Szele Tamás: Előre a múltba

És semmiképpen sem vissza a jövőbe. Hogy rövid legyek és szokásom szerint lelőjem a saját poénomat (még mindig jobb, mintha más lőné le), az orosz jövőkutatás összpontosított erőfeszítéseinek eredményeképpen felfedezte a Szovjetuniót. Igen, a jövőben. Sőt, ez az Elnöki Adminisztráció (AP) egyik vezető hivatalnokának köszönhető. Mármint, ha akad, aki az ilyesmit meg akarja köszönni, melyet azért kétlek.

A Kreml egyik tisztviselője arról értekezett egy folyóiratban, hogy a fantasztikus irodalom milyen fontos szerepet játszik az emberek „helyes magatartási mintáinak” kialakításában. Ezt fogom bemutatni az alábbiakban, de elég sok saját megjegyzésem lesz, melyeket szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt teszek majd meg.

Mindenesetre, kedves elvtársak, az a lényeg, hogy Oroszországnak ki kell alakítania a „nagy orosz jövőképet”. Erről szól Alekszandr Szemjonov, az Elnöki Adminisztráció társadalmi folyamatok nyomon követéséért és elemzéséért felelős osztályának helyettes vezetője által írt cikk, melynek címe „A jövő architektúrája – értelemalkotás”, és a „Goszudarsztvo” magazin idei 5., tehát májusi számában jelent meg.*

*Már itt is az első megjegyzés, ugyanis egy nagyon orosz dologgal kellett szembesülnöm: maga a cikk online sehogyan sem elérhető! A „Goszudarsztvo” ugyanis, sok orosz folyóirathoz hasonlóan elsősorban papíralapú, a megjelent számokat teszik fel .pdf formátumban a világhálóra – akkor, amikor olyan kedvük van. Megjegyezném, az SZVR „Razvedcsik” című szakmai folyóirata ugyanígy működik. Csak hát ma, május 11-én még senki sem tette fel az e havi számot, ha most Moszkvában vagy Szentpéterváron lennék, nem is fájna a fejem, leszaladnék az újságoshoz és vennék egy friss „Goszudarsztvót” de azért ez Budapesten nem ennyire egyszerűen megoldható. Azonban az orosz kormánypárti és ellenzéki sajtó egyaránt sokat foglalkozik ezzel az írással, éspedig a Novaja Gazeta Evropa kritizálja, a kormány szócsövei magasztalják – vettem tehát a legrészletesebb magasztalást a Vedomosztyiból, amiben a legtöbb volt az idézet is, és annak alapján dolgozom. Maga a Vedomosztyi is idézettel kezd:

„A teljes szorongás és a már bekövetkezett társadalmi tökéletes vihar korszakában élünk – amikor a pozitív jövőkép eltűnt a közgondolkodásból, és amikor az emberiség elfelejtette, hogyan kell egy fényes jövőről álmodozni. Ilyen körülmények között az elvont társadalmi előrejelzések elveszítik értelmüket, és átadják helyüket a valóság szükségszerűen aktív megalkotásának.”

– véli Szemjonov, hozzátéve, hogy éppen ezért kerül előtérbe a „társadalomépítészet”*. Igaz, itt van egy akadály: „a társadalom reflektív szereplő” – írja a szerző, ezért a szép holnapról szóló tudatos állami elképzelés nélkül „aligha fog előrelépni világnézetében”. Ezért a jövőt az ember alapvető meggyőződései alapján dolgozva kell megalkotni – véli.

*Itt jelezném, hogy ha én még egyszer meglátom a Pesti Srácokban vagy más hasonló szennymédiában a „társadalommérnökösködés” szót a demokratikus vagy polgári politikai erőkre vonatkoztatva, a szerzőnek felolvastatom egy teljes, doni kozákokból álló FSZB-ezreddel a Vedomosztyi és a RIA Novosztyi összes idei vezércikkét, egyenest bele a fülébe, ugyanis ez bizony törzsökösen orosz eszme, fogalom, kifejezés, tehát nekik ezért nagy vatnikságukban rajongani kell, nem kritizálni. Csak gondoljanak a Lubjanka tér sötét árnyaira...

