Szele Tamás: Gazemberek internacionáléja

Fontos és érdekes elemzés jelent meg a Moscow Timesban Aaron Lea és Boruch Taskin tollából, ami leginkább a Wall Street Journal tényféltáró munkásságára alapul, amely az ukrajnai „béketerv” ügyével foglalkozott. A tények mellbevágóak lennének anélkül is, hogy ismernénk Trump minap megjelent nemzetbiztonsági stratégiáját – egyszerűen arról van szó, hogy egyszerre árusítják ki most a Fehér Ház és a Kreml haramiái Ukrajna és Európa jövőjét. De lássuk az írást: ma nem teszek megjegyzéseket, elég annyi is, amennyit látunk. Sok is.

Geopolitika, pusztán nyers üzletre redukálva: egy olyan terv, amelyben Ukrajna területi engedményei – a Krím és a Donbássz – milliárd dollárokért cserélnek gazdát. Üzlet tárgyává válnak az Északi-sarkvidék ásványkincsei, a helyreállított „Északi áramlat” gázvezetékek, az Exxon visszatér Szahalinra és a SpaceX meg a Roszkozmosz közös Mars-expedíciót indít.

Ez a legrövidebb összefoglalása annak a tényfeltárásnak, amelyet közzétett a The Wall Street Journal; egy nyomozásnak, amely porig rombolja Donald Trump „béketervét” Ukrajnára vonatkozóan. A hírhedt 28 pontos terv, amely felháborította a Nyugatot és Ukrajna összes barátját, csak díszletként szolgál, míg a valóban fontos események titkos találkozókon zajlanak Miamiban, ahol az amerikai bennfentesek sorban állnak a véres zsákmányért, amely az Oroszországra kivetett szankciók feloldása után jut nekik.

Pszeudo-piacfoglalás

A WSJ által leírt történet különös cinizmusát az adja, hogy Moszkva nem egyszerűen gazdasági projekteket kínál Trump környezetéhez tartozó partnereinek, hanem politikailag veszélyes „trófeákat”. Olyan lelőhelyekről és infrastruktúráról van szó, amelyekhez az amerikai befektetők hozzáférése – úgy tűnik – csakis az ukrajnai háború, a repressziók és a nemzetközi jog megsértése révén biztosított. Az északi-sarkvidéki gáz, a ritkaföldfémek, az Északi Áramlat gázvezetékek helyreállítása és a szahalini projektekhez való visszatérés nem absztrakt üzleti lehetőségeket jelentenek, hanem az Ukrajna elleni agresszió hibrid úton történő folytatását és Európa megzsarolását. Putyin lényegében árverésre bocsátja azt, amit erőszakkal elfoglalt, Trumpnak és környezetének pedig azt javasolja, hogy legalizálják ezt a megszállást „piaci alapon”, és egyúttal mossák tisztára a Kreml hírnevét. A „béke az üzleten keresztül” formula „üzlet az megszálláson keresztül” formáűt őlti: az agresszor második esélyt kap, a szankciók pusztán ideiglenes kellemetlenséget jelentenek, a háború pedig törvényes módszert a tulajdonviszonyok átalakítására.

Privatizált diplomácia

Az a megközelítés, amelyet Trump az Ukrajnával kapcsolatos tárgyalások során alkalmaz (igen gyakran Ukrajna kizárásával), nem egy neorealista politikai iskola megnyilvánulása, hanem a diplomácia durva privatizációja. A barátok és a befektetésekkel trükköző spekulánsok által folytatott külpolitika háttérbe szorítja a saját, állami, amerikai intézményeket, a külügyminisztériumtól a pénzügyminisztérium szankciókkal foglalkozó részlegeiig, és olyan emberek kezébe kerül, akik számára a nemzetközi kapcsolatok a fejlesztési ügyletek folytatásáról szólnak. A tárgyalásokat, amelyeket nemrég még hivatásos diplomaták folytattak, most az elnök rokonai, golfklub-partnerei és a MAGA támogatói irányítják, akik magánügyletekhez vannak szokva, nem pedig többoldalú tárgyalási formátumokhoz és parlamenti ellenőrzéshez.

