Szele Tamás: Háború és háború

Nem pedig háború és béke. Tolsztoj forog a sírjában, de nem mi tehetünk róla: az a kérdés – félretéve a magyar kormány „békepártinak” hazudott defetista-moszkovita propagandáját – hogy mi lesz, ha Trumpnak és bűntársainak sikerül kierőszakolniuk Ukrajnából egy igazságtalan békeszerződést?

Nos, Andrej Szoldatov és Irina Borogan újságírók, az orosz titkosszolgálatok legnagyobb ma élő szakértői szerint – a szerzőpáros jelenleg emigrációban él – ha kitör a béke, akkor minden lesz csak béke nem. Írásukat az alábbiakban ismertetem, megjegyzéseimet szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt fogom megtenni.

Mint Szoldatov és Borogan írják, bármilyen megállapodás is születik az ukrajnai hadműveletek befejezéséről Washington, Kijev és Moszkva között, az aligha fog véget vetni a Kreml által kirobbantott háborúnak. Ez a háború valamilyen formában biztosan folytatódni fog Európa területén.

Bármi is legyen a jelenlegi tárgyalások eredménye, Vlagyimir Putyin Európa elleni megszállottsága nem fogja engedni, hogy feladja a hibrid műveleteket Németország, Franciaország, Lengyelország, Nagy-Britannia és főleg a balti államok ellen.

Az orosz elnök évtizedek óta megszállottan foglalkozik a NATO jelenlétével Európában, különösen annak keleti részén, míg a „kollektív Nyugat” más, Oroszország határaival szomszédos régiókban, például a Távol-Keleten végzett tevékenysége sokkal kevésbé foglalkoztatja.

Jelzésértékű, hogy a Nyugatnak 2021 decemberében adott ultimátum éppen a NATO európai jelenlétének korlátozására vonatkozott: Moszkva a keleti szárnyon folytatott katonai tevékenységek beszüntetését, a csapatok kivonását és a 1997-es állapotokhoz való visszatérést követelte.*

*És épp ez teszi lehetetlenné Moszkva maximalista követeléseinek elfogadását a Nyugat részéről: ugyanis ha elfogadnánk, igen rövid időn belül megszűnne maga a Nyugat is, legfeljebb magyar, román, német, lengyel, francia, olasz oblasztyok maradnának belőle, mondhatni „szövetségi szubjektumok”, hogy oroszosan fogalmazzak. De van mifelénk, aki így szeretné. Az ilyen embereknek igazán kéne biztosítani egy vonatjegyet mondjuk Novoszibirszkbe, hogy ismerje meg az orosz állami rendszer áldásait. Retúrjegyet azért ne kapjanak.

Ma a „kollektív Nyugat” kifejezés az orosz propagandában inkább Európát, mint az Egyesült Államokat jelenti. Ezzel párhuzamosan egy másik kifejezést is használnak – „angolszászok” –, amelyben Nagy-Britannia a bábjátékos szerepét játssza, aki Washingtont manipulálja a százéves „nagy játék” keretében Oroszország ellen.*

*Ez olyan régi paranoia, hogy már Dzserzsinszkij elvtárs is szenvedett benne. Más kérdés, hogy mit szólna Trump – vagy akár egy épelméjű amerikai elnök is – ha Moszkvában elé tárnák, miszerint ő csak a britek bábja. Nem kicsit csodálkozna, és meglenne a véleménye az oroszok esze tokjáról. Nála jobban csak a brit uralkodó lepődne meg.

Ugyanakkor a Kreml meg van győződve arról, hogy Európa a „kollektív Nyugat” leggyengébb láncszeme, míg az Egyesült Államok továbbra is kétségtelenül szuperhatalom marad. Moszkvában biztosak abban, hogy Európát folyamatos nyomás alatt kell tartani, még egy fegyverszünet aláírása esetén is.

Ez azt jelenti, hogy a hibrid műveletek – gyújtogatások, robbantások, drónok támadásai, politikai emigránsok elleni merényletek, kibertámadások – aligha fognak megszűnni. A Kreml gondolkodásmódja egy ukrajnai tűzszünet után sem fog megváltozni.*

*És ezek még csak a külpolitikai szempontok, bár ha valaki népmeseieknek vagy babonásoknak nevezné őket, azzal sem lehetne vitatkozni.

Ezenkívül vannak olyan orosz belpolitikai tényezők, amelyek egy tartós béke kialakulását valószínűtlenné teszik.

A három és fél éves háború Ukrajnával aláásta számos orosz intézmény szerepét. Például ma már keveseket érdekel, hogy milyen szerepet játszik Lavrov és minisztériuma a jelenlegi tárgyalásokban; a valódi tárgyalások az amerikaiakkal máshol és más emberekkel folynak – magával Putyinnal, személyes kinevezettjeivel, mint Kirill Dmitriev, és a titkosszolgálatok tábornokaival, akik a háború alatt csak megerősítették befolyásukat a túszkereskedelem révén. Eközben a kormány, beleértve Misusztyin miniszterelnököt és a Központi Bankot is – a hadsereg és a hadiipar igényeinek kiszolgálását szolgáló apparátussá vált anélkül, hogy beleszólása lenne a háború lebonyolításába. Csak két intézmény jelentőségét növelte a háború: a hadseregét és a titkosszolgálatokét.