A fantasztikus irodalom fontossága, avagy a hétfő szombaton kezdődik

Szemjonov továbbá arról elmélkedik, hogy a holnap megalkotása jelenleg megrekedt, mert „eltűnt a szép és fényes jövő képe”. Olyan filmekről beszél, amelyek ilyen képet mutattak – mint például a „Vissza a jövőbe” második része. A mai fantasztikus filmek és sorozatok viszont „teljes sötétséget” – posztapokaliptikus állapotokat – ábrázolnak. Példaként említi a Fallout játéksorozat filmadaptációját, amelynek cselekménye „egy atomháború által elpusztított világban” játszódik, valamint a „Paradise” című sorozatot:

„A bolygó ökológiája megsemmisült, egy maroknyi ember menekül meg az elitből egy hatalmas földalatti bunkerben, a világot pedig, úgy tűnik, egy kvantumszámítógép irányítja egy időhurokból.”

Az utóbbi évtizedek tömegkultúrája azt a gondolatot sugallja, hogy „a világnak elkerülhetetlenül vége lesz, ami után a túlélők kénytelenek lesznek a romokon új életet építeni, vagy alávetni magukat egy transzcendens mesterséges intelligenciának” – véli Szemjonov. A világ pszichológiai állapotának szempontjából ez a helyzet kritikus, hangsúlyozza a tisztviselő, mivel az emberi agy „a már meglévő tapasztalataiból alkot jövőképeket”, írja:

„Ebben rejlik a disztópia fő csapdája: a tömegkultúra megfoszt minket a holnap csábító képétől, és megbénítja azt a képességünket, hogy ma megalkossuk ezt a szép jövőt.”

Éppen ezért van szükség a „fényes jövőről szóló állami elvárásra, direktívára”.

Ehhez a társadalomépítészeknek a történelmi tapasztalatokhoz kell fordulniuk. A jövő megtervezésének példájaként a szovjet korszakot hozza fel:

„Abban a korszakban létezett egy kidolgozott ideológiai modell, és a hatalmas állami apparátus teljes kapacitással a jövő pozitív képének kialakításán és fenntartásán dolgozott. Lényegében rendszeres állami elvárás volt a jövőbeli rendszer – az általános egyenlőség, a testvériség és az osztálykülönbségek hiányának társadalma – előnyeinek bemutatása.”

Az ilyen társadalmi programozás egyik szócsövévé a tudományos fantasztikum vált. Példaként említi Ivan Jefremov paleontológust és sci-fi írót, valamint a Sztrugackij testvérek „Delelő Univerzum” ciklusát.*

*Jaj, jaj és megint jaj. Jefremov és a Sztrugacij testvérek ugyanabban a mondatban? Ez szentségtörés. Jefremov ugyanis lehetett a szovjet sci-fi jelentős képviselője (bár nem atyja: az inkább Alekszej Tolsztoj volt a „Garin mérnök hiperboloidjával” vagy Zamjatyin a „Mi”-vel, sőt, alapvetően Ciolkovszkij volt az első orosz sci-fi szerző a „Távol a Földtől” című kisregénnyel), de olyan vonalas volt, mint a kisdiák irkája. Akár a „Csillaghajókat”, akár az „Androméda-ködöt”, akár „A Kígyó szívét” veszem, mind didaktikus, fanatikus, pártszerű és élvezhetetlen, szerintem a műveltebb foglyokat annak idején ezekkel vallatta a KGB.
Ezzel szemben a Sztrugackij testvérek – Arkagyij és Borisz Natanovics Sztrugackij – sosem voltak igazán az államhatalom szíve csücskei, az írásaik megjelenése állandó konfliktusokkal, járt, keményen cenzúrázták is őket. Igen, a Delelő Univerzum első kötete, ami magyarul „Ugrás a jövőbe” címmel jelent meg, még kissé jefremovi világban játszódik, a társadalom ideális, utópisztikus és kommunista, de kérném tisztelettel: ez 1961-ben jelent meg, ha másféle lett volna, ki sem adják! Bezzeg a későbbi kötetek, például pont a Delelő Univerzum hetedik és nyolcadik része, „A Kölyök” és a „Fiú a pokolból” már kemény disztópiák, de ugyanígy disztópia „A század ragadozó tárgyai” is – és a csodás, utánozhatatlan Sztalker, aminek akad néhány változata a cenzúra miatt (ráadásul a filmnek kevés köze van a kisregényhez). Szóval, Jefremov ugyan a Sztálin-díját kiérdemelte, de halhatatlant, maradandót bizony a pesszimista Sztrugackijok alkottak. Nem is értem, hogyan mert Szemjonov velük példálózni – lehet, hogy csak az első kötetüket olvasta? Ez sok mindent megmagyarázna. De ne feledjük: a Sztrugackijoknál „a hétfő szombaton kezdődik!”