A Kreml számára ez az ideális környezet: Putyin 25 éven át építette azt a rendszert, amelyben a külpolitika nem az állam feladata, hanem egy szakértői szolgáltatás a belső kör kedvezményezetteinek számára. Ilyen logika szerint könnyű neki megállapodni Trump csapatával: nem kell meggyőzni a Kongresszust, nem kell együttműködni a NATO-val, elég megvásárolnia pár amerikait, akik hozzászoktak ahhoz, hogy „az üzlet sikerült – az üzlet meghiúsult” kategóriákban gondolkodjanak. Így válik Trump diplomáciája egy nagy üzletté a „problémás eszközök” piacán (distressed assets), ahol a háború csak egy különleges típusú problémás eszköz.

Különböző kockázati profilok

Steve Witkoff, Trump golfpartnere, aki később különleges képviselője lett, mindig is igazi amerikai cowboy-vállalkozó volt: üzleti tevékenysége során kockázatos ingatlanügyleteket kötött, személyes csődbe ment, adóügyi csatákat vívott és bírósági eljárások alanya volt. Tárgyalásai során saját hírnevét és vagyonát kockáztatja, mivel az ilyen kockázatos geopolitikai üzleti ügyletek könnyen amerikai vagy nemzetközi bíróságok előtt végződhetnek.

Kirill Dimitrijev, Putyin különleges képviselője és az RDIF (Orosz Közvetlen Befektetési Alap) vezetője, Witkoff tökéletes ellentéte: a Goldman Sachsnál végzett, harvardi és stanfordi háttérrel, soha nem kockáztatott, nem alapított cégeket, soha nem találkozott személyesen adóellenőrzéssel, soha nem tanúskodott bíróság előtt. A Kremlhez közeli tisztviselőként az államhatalmat használja fel arra, hogy a befagyasztott orosz vagyont és az Ukrajnától elfoglalt területeket tétként kezelje, míg Witkoff a „mindenki számára előnyös” megoldást keresi. Ez az ellentmondás Moszkva malmára hajtja a vizet: a Kreml türelmesen kihasználja a Fehér Ház türelmetlenségét az üzletek megkötése során, és a tárgyalásokat aukcióvá változtatja, ahol Oroszország alig enged áraiból, de cserébe bocsánatot nyerhet az agresszióért, a pusztításért és a gyilkosságokért, valamint legitimitást szerezhet.

A világ reakciója

A médiában és a közösségi hálózatokon előre megjósolható vihar kerekedett. A svéd közgazdász, Anders Åslund elítélte az üzleti terveket, mint „300 milliárd dollárnyi befagyasztott pénzeszköz elrablásának előkészítését Trump kiváltságos amerikai barátai számára”.

Ukrajna volt gazdasági minisztere, Tyimofej Milovanov így panaszkodott: „Ők nem a békét tervezik – ők üzleteket terveznek, miközben Ukrajna vérzik”.

A volt sakkvilágbajnok és neves disszidens ellenzéki, Garri Kaszparov „történelmi léptékű személyes spekulációval” vádolta Trumpot.

David Frum a The Atlanticban „árulásnak” nevezte a tervet, amely „előre be van írva a megállapodás feltételeibe”.

A közösségi média megerősítette a szakértőket: az Occupy Democrats mozgalom „szégyenteljes csalásnak” nevezi a Fehér Ház hozzáállását, a Reddit-fórumokon pedig egyre gyakrabban hangzik el az „árulás” szó.

Az európai elemzők, akiket megdöbbentettek az északi-sarkvidéki nyersanyag-kitermelési megállapodásokról szóló hírek, elítélték a NATO-szövetségesek megkerülését, amit pedig az amerikaiak szinte már erényként tálalnak.

Milliárdosok rajzolják át az európai határokat egy golfpályán

Néhány nappal a WSJ publikációja után a leírt forgatókönyv pontosan lejátszódott Witkoff exkluzív golfklubjában, a Shell Bay-ben. Az Axios beszámolója szerint Witkoff, Marco Rubio és Jared Kushner öt órán át gyakoroltak intenzív nyomást az ukrán delegációra, hogy rávegyék őket a Donbássz oroszok által még meg nem hódított részének átadására. Az, hogy mi legyen a megszállt területtel, egyáltalán nem került napirendre, bár Ben Hodges szerint: „Emberekről van szó. A megszállt területen 4 millió ukrán él.”

Vagyis a tárgyalásokon egyetlen kérdés volt napirenden: hol húzódjon az új határ Oroszországgal. Úgy tűnik, hogy Zelenszkij találkozót kért Trumptól, de elutasították, mondván, hogy a Putyinnal és vele tartott személyes találkozó csak akkor lehetséges, ha a megállapodás „már elég közel van”.

