Szele Tamás: Ha a világ rigó lenne...

Amennyiben valaki arra a reménytelen feladatra vállalkozik, ami a külpolitikai újságírónak napi kötelessége, vagyis, hogy megpróbálja kiókumlálni, milyen srófra jár a társadalmi, gazdasági, művészeti és politikai, de talán tudományos és technikai kultúránkat is végveszélybe sodró politikusok, úgymint Putyin, Trump és Hszi Csin-ping esze tokja, annak figyelmébe ajánlom, úgy is, mint geopolitikai alapvetést és a nagyhatalmi politika kvintesszenciáját, Weöres Sándor gyermekversét. Ugyanis pont az jár a fejükben, hogy:

„Ha a világ rigó lenne,
Kötényemben ő fütyülne,
Éjjel-nappal szépen szólna,
Ha a világ rigó volna.”

Ennyire gondolnak ők, nem többre: szó sincs grandiózus eszmékről, nemzeti nagyságról, emberi fejlődésről azokban a koponyákban. Egyszerűen csak maguknak akarják a világot, el kívánják rekkenteni a kötényükben, mint egy rigót, hogy aztán csak nekik szóljon, de az majd milyen szép is lesz!

Jó példa erre az általános világpolitikai helyzet aktuális elemzése Eliot Wilson által a The Insiderből, kiválóan bemutatja, mit kívánnak a „szuperhatalmak” – melyek egyre távolabb kerülnek ettől a státusztól, de úgy viselkedik mindegyik, mintha egy-egy halhatatlan és minimum hétfejű sárkány lenne. Akkor nézzük, milyen a mostani helyzet – megjegyzéseimet szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt teszem majd meg.

Miután az amerikai erők az év elején „eltávolították” Nicolas Madurót Venezuelából, az Egyesült Államok elkezdte kiszorítani az orosz vállalatokat az országból – állította nemrég Szergej Lavrov orosz külügyminiszter. A Moszkva és Caracas között létrejött partnerségi megállapodás ellenére Oroszország az amerikai lépések szóbeli elítélésére szorítkozott. Ezt megelőzően Irán nem kapott kézzelfogható támogatást Oroszországtól, holott Izrael és Amerika tizenkét napon át csapásokat mért Teherán nukleáris programjára, és Trump fenyegetései, hogy megtorlást alkalmaz az ajatollahok ellen az országos tüntetések erőszakos leverése miatt, a Kreml részéről szintén tétlenséget váltottak ki. Vlagyimir Putyin csendben engedményeket tesz Donald Trumpnak, látszólag abban a reményben, hogy a két vezető még megállapodhat abban, hogy felosztják egymás között a világ „befolyási szféráit” – írja Eliot Wilson nemzetközi biztonsági szakértő. Wilson szerint azonban a geopolitikai térkép hidegháborús stílusú átrendeződése ma már elképzelhetetlen – ezt megakadályozza Trump kiszámíthatatlan változékonysága, Oroszország elkerülhetetlen érdekütközése az Egyesült Államokkal és Kína növekvő ereje.*

*Nos, ha a nagyhatalmi ideológiáknak hinni lehetne, most állna elő az a helyzet, amikor egy mindent elsöprő erő egy leküzdhetetlen akadállyal találkozik. Csak – és ebben van igaza Wilsonnak – sem az erők nem mindent elsöprőek, sem az akadályok nem leküzdhetetlenek a jelen geopolitikai helyzetben.

Sir Winston Churchill elhíresült szavaival Oroszországot „rejtélybe burkolt titoknak” nevezte, „mely egy talányt rejt”. Mindössze néhány héttel azután mondta ezt, hogy a Szovjetunió 1939-ben a náci Németországgal kötött elképesztő és felháborító Molotov-Ribbentropp-paktumot követően követte Adolf Hitler példáját, és megszállta Lengyelországot. A megjegyzés arra szolgált, hogy emlékeztesse Nyugat-Európát, mennyire kevéssé érti valójában a Kremlt, és mennyire átláthatatlannak tűnik egy olyan orosz vezető gondolkodása, mint Sztáliné.