A cikk szerint a fantasztikus irodalom hatékony eszköz a társadalomépítésben, és az állam számára „létfontosságú” annak fejlesztése. „Izgalmas vagy egyszerűen csak vizuálisan kellemes kontextust” kínál, amelyet a közönség befogad. A fantasztikus irodalom szerzői alapvető erkölcsi értékeket és „helyes viselkedési mintákat” ültethetnek el a kollektív tudatban. „A minőségi, értelmes fantasztikus irodalom szisztematikus fejlesztése nélkül az állam ma azt kockáztatja, hogy a jövőben védtelen marad” – írja Szemjonov.*

*Nos, azért a legtöbb sci-fi író nem magasztos eszmék terjesztése kedvéért vágott bele a műfajba, hanem mert jót akart írni. Képzeljük csak magunk elé Asimovot vagy Lemet, amint belenyúlnak egy, íróasztalukon álló „Erkölcsi értékek” feliratú üveggömbbe, kihúznak belőle egy magasztos eszmét, és azt mondják: „no akkor ma ezt az erényt fogom népszerűsíteni”.

„A nagy orosz jövőkép”

Jelenleg a világon két módszertani megközelítés létezik a társadalmi jövőkonstrukcióra: a nyugati, más néven decentralizált, és az orosz, amely a centralizáció felé hajlik. Az amerikai megközelítést a kutatók „ezer vágás stratégiájának” nevezik. Az USA nem egységes állami megaprojektekre épít, hanem hatalmas számú helyi kezdeményezés és közösség támogatásával szervezi a társadalomépítő munkát. Példaként Szemjonov az „Amerika jövőbeli gazdái” programot hozza fel, amely bevonja az amerikai fiatalokat a mezőgazdasági oktatási programokba, miközben csereprogram keretében több ezer fiatal érkezik az Egyesült Államokba a világ minden tájáról. Ezzel párhuzamosan zajlik az „ideológiai képzés” is – az „amerikai álom” márkájának, brandjének népszerűsítése.*

*Az oroszok soha, soha de soha nem fogják megérteni, hogy a piacgazdaság nem ideológia és az amerikai álom nem brand, hanem egyszerűen egy életmód, egy modell, ami semmiféle népszerűsítésre nem szorul.

Az orosz megközelítés viszont a centralizációra és a nagyszabású adminisztratív döntésekre támaszkodik – olyan projekteket hoznak létre, amelyek nagy hatással vannak a társadalomra, és a valós ötleteket támogatják. Példaként Szemjonov a „Szent György-szalag” és a „Halhatatlan Ezred” mozgalmakat említi. De Oroszországnak nemcsak a honfitársait kell bevonnia a jövő építésébe, hanem külsőleg is közvetítenie kell „kultúráját, divatját, zenéjét, életmódját, nézeteit, meggyőződéseit és végül is értékeit, népszerűvé és keresetté téve azokat az egész világon”. Ennek egy világszerte felismerhető márka népszerűsítését kell jelentenie, amely a „Nagy orosz jövőkép” kialakításának köszönhetően jöhetne létre.*

*Hát, ha és amennyiben a fentebb említett orosz értékek reális állapotát mutatják be a világnak, akkor piszok nehéz lesz őket keresetté tenni. Még az orosz sci-fi is csehül áll: Gluhovszkij remek, de disztópikus, Szorokin vagy sci-fi, vagy sem, de indexen van, Pelevinnel ugyanez a helyzet, Lukjanyenko pedig ugyan putyinista (ukrán származása dacára), de ő sem az a hurráoptimista alkat, és az Őrségek harcában nem nehéz felfedezni az analógiát az FSZB, az SZVR és a GRU rivalizációjával. Ezt nehéz lenne pozitív orosz állampropagandaként eladni a világpiacon – ahogyan a valenki, a nemezcsizma sem üvegtopánka, és egyhamar nem lesz belőle párizsi divat. Ami az orosz kultúrában értékes, az nem alkalmas propagandára, mert őszinte és pesszimista, ami értéktelen, az alkalmas lenne, csak külföldön nincs rá vevő, nincs közönsége. Esetleg Nyasszaföldön érdekelhet pár embert, de ott is hamar meg fogják unni.

