Szele Tamás: Ghalibaf – maszk nélkül

Mint tegnap ígértem, ma vetünk egy pillantást Mohammad Bagher Ghalibaf jellemrajzára és viselt dolgaira. Azért kell ezt megtennünk, mert valamiféle tévedés, félreértés vagy makacs ostobaság miatt a Trump-adminisztráció ragaszkodik ahhoz, hogy ő Irán jelenleg legkompetensebb, tárgyalásokra képes és hajlandó vezetője. Nagyobbat nem is tévedhetnének.

Lehet, hogy csak Ghalibafot ismerik, ez nem kizárható, hiszen a többi iráni vezető politikus nem utazhatott Nyugatra, így Ghalibaf vett részt azokon a tárgyalásokon, amelyeket meg kellett tartani és azokon a rendezvényeken, ahová még beengedték. Mellesleg, mivel jól beszél angolul, és igen ravasz, manipulatív személyiség, jó néhány naivabb nyugati vezetőt meggyőzhetett arról, hogy ő kéne Khamenei utódja legyen... de ere nem alkalmas. Hogy miért nem, azt a legjobb első kézből, egy iráni ellenzéki újságíró, Mehdi Parpanchi jellemzéséből megtudni, mely eredetileg az Iran Internationalban jelent meg. Elöljáróban csak annyit mondanék: ha Trump választása Ghalibafra esik a hatalmi utódlás szempontjából, az legalább akkora tévedés lesz, mintha a szovjetek annak idején, az 1956-os forradalom után nem Kádárt ültetik a magyar nép nyakára, hanem Münnich Ferencet, és erről volt is szó. Kádár sem volt a legjobb választás, de Münnich magát a tüzes poklot hozta volna el... Lássuk Parpanchi véleményét! Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Elképzelhető, hogy Mohammad Bagher Ghalibafot hamarosan pragmatistának fogják nevezni Nyugaton. Ez azonban hatalmas tévedés lenne.

Megkezdődött az imázsváltás

A forgatókönyv ismerős. Amikor Ali Laridzsáni a múlt héten egy izraeli támadásban életét vesztette, egyes nyugati sajtóorgánumok gyorsan a szokásos jelzőköz nyúltak: „gyakorlatias volt, mérsékelt, könnyebb lett volna vele együttműködni, mint a többiekkel”. Most Ghalibaf lehet a következő potenciális „erős ember” Laridzsáni helyett. Jelenleg ő az Iszlám Köztársaság legmagasabb rangú, még életben lévő személyisége, aki szorosan kötődik az IRGC-hez. Ez veszélyes és fontos helyzetet teremt. Esetleg lehet a következő komolyabb merénylet célpontja is. Ugyanakkor egy olyan rendszerben, amely egyre inkább az „IRGC köztársaságára” hasonlít, a Nyugat felé vezető csatornaként is felhasználhatják.

Pont abban a pillanatban, amikor hírek jelennek meg az Egyesült Államok további hadmozdulatairól Irán körül, arról is érkeztek jelentések, hogy JD Vance hamarosan találkozhat a rezsim magas rangú képviselőivel. Ghalibaf lehet az egyikük. Nem tudjuk, hogy ezek a jelentések igazak-e, hogy sor kerül-e ilyen találkozóra, vagy hogy pontosan kik vennének részt rajta. Egyetlen nevet sem erősítettek meg hivatalosan. De ha ilyen találkozóra kerül sor, az tisztázó jelentőségű lehet. Vance a Trump-kormány elszigetelődést támogató szárnyához tartozik. Egy találkozó Ghalibaffal vagy egy a rezsim egy másik magas rangú tagjával közvetlen rálátást adna Vance-nek arra, hogy ki is tartja kezében az irányítást Iránban, és milyen emberekkel kell majd a kormánynak tárgyalnia. Ez akkor lehet fontos, ha a háború fokozódik, és az izolacionista szárnynak közvetlenebbül kell megítélnie a rezsimet.*

*Szegény, derék, művelt iráni szerző... azt hiszi, hogy Vance-t egyáltalán érdekli, ki az a báb, gazember, akit Irán nyakába segítenek majd. Ghalibaffal épp az a baj, hogy gazember ugyan, de nagyobb náluk és épp ezért nem az ő gazemberük, hanem a maga szerencséjének kovácsa. Ha találkoznak is, Ghalibaf az ujja köré csavarja a beképzelt és primitív Vance-et és ezt a végén Amerika nagyon meg fogja bánni.