Ha megpróbáljuk megérteni a Donald Trump és Vlagyimir Putyin közötti kapcsolat dinamikáját, néha azt gondolhatjuk, hogy alig tanultunk valamit az eltelt kilenc évtized alatt. Peter Conradi újságíró 2017-ben „bromance”-ként jellemezte a helyzetet, ami ha egyebet nem is, de annak valószínűtlen jellegét látszott érzékeltetni.*

*Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, ezek ketten már nem csak a barátságon, de az ellenségeskedésen is túl vannak. Meg néha innen is.

Mint Trump szinte minden kapcsolata, ez is ingatag volt, de tartós, és továbbra is érződik, hogy valami vonzót, talán csodálatra méltót talál az egykori KGB-tisztben, aki immár több mint negyed évszázada irányítja Oroszországot.

A két idős vezető közötti interakció – Trump idén tölti be 80. életévét, míg Putyin októberben lesz 74 éves – óriási jelentőségűvé vált az ukrajnai háború befejezéséről szóló tárgyalások szempontjából. Az ilyen törekvések túl gyakran válnak kétoldalú üggyé, Volodimir Zelenszkij elnök pedig a háttérbe szorulhat. 2024 novemberében történt újraválasztása előtt Trump többször is azzal dicsekedett, hogy 24 órán belül véget tud vetni a konfliktusnak, és 2025. február 12-én „rendkívül produktívnak” nevezett telefonbeszélgetést is folytatott Putyinnal, amelynek során a két vezető megállapodott abban, hogy „csapataink azonnal megkezdik a tárgyalásokat”. Közel egy évvel később semmi jel nem utal arra, hogy küszöbön állna bármiféle tűzszünet vagy békemegállapodás.

A világ többi része sem állt meg, amíg a diplomácia bonyolult „pávatánca” zajlott. Semmi sem történik önmagában, minden mindennel összefügg. Az Ukrajnáról és az Egyesült Államok és Oroszország közötti kapcsolatokról szóló tárgyalásokat a megfelelő kontextusba kell helyezni – és az elmúlt néhány hónap eseményei több mint elegendő kontextust biztosítottak.*

*Minek következtében van egy olyan érzésem, hogy ez a két pávakakas mostanáig is, ezentúl is inkább táncolni akar, és nem megegyezni, ahhoz ugyanis egy harmadik páva is kéne, akit Ukrajnának hívnak.

Amikor Putyin szándékosan feledékeny

Az első fontos elem az, hogy Amerika letartóztatta, előállította és vád alá helyezte Nicolás Maduro venezuelai elnököt egy feltételezett caracasi rejtekhelyről. Az Operation Absolute Resolve egy aprólékosan megtervezett, tökéletesen végrehajtott államcsíny volt, amely alig két órát vett igénybe, és a nemzetközi közösséget meghökkentette. Sok héttel később kérdéses, hogy mi lesz a következő lépés, mivel Maduro helyettesét, Delcy Rodríguezt eskették fel ügyvezető elnöknek, és ezzel többé-kevésbé megtartották a régi rendszert.

Washington gyenge eredményei a rendszerváltás és az országépítés terén, valamint Trump szinte nem is létező érdeklődése az események iránt azt sugallják, hogy a legnagyobb kihívások talán még csak ezután következnek.* De mi volt a moszkvai reakció?

*Igen, ez nyitánynak hangos volt, önálló műnek viszont rövid.

Tavaly májusban Putyin és Maduro 10 éves stratégiai partnerséget írt alá, amely az OPEC+ keretében technikai együttműködést írt elő az olajiparban, valamint katonai együttműködést, amely magában foglalta az orosz Buk-M2E légvédelmi rakétarendszerek szállítását Venezuelának. Mindezek után Maduro nem maradt érzéketlen az ellene irányuló amerikai katonai akció potenciális veszélyével szemben.