Összefogás a Kremlben

Witkoff és Kushner Moszkvába látogatott (az előbbi már hatodszor járt ott), hogy bemutassák Putyinnak az Ukrajnától kicsikart engedményeket. Sétáltak Dimitrijevvel, gyalog mentek a Kremlbe, három órát ültek a háborús bűnös fogadószobájában, majd (ezúttal tolmács kíséretében) öt órát töltöttek vele. Jurij Usakov a tárgyalásokat „hasznosnak, konstruktívnak, tartalmasnak” nevezte – ez a Kreml nyelvén annyit jelent, hogy „semmit sem adtunk nekik”. Területi kérdéseket vitattak meg, de kompromisszum nem született: Putyinnak nincs megfelelő alkupozíciója, retorikája és logikája csak a támadásra irányul. Oroszország szerinte addig fogja tovább darabolni Ukrajnát, amíg fizikailag nem von mindent az ellenőrzése alá, amire igényt tart, és csak ezek után kezd tárgyalásokat, bár állítólag nem utasította el mereven Trump tervét.

Rubio a FoxNews-on cinikus képletbe öntötte a Kreml zsarolását: Ukrajnának át kell adnia a területet, mert Oroszország készen áll arra, hogy minden héten 7000 embert veszítsen. Vagyis ez nem az USA közbenjárását jelenti, hanem közös rablást, ahol az amerikaiak a „jó zsaru” szerepét játszák a terroristákkal folytatott tárgyalásokon.

Witkoff pedig lemondta a találkozót Zelenszkijjel, ami azt jelenti, hogy a Washington–Moszkva vonalon mozgó nemzetközi zsiványok még jobban összefogtak.

Trump személyes tétje

A geopolitikai „eredmény” mellett a terv személyes hasznot is ígér. Trump családja és támogatói hatalmas haszonra tehetnek szert: Trump veje, Jared Kushner Affinity Partners alapja, amelyet több milliárd dollárral tömtek ki a Perzsa-öböl országainak királyi családjainak kincstáraiból, orosz üzletekre vetett szemet, míg a MAGA prominens támogatói, mint például Gentry Beach (Trump Jr. barátja), az északi-sarkvidéki LNG-gyárakban lévő részesedésekre pályáznak. Trump maga az Ovális Irodában udvarolt a kriptomágnásoknak, kriptovaluta-barát szabályozó szerveket nevezett ki (és korábban kegyelmet adott a Binance kriptotőzsde egykori alapítójának), miközben Truth Social platformja és NFT alt-coinjainak árfolyama gyorsan emelkedik a kriptovaluták deregulációjának ígérete miatt.

Úgy tűnik, hogy a „béke az üzleten keresztül” feloldhatná az orosz bűnözők kriptovaluta-kapcsolatait, Trump birodalmát pedig a szankciók enyhítésével és az orosz kremliniták által visszaszerzett orosz eszközök segítségével energia-többletbevételekkel gazdagítaná.

A Kremllel kötött megállapodás annyit ér, mint a Hamásszal kötött

Van egy feltűnő „vakfolt” a Fehér Ház jelenlegi megközelítésében, amelyet a WSJ csak megemlít, de nem fogalmaz meg közvetlenül.

Módszertani szempontból a Kreml úgy működik, mint egy terrorista szervezet, amelynek stratégiai célja a káosz, a stabil intézmények megsemmisítése és a szomszédok és partnerek állandó, kontrollált bizonytalanságban tartása. Pontosan így írják le a Hamász működését az amerikai és izraeli szakértők: nem a régió „hibájaként”, hanem olyan struktúraként, amely tudatosan alakítja a térséget maga körül állandó válságzónává. Furcsa, hogy ezt látva a Hamász esetében és elismerve annak terrorista természetét, a Fehér Ház nem hajlandó ugyanazokat a kritériumokat alkalmazni a Kremlből érkező „partnereire”, mint a terrorszervezetre. A Kreml a maga jellegzetes stílusában ugyanúgy túszokat ejt, ukrán gyerekeket rabol el, polgári infrastruktúrát támad, zsarol, hibrid műveleteket hajt végre, a gázvezetékek felrobbantásától az információs támadásokig. De az Oroszországi Föderációval való kapcsolatokban Trump, aki hajlandó a Hamásszal a terrorizmus elleni küzdelem eszközeivel beszélni, hirtelen áttér a fejlesztői megállapodások és „előnyös üzletek” nyelvére. Ez egy különös erkölcsi és politikai kettősséget eredményez: amikor rakétákkal támadják Izraelt Gázából, az terrorizmus, amikor viszont egy atomhatalom cselekszik ugyanígy, ukrán városokat törölve el a föld színéről, gyárakat felrobbantva és ellenségeit meggyilkolva Európában mindenfelé, ez a hatalom valamilyen oknál fogva „tárgyalópartner” lesz, akivel meg lehet és meg is kell tárgyalni a közös projekteket, legyenek azok akár a Marson, akár az Északi-sarkon, akár Szahalinon. (Illetve: mivel Trump új stratégiája előírja az amerikai kivonulást a Közel-Keletről, rövidesen a Hamászt sem fogja majd terrorszervezetnek találni).