A lehetséges érintkezésekkel kapcsolatos kétértelműség máris politikai hatást gyakorol, nyugtalanítva az iráni magas rangú tisztviselőket, akik azon tűnődnek, ki lehet az, aki Washingtonnal tárgyal. Ugyanez a kétértelműség lehetőséget teremthet arra is, hogy a nem megfelelő személyeket tévesen mérsékeltnek vagy használható közvetítőnek tekintsék.

De Ghalibaf nem mérsékelt. Nem rejtőzködő reformer. Nem egy ideológiai alapú állam csapdájába esett gyakorlatias ember. Keményvonalas, csontig korrupt személyiség, aki évek óta próbál másnak látszani.

Ghalibaf mindig is ambiciózus volt. Volt, hogy az Iszlám Köztársaság modernizációját támogató erős embernek állította be magát, sőt az „iszlám Reza Khan” kifejezést is használta saját magára. Elnöki posztra vágyott, és évekig úgy viselkedett, mintha ő lenne Irán következő elnöke. 2005 után négy elnökválasztáson indult. Ezt a törekvést körülötte egy politikai projekt is kísérte: Ghalibafot nem csupán egy újabb bennfentesként akarták bemutatni, hanem mint az embert, aki Khamenei után rendet tud teremteni.

Ezt a képet nem csak a belpolitika számára alakította ki. A külföldnek is szánta.*

*Természetesen. Sőt, belföldön kevésbé is hsiznek neki, hiszen ismerik már, mint a rossz pénzt.

Hogyan épült fel ez a kép?

A rendszeren belül Ghalibaf keményvonalas és a rezsim hűséges kiszolgálója. Ezen a körön kívül, különösen magánjellegű találkozókon és a külföldi partnerekkel folytatott beszélgetések során, régóta igyekszik magát modernebbnek, gyakorlatiasabbnak, fegyelmezettebbnek és kevésbé ideológiai beállítottságúnak mutatni, mint az Iszlám Köztársaság szokásos képviselői. Úgy próbálja magát eladni, mint azt az embert, aki képes fenntartani a rendszert, miközben megkönnyíti a külvilág számára a vele való együttműködést.*

*Itt látjuk a Trump-doktrína alapvető hibáját: a helyükön hagyja a zsarnokságok társadalmi rendszereit, csak a vezetőket akarja lecserélni. Nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy előre megmondjuk: a következő garnitúra egészen pontosan olyan lesz, mint az elődje volt, legfeljebb eleinte Amerika-barát(abb) politikát folytat majd. Trump tehát nem megoldja, hanem elodázza a problémákat, ami néha azt is jelenti, hogy súlyosbítja őket.

2024 közepére ez az erőfeszítés már látható volt. Június 10-én az IranWire arról számolt be, hogy egyesek magukat Ghalibaf tanácsadóinak kiadva európai és amerikai diplomatákhoz fordultak egy egyértelmű üzenettel: Iránnak szüksége lesz egy erős emberre Khamenei után, és ennek az erős embernek Ghalibafnak kell lennie. A riportban idézett egyik európai diplomata elmondta, hogy őt mutatták be az egyetlen olyan személyként, aki rendelkezik a szükséges tekintéllyel és kapcsolatrendszerrel ahhoz, hogy megfékezze a frakciók közötti konfliktusokat, helyreállítsa a rendet, javítsa Irán külkapcsolatait, és „megtisztítsa” a rendszert a radikális elemektől. A diplomata hozzátette, hogy európai és amerikai akadémikusok és agytrösztök is részt vettek a kezdeményezésben, ami arra utal, hogy szélesebb körű erőfeszítések folynak annak érdekében, hogy meggyőzzék a nyugati tisztviselőket arról, hogy Ghalibaf nem csupán egy jelölt, hanem egy jövőbeli vezető, akit már most el kell fogadniuk.