A Venezuelával kötött szövetség Oroszországnak stratégiai befolyást is biztosított a Karib-tenger térségében. Tavaly októberben az 1962-es kubai rakétaválságra erősen emlékeztető lépéssel az Állami Duma védelmi bizottságának első elnökhelyettese – a háborús uszító, nacionalista Alekszej Zsuravljov – visszatért egy korábban már felhozott témához, és arra figyelmeztetett, hogy Oroszország nukleáris rakétákat telepíthet „Venezuelába vagy Kubába”, amelyek kedvezően helyezkednek el, mindössze egy rövid repülőútnyira Oroszország „fő geopolitikai ellenfelétől”.*

*Még egy rigófütty-vadász, szerencsére ő maximum hajtó lehet, ha felhangzik a hallali. De lövöldözni nagyon szeretne, még jó, hogy nem adnak neki puskát és lőszert.

Ugyanebben a hónapban Maduro arra szólította fel Putyint, hogy küldjön légvédelmi és rakétavédelmi rendszereket válaszul az amerikaiak karibi katonai terjeszkedésére. Putyin azonban keveset tett annak érdekében, hogy segítse szövetségesét. Miután a januári események igazolták Maduro aggodalmait, az orosz külügyminisztérium elítélte az Operation Absolute Resolve műveletet, mint „fegyveres agressziós cselekményt”, és megerősítette „szolidaritását a venezuelai néppel és... az ország nemzeti érdekeinek és szuverenitásának védelmével”. De nem történt semmi, és Nicolás Maduro trónfosztása már kész tény.

Hogyan kell ezt értelmezni? Egyrészt a Kreml más partnereinek ezek után megbocsátható, hogy fokozottan sebezhetőnek érzik magukat, és most már a Moszkvával kötött szerződések és megállapodások apró betűs részét ellenőrzik. Kuba és Nicaragua például szoros kapcsolatokat ápol Oroszországgal, de a Monroe-doktrína és annak új és agresszív „Trump-változatának” szféráján belüli elhelyezkedésük az amerikai beavatkozás potenciális célpontjaivá teszi őket. Csökken Putyin befolyása Havannában és Managuában?

Hasonló kétségek érezhetők Teheránban is. Trump szörnyű megtorlással fenyegette meg a rezsimet, ha az folytatja a tüntetők kegyetlen leverését, olyan brutális intézkedésekkel, amelyek már több tízezer halálos áldozatot követeltek. Az amerikai elnök azt mondta, hogy Irán legfelsőbb vezetőjének, Ali Khamenei ajatollahnak „nagyon kéne aggódnia”, és a Truth Social platformon Trump bejelentette, hogy „egy hatalmas armada tart Irán felé... készen áll, hajlandó és képes gyorsan teljesíteni küldetését, ha szükséges, gyorsan és brutálisan”. Ezzel az amerikai haditengerészet Carrier Strike Group 3-jára utalt, amelynek középpontjában a Nimitz-osztályú USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozó áll.*

*Kissé ironikusan: „nagy, gyönyörű flottademonstráció”, amely gondosan ügyel arra, hogy ne tegyen kárt semmiben sem, csak épp ott legyen. Épp most várnak oda egy második ilyen csapásmérő csoportot a USS Gerald Ford vezetésével.

Irán és az Egyesült Államok jelenleg Ománban folytat tárgyalásokat az iráni atomprogram helyzetéről, bár ezek a megbeszélések ellentmondásosak és sérülékenyek maradtak. Irán hivatalos retorikája továbbra is dacos és keményvonalas: Abbász Araghcsi külügyminiszter azt mondta, hogy országa fegyveres erői „ujjukat a ravaszon tartják”, és készen állnak arra, hogy „azonnal és erőteljesen válaszoljanak” bármilyen amerikai agresszióra.