A jelenlegi helyzet nagyon veszélyes: Trump csapatának kettős mércéje lehetővé teszi, hogy tárgyalásokat folytassanak egy állami címerrel leplezett terrorszervezettel, és ezzel legalizálják mind azt, mind annak tetteit.

Ukrajna, mint aukciós tétel

Ennek a történetnek a legnagyobb erkölcsi problémája nem a pénz, és nem is az északi-sarkvidéki gáz, hanem az, hogy Ukrajna tárgyává vált egy üzletnek, egy pénzügyi alkunak. Trump logikája szerint Kijev nem egy harcoló fél, amely megvédi létezéshez való jogát, hanem egy problémaforrás, amelyet optimálisan be kell „csomagolni” egy új konfigurációba. Az ukrán katonáknak, akik egészségüket és életüket veszítik a fronton, azt javasolják, hogy képzeljék el magukat jövőbeli adatközpont-üzemeltetőkként és tarifa-kedvezmények kedvezményezettjeiként, míg az európai ország területe egy geopolitikai sakktábla mezőjévé válik, amely bármikor gazdát cserélhet.

Ebben van valami, ami az európaiak számára undorítóan ismerős: ismét azok háta mögött tárgyalnak, akik vérüket adják, akik saját városaikat védik, akik bombázások közepette élnek, és a tárgyalók valahol, a biztonságos messzeségben, „ésszerű kompromisszumot” emlegetnek. Az egyetlen különbség az, hogy a diplomácia nyelvét felváltotta a befektetési prezentációk nyelve, a politikusok helyét pedig az ingatlanfejlesztők és a politikusok rokonai vették át.

Transzatlanti összeomlás

Az európai fővárosok reakciójában érzékelhető átfogó aggodalom nem csak Ukrajna sorsát érinti. Trump terve megtorpedózza a transzatlanti chartát: Európa biztonságát már nem közös feladatnak tekintik, hanem Washington és Moszkva (és később Peking és Phenjan, eljutunk odáig is!) közötti külön megállapodás tárgyává válik. A NATO szövetségesei rájöttek, hogy érdekeiket nem egyszerűen figyelmen kívül hagyják, hanem tudatosan megkerülték.

Ha a háború sorsát és a kontinens háború utáni berendezkedését Miamiban és zártkörű találkozókon vitatják meg a Kreml küldötteivel, akkor a NATO csak egy kirakós játék lesz (ahogy Garri Kaszparov helyesen megjegyezte), amely mellett párhuzamosan létezik egy informális klub „kompromisszumképes” vezetőkből és befektető barátaikból. A szövetség keleti szárnya egyedül marad Oroszországgal szemben, és az EU-nak csak két lehetősége van: vagy beletörődik a mások által rendezett színdarabban betöltött díszlet szerepébe, vagy sürgősen kiépíti saját biztonsági rendszerét anélkül, hogy a Fehér Ház szeszélyeire figyelne.

Az európai reakció a WSJ tényfeltárására és Trump „béketervére” gyorsabban alakult ki, mint azt Washingtonban várták. Donald Tusk azonnal így fogalmazott: „Tudjuk, hogy ez nem a békéről szól. Ez az üzletről szól” – ez összefoglalja a Varsóban és Brüsszelben uralkodó hangulatot. Emmanuel Macron egyértelműen elismerte, hogy a javasolt 28 pontos terv jelenlegi formájában elfogadhatatlan: lehet kiindulási pont a tárgyalásokhoz, de nem szabad, hogy Ukrajna kapitulációjához vezessen, főleg nem a hadserege létszámának korlátozásával és azzal, hogy ténylegesen megfosztják Európát a befagyasztott orosz vagyon sorsáról való döntés jogától, amelyet Trump és környezete próbálnak alku tárgyává tenni.