Bár Putyin mindent megtett, hogy megakadályozza a tábornokok népszerűségének növekedését a társadalomban, levonva az afganisztáni és csecsenföldi tanulságokat, a hadsereg befolyása mégis nőtt. Ez a befolyás jól látható az ország egész területén megoszló és igen jövedelmező katonai megrendelésekben, amelyek a nyugati szankciók ellenére is felszínen tartják az ipart, az oligarchákat és kenyeret adnak egész régióknak. Ez az üzleti életben is érezhető: a vállalatok számára létfontosságú, hogy jó kapcsolatokat ápoljanak a helyi katonai hatóságokkal, vagyis megóvják alkalmazottaikat a frontra küldéstől. A képzett munkaerő ma drága és ritka – mind Moszkvában, mind a régiókban.

A titkosszolgálatok, amelyek befolyását az elmúlt huszonöt évben egyetlen intézmény sem korlátozta, maximálisan kihasználták a Kreml paranoiáját az ukrán kémek és szabotőrök miatt. A titkosszolgálati jelenlét mindenhol megnövekedett – a represszióktól megfélemlített szövetségi minisztériumoktól és regionális közigazgatási szervektől kezdve a számtalan büntetőügyben érintett vállalatokig, amelyekben az FSZB (különösen a katonai elhárítási igazgatósága) valamilyen formában érintett.*

*Sőt: a titkosszolgálatok iránti feltétlen elnöki bizalmat és kegyet még Beszeda tábornok eset sem befolyásolta (akit pont Szoldatov leplezett le közvetlenül emigrációja előtt), pedig 2022 márciusában senki nem adott volna az életéért egy rézkopejkát sem – ő volt az, aki az ukrajnai közhangulatról teljesen félretájékoztatta Putyint is, a hadsereget is, azt állítván, hogy az ukrán nép kenyérrel, sóval és vodkával fogja várni a „felszabadító” orosz csapatokat. Nos, ez az információ nem bizonyult helytállónak, Beszedát mégsem végezték ki és némi vizsgálati fogság után máig házi őrizetben tartják. Néha előveszik a naftalinból, megmutatják a világnak, hogy még él, aztán viszik is vissza, a saját dácsájára. Mindez egy olyan államban történik, ahol azért, ha a háborút valaki nem nevezi „különleges katonai műveletnek” legalább nyolc év kényszermunka jár, fegyenctelepen. Láthatjuk: a volt KGB-s Putyin vigyáz a kartársakra.

A hadsereg és a titkosszolgálatok nagyon jól tudják, hogy sokat veszítenek, ha a háború véget ér. Összeköti őket a közös trauma, amely a legutóbbi nagy háború, a szovjet afganisztáni invázió után következett be. Gorbacsov csapatkivonásról szóló döntése után a szovjet hadsereg hosszú évekig nyomorúságosan élt, a KGB pedig, megrémülve a Stasi sorsától, megalázottá és széttöredezetté vált.

Ez a trauma mélyen gyökerezik mind az orosz hadsereg, mind a titkosszolgálatok tudatában, annak ellenére, hogy a két háború politikai körülményei között jelentős különbségek voltak. Az afganisztáni háború Gorbacsov peresztrojkája és glasznosztya következtében ért véget, ami gyengítette a Kreml ellenőrzését a szovjet társadalom felett. Putyinnak viszont nincs más választása, mint hogy a harcok befejezése után fokozza a belső elnyomást, hogy ellenőrzése alatt tartsa az országot és hatalmon maradjon. De a titkosszolgálatok és a hadsereg, amelyek még mindig nem heverték ki a Szovjetunió összeomlásának következményeit, aligha lesznek hajlandóak kockáztatni a külvilággal kötött teljes békét.

Pontosan ez a történelmi trauma győzte meg a titkosszolgálatok vezetését arról, hogy a jelenlegi konfliktus nem egyszerűen egy háború Ukrajnával, hanem az orosz és nyugati titkosszolgálatok közötti évszázados küzdelem harmadik fordulója, amelyben a tét a lehető legmagasabb: a tábornokok szemszögéből az orosz állam léte forog kockán. (Ezen logika szerint az első forduló 1917-től 1945-ig tartott, és a szovjet titkosszolgálatok nyerték; a második forduló, amelyre a hidegháború esett, katasztrofális orosz vereséggel végződött.)

Ilyen apokaliptikus gondolkodásmód mellett az elfoglalt ukrán területek, Zelenszkij sorsa vagy az ukrán hadsereg mérete csak taktikai jelentőségű. Semmilyen békeszerződést nem fog véglegesnek tekinteni az orosz fél, ami azt jelenti, hogy ideológiai okok miatt a háború valamilyen formában folytatódni fog az európai kontinensen.

Kedves „békepártiak”, vatnikok, fidesznyikek, nerencek: itt van tehát a válasz. Ha háború lesz, akkor háború lesz. Ellenben ha béke lesz – akkor is háború lesz. Legfeljebb a ti háborútok. Meg főként orosz barátaitoké. És majd muszáj lesz nektek szeretni. Menni fog, higgyétek el: mindent képesek vagytok ti szeretni, ha parancsba kapjátok. Szerintem a bikacsököt és a kancsukát is megköszönnétek.

Szele Tamás