A tárgyalási folyamat konstruktív kimenetele a mérlegen múlik, mivel az amerikai küldöttséget Trump különleges megbízottja, Steve Witkoff vezeti, akit „Dim Philby”-nek neveztek el, mivel hajlamos mindent elhinni, amit rivális tárgyalópartnerei mondanak neki. Az sem világos, hogy pontosan mit akarnak elérni az egyes felek. A tárgyalások azonban folynak, és ennek egyik oka az lehet, hogy az iráni kormány tudja, Oroszország nem fog – nem tud és nem is akar – a segítségére sietni.*

*Ezt egyedül Dim Philby nem fogta még fel.

Csendes átrendeződés

Meg kell vizsgálnunk, hogy ez vajon Vlagyimir Putyin szélesebb körű külpolitikai játszmájának része-e. Az amerikai nemzetbiztonsági stratégia (NSS ) közelmúltbeli közzététele több szempontból is árulkodó volt. A dokumentum megállapította, hogy „az Oroszországgal való európai kapcsolatok kezelése jelentős amerikai diplomáciai szerepvállalást igényel”, de azt is leírta, hogy „az Oroszországgal való stratégiai stabilitás helyreállítása” alapvető nemzeti érdek. Ennek ellenére az „Oroszország” szó mindössze 10 alkalommal szerepel a dokumentumban – szemben a „félteke” 24, a „Kína” 21, a „bevándorlás” vagy „migráció” 13, valamint a „Trump” szavak 27 esetben történő említésével.

Az NSS kimondja, hogy Amerika „támogatni fogja szövetségeseinket Európa szabadságának és biztonságának megőrzésében”, de alapelvként meghatározza a „be nem avatkozásra való hajlamot” és a „nemzeti érdek koncentrált meghatározását” is. A tehermegosztásra való utalásokat figyelembe véve joggal feltételezhető, hogy ezek az európai katonai elkötelezettség valószínűsíthető csökkentését jelentik – nevezetesen, amikor a dokumentum azt mondja, hogy „sok európai Oroszországot egzisztenciális fenyegetésnek tekinti”, ez határozottan azt sugallja, hogy az Egyesült Államok viszont nem így vélekedik.

Lehet, hogy Vlagyimir Putyin itt lehetőséget lát. Tudja, hogy Trumpot alapvetően nem érdekli az ukrajnai konfliktus. Ami az amerikai elnököt foglalkoztatja, az az önérdekek sokrétű összefonódása: egy olyan „alku” csábítása, amely egy újabb konfliktust adna hozzá a „befejezett” háborúk kétes listájához, valamint az ukrán ásványkincsek kiaknázásának potenciális anyagi előnye az újjáépítési befektetési alapról és „bármely természeti erőforrással kapcsolatos eszközre” vonatkozó jogokról szóló, tavaly áprilisi megállapodás értelmében.

Tekintettel arra, hogy Trump nem kötődik az Ukrajnával kapcsolatos elvi jelentőségű pontokhoz – ilyen lenne például a háborús bűnösök és a nemzetközi jog megsértőinek megbüntetése, miközben Ukrajna és az Egyesült Államok fenntartják az önrendelkezés és minden állam szuverenitásának normáit –, Putyin rá fog jönni, hogy számos lehetőség áll nyitva előtte. A KGB-nél eltöltött 16 éves pályafutása során – ez az a szemüveg, amelyen keresztül látja a világot – egyik feladata az volt, hogy azonosítson mindenkit, akit politikai szimpatizánssá – vagy akár szövetségessé – lehet tenni.

Putyin tudja, hogy Trump mély ellenszenvet táplál Zelenszkij ukrán elnök iránt, akit nyilvánosan hibáztatott is a konfliktus kirobbantásáért. Ezzel szemben Trump gyakran mutatott barátságot Putyin iránt, és az amerikai hírszerzés bizonyítékai davára is elnéző volt vele szemben. Az Ukrajnáról folytatott gyötrelmes és eddig eredménytelen „béketárgyalások” során Oroszország következetesen arra törekedett, hogy Trump előtt úgy mutatkozzon be, mint a józan fél – az az ország, amellyel üzletet köthet a konfliktus tárgyalásos úton történő sikeres lezárása érdekében. Trump néha riasztó könnyedséggel és lelkesedéssel fogadta el ezt a hamis Kreml-narratívát.