Ezekhez a nyilatkozatokhoz hozzáadódik az európaiak értetlensége: miért vállalja Washington ilyen könnyedén a Brüsszelben és Frankfurtban befagyasztott európai orosz pénzek kezelőjének szerepét, és miért várja el, hogy az EU feltétel nélkül aláírja a megállapodást, amelyben az európai érdekek legjobb esetben is csak igen apró betűkkel vannak megfogalmazva?

Nem meglepő, hogy az európai és transzatlanti szakértői közösségben éppen a WSJ publikációja után hangzottak el azok a szavak, amelyeket a politikusok eddig csak suttogva mertek kimondani: ez a megközelítés olyan, mint a pragmatizmusba öltözött békéltetés, és magát az üzleti és területi engedmények összekapcsolását már „1938-as müncheni " nevezik, "üzleti memorandum formájában átírva”. Formálisan senki sem mondja ki, hogy már „Münchenben vagyunk”, de az analógia túl nyilvánvaló ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni: a túlélésért harcoló ország háta mögött a „nagy játékosok” „ésszerű kompromisszumot” vitatnak meg, amelyben Európa határai és biztonsága valakinek a jövedelmező üzletére gyakorolt mellékhatássá válnak.

Éppen ezért az európai aggodalom Trump terve körül nem hisztéria, hanem a kontinens önfenntartási ösztönét mutatja, ezét a kontinensét, amely drágán fizette meg a Chamberlain által aláírt szerződést, pedig az békét ígért.

Európa válasza

„Oroszország nem tervez háborút indítani Európa ellen, de ha Európa hirtelen háborút akar, mi készen állunk rá” – mondta Putyin, és hozzáfűzte a rosszul leplezett nukleáris zsarolást – miszerint ha valódi háborút indítunk Európában, nem úgy, mint Ukrajnában, akkor később nem lesz kivel tárgyalni. Ez nem más, mint egy hibrid háborús nyilatkozat. Európának határozottan kell fellépnie a Kreml fenyegetései és az amerikai provokatív egyoldalúság ellen.

Először is meg kell erősíteni Ukrajnát: növelni kell a fegyverszállításokat, figyelmen kívül hagyva az USA nyomását, és mélyebben integrálni Kijevet az EU struktúráiba.

Másodszor, gazdasági intézkedéseket kell hozni: vámokat kell bevezetni az olyan amerikai vállalatok ellen, amelyek orosz üzletekből profitálnak, követve a Trump által kidolgozott sémát.

Harmadszor, független diplomáciát kell kialakítani, kezdetnek össze kell hívni egy brüsszeli csúcstalálkozót Washington részvétele nélkül, összefogva a NATO keleti szárnyát.

Negyedszer, Tusk és Macron létrehozhatnák és vezethetnék az Európai Biztonsági Alapot az Északi-sarkvidék kizsákmányolása ellen, miközben a Nemzetközi Büntetőbírósághoz fordulnának háborús bűnök miatt, hogy a világ ne ösztönözze a Kreml további agresszióját.

Ha mindezt nem teszik meg, akkor Valerij Zaluzsnij előrejelzése szerint a garanciák és pénzügyi programok nélküli „igazságos béke” elkerülhetetlenül újabb háborúhoz vezet majd Ukrajnában. Ha Trump személyes céljaira használja az Ovális Irodát, Európának minél hamarabb fel kell ébrednie a gonosz iránti stratégiai alávetettségéből, vissza kell szereznie szuverenitását, különben az Észak-atlanti Szövetség véglegesen szétesik.

Az egész történet egy hajszálon múlik: vajon az öreg kontinens elfogadja-e a fejlesztők árulását és a gazemberek internacionáléjának diktátumát, vagy az 1945 után kialakult világrend őrzőjévé válik? Reméljük, hogy nem, soha nem fogja elfogadni.

Európa vagy a sarkára áll, vagy – nem lesz kinek állnia és nem lesz mire. Most kell észbe kapni. Még nem késő.

Szele Tamás