Ghalibaf már az IranWire-cikk megjelenése előtt néhány évvel egy európai fővárosban tartott találkozón egyértelműen úgy állította be magát, mint a Nyugat számára Khamenei után elfogadható iszlám köztársasági vezetőt. Nem a rezsim ellenzőjeként mutatkozott be, inkább a rendszer kifinomultabb őrzőjeként: elég erős ahhoz, hogy otthon irányítsa a rezsimet, de elég mértéktartó ahhoz, hogy külföldi fővárosokkal tárgyaljon.*

*Vagy legalábbis szóba álljanak vele eleinte – a kettő nem ugyanaz.

Volt még egy ok, amiért ez a meggyőződés gyökeret vert. Az ügyet ismerő források szerint Ghalibaf azt, hogy nem szerepel az amerikai szankciós listákon, egyfajta kitüntetésnek tekintette, mintha Washington másként kezelné őt, mint az Iszlám Köztársaság többi magas rangú személyiségét. A kérdést alaposan ismerő források szerint a magyarázat inkább technikai és jogi, mint politikai volt – különösen parlamenti, házelnöki szerepe miatt alakult így a helyzet. Ennek ellenére a véletlen egybeesésnek láthatóan volt valódi politikai hatása is. Erősítette azt a meggyőződését, hogy külföldön elfogadhatóbb és hasznosabb személyiségnek tekintik, mint a rendszer többi képviselőjét.Iráni források szerint ez a rezsim egyes vezetőit is gyanakvóvá tette vele szemben. A hírszerző apparátus egyes tagjai bizalmatlansággal tekintettek szankcióktól mentes státuszára, és azt kérdezték, miért menekült meg egy ilyen magas rangú ember a másokra kiszabott intézkedésektől. Az a tény, hogy utazhatott Nyugatra, csak tovább növelte ezt a gyanút. Ghalibaf tud repülőgépet vezetni, és időnként maga is repült, többek között londoni utakon, hogy pilóta-jogosítványát megőrizze. Ez is megerősítette egyes bennfentesek körében azt az érzést, hogy szokatlan helyet foglal el a rezsim külső profiljában.*

*Nos, ige, Andropovról meg annak idején azt rebesgették a kincstári források, hogy szerette a jazzt. De ettől még nem lett világpolgár. Sőt: polgár sem.

A kép mögötti valóság

De a kép összeomlik, amint a valós tényeket tekintjük.

Ghalibaf nem egy reformer, akit a rendszer korlátoz. Ő a rendszer egyik legegyértelműbb terméke. A Forradalmi Gárdában, a rendőrségen, az önkormányzatokon és az Iszlám Köztársaság hatalmát fenntartó intézményeken keresztül emelkedett fel. A neve nemcsak a keményvonalas politikához, hanem a brutális elnyomáshoz, a korrupcióhoz és az elit álszentségéhez is kapcsolódik.

Sok iráni számára a rendszerszintű elnyomásban betöltött szerepe őt az Iszlám Köztársaság egyik leggyűlöltebb alakjává tette. Nemcsak a diákok elleni fellépésekhez volt sok köze, hanem azokhoz a kényszerítő intézményekhez is kapcsolódik, amelyek félelem és erőszak útján életben tartják a rendszert.