Bizonyos mértékig Putyin és Trump között egyfajta egyetértés tapasztalható. Mindketten csodálják a teátrálisan kifejezett, néha groteszk erőfitogtatást, és mindketten ragaszkodnak ahhoz, hogy országaik a múltban erősebbek és hatalmasabbak voltak. Mindketten lenézik a nemzetközi normákat és a multilaterális szerveződést. És nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy Putyin Oroszország „közel-külföld” iránti sóvárgó érdeklődését a Monroe-doktrína szláv akcentusú értelmezésének tekintsük.

Röviden, Putyin olyan jövőt képzelhet el, amelyben ő és Trump megegyeznek ( Kipling versét idézve), hogy „Kelet az Kelet, Nyugat az Nyugat, s e kettő sosem találkozik”. A további amerikai kivonulás Európából és Ukrajna támogatásából azzal párosulna, hogy Oroszország eltávolodna korábbi szövetségeseitől Latin- és Dél-Amerikában, és talán a Közel-Keleten is, mivel minden „szuperhatalom” megkapja a szabadságot, hogy a saját féltekéjét uralhassa.

Ez egy vonzóan csinos narratíva. Egy átlagosabb amerikai elnök alatt ez még Putyin számára is hihető megközelítés lehetne. Donald Trump természete azonban azt sugallja, hogy ez hosszú távon nem fenntartható.

A valóság és a retorika szembenállása

Az első akadály Trump puszta kiszámíthatatlansága. Bármilyen hallgatólagos megnemtámadási paktum részben bizonyos fokú önmegtagadásra támaszkodna, annak megértésére, hogy vannak olyan területek és kérdések, amelyeket mindkét fél háttérbe szorít. Trump impulzív és gyakran meggondolatlan válaszai, amelyeket a közösségi médián keresztül azonnal a geopolitikai ökoszisztémába ordít, lehetetlenné tennék ezt. Könnyű elfelejteni, mennyire eltompultak az érzékeink az elmúlt közel kilenc évben, mióta az amerikai elnök Kim Dzsongunt „kis rakétaembernek” nevezte. Az egykor komoly diplomáciai botrányt kiváltó megjegyzések elhangzása mára szinte mindennapossá vált.*

*És addig kiabálják majd a farkast, akár a fehér egerekre is – hogy továbbra is a mesék világában maradjunk – míg aztán, ha tényleg jön, senki sem fogja elhinni. Talán még azt sem, hogy létezik egyáltalán farkas nevű állat.

Ehhez a jelenséghez Putyin is hozzájárult. Bár végtelenül számítóbb, mint Trump, az orosz vezető több mint képes és alkalmas is arra, hogy olyan retorikát alkalmazzon, amely növeli a tétet. Amikor 2022 februárjában megkezdte Ukrajna teljes körű invázióját, arra figyelmeztette „azokat, akik esetleg kísértésbe esnek, hogy kívülről beavatkozzanak”, hogy „Oroszország azonnal válaszolni fog... és ez olyan következményekkel jár majd, amilyeneket még soha nem láttak, teljes történelmük folyamán”.

Még ha a két vezető személyiségét félre is tesszük, vannak olyan területek, ahol az Egyesült Államok és Oroszország érdekei szükségszerűen ütköznek. Bár az amerikai nemzetbiztonsági stratégia nem említi az Északi-sarkvidéket, a nemzeti védelmi stratégia igen: a „Haza és félteke” címszó alatt megjegyzi, hogy „látjuk, hogy az ellenfeleink befolyása az Északi-sarkvidéki Grönlandtól az Amerikai-öbölig növekszik”. Ezután megállapítja, hogy a Védelmi Minisztérium „ezért hiteles lehetőségeket biztosít az elnök számára, hogy garantálja az Egyesült Államok katonai és kereskedelmi hozzáférését a kulcsfontosságú területekhez az Északi-sarkvidéktől Dél-Amerikáig, de különösen Grönlandhoz”.*

*Mely sziget iránti igényének értelmét már egy ideje próbáljuk megfejteni, de mindhiába.