Ezért a növekvő aggodalmak közepette el kell mozdulni a jövő kitalálásának kísérleteitől annak megalkotása felé. Erre hozták létre a Társadalmi Architektúra Intézetet, írja Szemjonov, mely szervezetnek sürgősen ki kell dolgoznia egy megközelítést a társadalmi folyamatok előrejelzésére és modellezésére. A társadalomépítészet, amelyet Szemjonov „lelkek metrikájának” nevez, három célt követ. Ezek: annak elismerése, hogy a társadalmi fejlődés az állam elsődleges feladata; a humán tudományok eredményeinek „tudományos mérhetőségének” kifejlesztése, valamint annak jelzése, hogy a „holnap sikeres megtervezése érdekében az állam a társadalmi-humán technológiáknak nem kevesebb figyelmet szentel, mint a technológiai fejlődésnek”.

A holnap megteremtéséhez minőségi fantasztikus irodalomra és a lakosság társadalmi projektekben való részvételére is szükség van. Mint a szerző összegzi:

„A jövő (vagy a közeljövő) nem az égből hullik vagy a fákon nő – konkrét lépések árán épül fel, most, a jelenben. Ha azt akarjuk, hogy a világban a „Nagy Orosz Jövőkép” uralkodjon, vagy legalábbis egyszerűen csak egy vonzó, jó holnap alakuljon ki, a társadalomnak el kell kezdenie annak megtervezését.”

Egy utópikus disztópia

Eddig Szemjonov tézisei, most már vonjuk le a következtetést. Oroszországban komoly hagyományai vannak a társadalommérnöki utópiáknak és a jövőtervezésnek, elvégre az ötéves tervek is valami ilyesmiről szóltak, csakhogy amint egyetlen ötéves terv sem úgy teljesült, ahogyan azt megírták, úgy a jövővel kapcsolatban is csak abban lehetünk bizonyosak, hogy sokféle lesz, de olyan nem, amilyennek elképzeljük. Tervben volt a szibériai folyók megfordítása? Tervben bizony, ahogyan a földunkák végzése is atombombákkal és a sarkkör fölötti nukleáris „műnapok” megépítése szintén (ezek fel kellett volna melegítsék az arktiszi területeket hibrid kukorica termelése céljából).

Megvalósult ezek közül bármi is? Még jó, hogy nem.

Miféle „fényes jövőt” tudna kínálni a mai Oroszországi Föderáció?

Moszkva világbirodalmát? A hadseregük több, mint négy éve indult el Kijevbe, és még mindig nem ért oda. Sőt, a közelében sem jár az ukrán fővárosnak. Nem is fog. Afrikából is országról országra verik ki az orosz zsoldosokat, Venezuela oda van, maholnap Kuba is...

Vagy sosem látott tudományos fejlődést? Most, amikor minden kopejkát fegyverre költenek? Amikor homályos okokra hivatkozva még a mobilinternetet is lezárták az orosz városokban? Opriscsina ez, nem utópia.

Jólétet? Ne tessék röhögtetni... ne beszéljen jólétről az a társadalom, amelyik nem tud megépíteni egy működőképes személygépkocsit sem, és ez irányú szükségleteit Kínából kell fedezze. Ahol pult alatt, feláron kell beszerezni a női higiéniához szükséges cikkeket. Ahol tavalyelőtt, mivel nem voltak képesek fehér írópapírt gyártani a szankciók miatt, propaganda-hadjárat indult a barna papír használata érdekében a ivatalos vizsgákon és felvételiken, mert az „egészséges a szemnek”.

Halálra ítélt gondolat ebben az agonizáló, bukás előtt álló orosz rendszerben a fikciót propaganda céljaira használni: kudarcot is fog vallani a kísérlet, ha megpróbálkoznak vele, bár ahogyan én az oroszokat ismerem, bele fognak vágni.

Ami meg a disztópia kritikáját illeti: a Kreml nem érti, hogy ha az oroszoktól már a csüggedést és a pesszimizmust is elveszi, semmijük sem marad és akkor, de csak akkor – jön majd a forradalom, ami mindent elsöpör.

Nem, nem értik. Majd rájönnek.

Szele Tamás