Korrupciós múltja éppoly fontos. Teheráni polgármestersége az akkori időszak legismertebb botrányaihoz kapcsolódik, köztük a „csillagászati árú ingatlanok” ügyéhez és a szélesebb körű Yas Holding és Isa Sharifi-ügyhöz. Ezek nem apró vádak voltak karrierje perifériáján, hanem rendszerszintű botrányok, melyek szorosan összekapcsolódtak politikai hírnevével. Családi botrányai ugyailyen fontosak. A „Sismoni-gate” nem azért volt politikailag káros, mert ez volt a legsúlyosabb ellene felhozott vád, hanem mert leleplezte a kormányzó osztály álszentségét. Míg a rezsim az anyagi áldozatot és az ellenállást hirdette polgárainak, Ghalibaf családtagjait Törökországban látták babaápolási cikkeket vásárolni. Később egy másik kínos helyzet is kialakult, amikor fia megpróbálta megszerezni az állandó tartózkodási engedélyt Kanadában. Ezek az epizódok megerősítetek egy ismerős mintát: azok a férfiak, akik sokat beszélnek a kitartásról és a lankadatlan harcról, gyakran saját családjuk számára szerveznek magánjellegű menekülési útvonalakat.*

*Aki azt hiszi, hogy ilyen figurák csak Keleten fordulhatnak elő, nagyon téved. Mintha csak Ion Iliescuról olvastam volna: a Ceaușescu-rendszer kiváltságosa, neveltje, haszonélvezője, majd megdöntője, örököse és továbbéltetője volt ő is. És magyar példa is akad, nagyon is: emlékszem egy jelenlegi miniszterelnökre, aki a középiskolában még KISZ-titkár volt, és később sem dolgozott soha egy percet sem piaci körülmények között, végzettsége szerint, jogászként.

Miért kellene a Nyugatnak elutasítania Ghalibaf meséit?

Ahogy a háború és a politikusokat célzó támadások nyomán megfogyatkoztak az Iszlám Köztársaság felső vezetői, Ghalibaf közelebb került a hatalom csúcsához. Egyes hírek szerint lehet, hogy kapcsolatba lépett Washingtonnal. Ezt nyilvánosan tagadta. A híreket hazugságnak nevezte, és elutasított minden olyan feltételezést, miszerint tárgyalásokra került volna sor.

De a lényeg nem az, hogy hazudik-e, vagy hogy a hírek mennyire igazak. Az a különös, hogy a neve ilyen gyorsan felbukkant. Ghalibaf keményvonalas politikus, aki évek óta igyekszik magát praktikusabbnak, modernebbnek és nemzetközi szinten elfogadhatóbbnak bemutatni, mint az uralkodó osztáky többi tagja. Ez természetes célponttá teszi a pletykák számára, függetlenül attól, hogy ő-e a tényleges tárgyaló fél.

És ez a veszélyes.

Ezekben a válságos pillanatokban a Nyugat egyes képviselői olyan kemény embert keresnek, akit gyakorlatiasnak nevezhetnek. A teheráni káosszal szembesülve olyan első emberre van szükségük, aki elég kemény ahhoz, hogy irányítsa a gépezetet, de elég kifinomult ahhoz, hogy államférfiként viselkedjen. Ghalibaf évek óta készül erre a szerepre. Megpróbált olyannak tűnni, aki megőrizheti a rendszert, miközben kezelhetőbbé teszi a külföld számára.

De ő nem a Khamenei utáni megoldás. Ő sokkal inkább a Khamenei-rendszer valóságos kvintesszenciája.

Mielőtt bárki Nyugaton pragmatistának kezdené nevezni, érdemes emlékezni arra, hogy valójában kiról is van szó.

Ő az Iszlám Köztársaság egyik legszembetűnőbb megtestesítője, és az iráni közvélemény szemében a rendszer egyik leggyűlöltebb alakja. Ez a közvélemény itt nem csupán szemlélő. Kevesebb mint három hónapja az irániak több mint 30 000 emberéletet áldoztak azért, hogy álljanak ellen annak az elnyomó rendsszernek, amelynek Ghalibaf most a csúcsán állhat. Akárki is gondolkodik azon, hogy tárgyaljon vele, ezt ne felejtse el.

És ezt kell most hangsúlyozni, mielőtt megkezdődne a Ghalibaf-brand politikai kialakítása.

Eddig tart Parpanchi jellemzése, de ez épp eleget mond. Ha Trump mégis iráni vezetőt csinál Ghalibafból, az ugyan nagy ostobaság lesz, de ugyanakkor a gazemberek közötti szolidaritás szép példája is.

Szele Tamás