Eközben Putyin próbálja növelni Oroszország jelenlétét az Északi-sarkvidéken, ahonnan az olaj és a gáz nagy részét nyeri. Oroszországot a témáról folytatott politikai párbeszédben is fontos tárgyalópartnerként pozicionálja, és tavaly házigazdája volt a Nemzetközi Északi-sarkvidéki Fórumnak.

Trump impulzivitása gyakran ellentmond az általa vallott „Amerika az első” külpolitikai megközelítésnek is, méghozzá olyan módon, amely elkerülhetetlenül beleütközik az orosz stratégiai érdekekbe. A Kreml például nagymértékben támogatta Bassár al-Aszad szíriai rezsimjét, nem utolsósorban azért, mert a tartuszi haditengerészeti támaszpont Oroszország egyetlen közvetlen hozzáférési lehetősége a Földközi-tengerhez. Ennek a létesítménynek a jövője most kétséges, miközben a Fehér Ház az Ahmed al-Sharaa vezette új ideiglenes szíriai kormány támogatása felé hajlik. Lehetetlen megjósolni ennek a háromoldalú kapcsolatnak a végső alakulását.*

*Ne feledjük azonban, hogy az orosz kultúrára jellemző a romantika és a féktelen, fantáziadús álmodozás is. Jelenleg Moszkva hadiflottáiban nincs olyan egység, melynek sok haszna lenne a Földközi-tengeren, de ha akadna is, nem lenne képes eljutni oda. Mindegy: Tartus kikötője akkor is kell, hátha majd egyszer jól jön majd.

A kínai tényező

Van még egy tényező, amelyet sehol a világon nem lehet figyelmen kívül hagyni: a Kínai Népköztársaság. Ha Oroszország „rejtélyes”, akkor Kína közmondásosan „kifürkészhetetlen”. A nyugati megfigyelők számára rendkívül nehézséget jelent egy olyan kultúra teljes megértése, amely a miénktől szinte teljesen függetlenül fejlődött, és amely az államgépezet és a bürokrácia több ezer éves hagyományaira támaszkodik.

Ezt kell ellensúlyozni egy olyan állam helyzetével, amely élő emlékezetünk alatt alakult ki. A Kínai Népköztársaság és a Kínai Kommunista Párt egyeduralma csak idén ünnepli 77. évfordulóját. A kommunista irányítás első 25 éve alatt Kína lakossága majdnem megduplázódott, 550 millióról 900 millióra, és 1978 után Teng Hsziao-ping „gazdasági csodája” révén az ország a világ második legnagyobb gazdaságává vált. Gondoljunk csak bele: amikor 1987-ben megjelent Donald Trump közkedvelt, bár szellemíró által írt könyvének, Az alku művészetének első kiadása, Kína a nyolcadik legnagyobb gazdaság volt, és a világ GDP-jének kevesebb mint két százalékát képviselve.

Hogyan illeszkedik Kína az amerikai–orosz mátrixba? Az egyszerű válasz az, hogy „kínosan”, és Peking pontosan ezt is akarja.*

*Ami nagyon is ésszerű, hiszen ily módon komoly anyagi előnyöket tud kovácsolni a szembenállásból anélkül, hogy nagy befektetésekre kényszerülne.

Kína hosszú ideig szorosan Oroszországhoz igazodott. Putyin 2024 májusában Pekingbe utazott, ahol Hszi Csin-pinggel aláírták az új korszak átfogó stratégiai koordinációs partnerségének elmélyítéséről szóló közös nyilatkozatot. Ez Moszkvát és Pekinget a gazdasági, technológiai és politikai koordináció terén egy platformra helyezte, és Oroszország számára értékes kereskedelmi és ipari erőforrásokat biztosított.

Ugyanakkor az Egyesült Államok egyértelműen úgy tekint Kínára, mint fő geopolitikai versenytársára. A nemzetbiztonsági stratégia szerint Trump külpolitikája arra fog törekedni, hogy „újra egyensúlyba hozza Amerika gazdasági kapcsolatait Kínával, a kölcsönösséget és a méltányosságot helyezve előtérbe az amerikai gazdasági függetlenség helyreállítása érdekében”. A Kínával folytatott kereskedelemnek kiegyensúlyozottnak kell lennie, és a nem kényes tényezőkre kell összpontosítania". Ennek a stratégiának egy része arra irányul, hogy elrettentse Kínát minden olyan kísérletétől, amely Tajvan feletti irányítás átvételére irányul, „ideális esetben a katonai túlerő megőrzésével”.

A helyzet mégsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, és nem szabad nyíltan kijelenteni, hogy Kína „Oroszország oldalán” vagy „Amerika ellen” foglal állást. Peking harmadik szereplőként tekint magára, amely semmiképpen sem alárendeltje a másik két országnak. Amerika hangneme Kínával szemben a második Trump-elnökség alatt a figyelmeztetés, de nem az ellenségeskedés hangja. Végül is a potenciálisan virágzó gazdasági kapcsolatokat hangsúlyozzák.

Orosz szövetségesével szemben Kína kétségtelenül most már vezető partnernek tekinti magát. Katonai hadianyagot szállított az orosz hadigépezetnek, de Észak-Koreával ellentétben nem járult hozzá csapatokkal az ukrajnai háborúhoz. Kína emellett gyors ütemben növeli nukleáris robbanófej-készletét, de ennek ellenére sokan úgy gondolják, hogy visszafogja Putyin nukleáris fegyverkezési törekvéseit a Nyugattal szemben.*

*Jól gondolják: Kínának nem az erős, hanem a gyenge, kivérzett és állandóan hadakozó, de nem túl dicsőséges Oroszország fenntartása az érdeke.

Kína hosszú távú, tranzakciós politikát folytat. Jelenleg a KNK-nak megfelel, hogy Oroszország mellett álljon, és „átfogó stratégiai partnerségük” vezető tagjaként lépjen fel. De nem fogja hagyni, hogy ez a szövetség befolyásolja az Egyesült Államokkal való kapcsolatait, amely kifejezetten nyitott valamiféle együttélésre. Miközben a hagyományos riválisok, Amerika és Oroszország egy régi konfrontáció új formájával néznek farkasszemet, Kína a saját érdekeit fogja követni.

A maga módján mind az Egyesült Államok, mind Oroszország globális hatalom akar lenni, és arra számítanak, hogy azok is lesznek. Bár Amerika egyértelműen jobb erőforrásokkal rendelkezik ahhoz, hogy ezt a törekvését megvalósíthassa, Oroszország nem fog a bástyái mögé húzódni és Trumpra és utódaira bízni a terepet. A jelenlegi körülmények között a Washington és Moszkva közötti feszültségek ugyanolyan ingatagok lehetnek, mint az amerikai elnök retorikája.

Mondom én, mindenki magának akarja a világot, mint egy rigót, hogy csak neki fütyüljön. Azonban ez a mai gazdasági és katonai feltételek mellett nem lehetséges: egyetlen állam, államszövetség vagy katonai tömb sem képes akkora erőkoncentrációt kiépíteni, amivel mindenki mást maga alá gyűrhetne, ráadásul következmények nélkül. Ugyanez, kicsit költőibben:

„De ha a világ rigó lenne,
Kötényembe nem is férne,
Kötényem is honnan volna,
Ha egész világ rigó volna.”

Igen, ezt a kötény-dolgot szokták elfelejteni a rigóvadászok és füttytolvajok.

Éretlen kölykök ezek mind.

Szele Tamás