Szele Tamás: Hálakényszer Washingtonban
Sokszor mondtam és sok helyen, hogy a „kis hírek” nagyon fontosak. Gyakran többet tudunk meg egy politikus jeleméről egy jelentéktelennek tűnő mozzanatból, mint a tárgyalásainak jegyzőkönyveiből. Ma egy ilyesmit járunk körül – történt ugyanis, hogy Donald Trump körbeplakátoltatta a saját arcképével Washington közparkjait, melyeket mostanság épp felújítanak, hiszen közeledik az Egyesült Államok, pontosabban a Függetlenségi Nyilatkozat megszületésének 250. évfordulója.
Ezt meg kell ünnepelni, nem is kérdés, az sem, hogy ebből az alkalomból illik kitakarítani és felújítani, ami ócska, de azért az Alapító Atyák erősen csodálkoznának, ha meglátnák, hogy a parkfelújítást hirdető óriásplakátokon Trump elnök arca mellett a szöveg kifejezetten neki köszöni meg a munkálatokat. Mivelhogy ő adott rájuk utasítást.
Nem új az ilyesmi, Magyarország is tele volt még nemréh „projektinformációs táblákkal”, de akár márványtáblákkal is, amikre aztán rávésték egy-egy beruházás kapcsán, hogy az Orbán-kormányzat hányadik évében készültek el, bár ebben a műfajban a legdurvábbat kétségtelenül Második Ramszesz alkotta, aki szó szerint mindenre rávésette a nevét, arra is, amin már rajta volt egy korábbi fáraóé – ilyenkor az előd nevét lefaragtatta és odaíratta a sajátját. Aztán törhették a fejüket az egyiptológusok, mi mikor épült.
A The Washington Post alapos elemzésben mutatja be a jelenlegi helyzetet – lássuk, mi róla a véleményük. Előre szólok: semmi jót nem tudnak és nem is akarnak mondani. Megjegyzéseimet szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt teszem meg.
A Washingtonban és környékén felbukkanó új óriásplakátokon Donald Trump elnököt munkavédelmi sisakban ábrázolják, alatta pedig építési állványzat rajzolódik ki a láthatáron. Az állványzat bordóvörös, a sisak fehér, a háttérben pedig a kék égbolton a „Köszönjük Önnek, Trump elnök” felirat látható.
A táblákat azoknak az építkezéseknek a kerítésére helyezték ki, ahol a Nemzeti Park Szolgálat renoválja és felújítja a parkokat és a közterületeket, ami része annak az elnöki kezdeményezésének, amelynek célja Washington megszépítése az ország fennállásának 250. évfordulója alkalmából. A Belügyminisztérium szóvivője nem válaszolt azokra a kérdésekre, hogy hány transzparenst helyeztek ki, megjelennek-e Washingtonon kívül is, illetve mennyibe kerül a minisztériumnak az új reklámkampány.
Ezek a kerdések kínosnak tűnnek egy olyan városban, ahol Trump ellenfele, Kamala Harris a 2024-es választásokon a szavazatok több mint 90 százalékát szerezte meg. „Gondolom, így néz ki Észak-Korea” – írta egy kritikus a Globalist weboldalon. A közösségi médiára feltöltött képek, amelyek a graffitivel megrongált transzparenseket mutatják, több ezer hozzászólást váltottak ki. „A ráfirkálás ez esetben nem torzítás, hanem javítás” – írta az egyik kommentelő.*
*Érdekesen rímel ez arra a 2015-ös esetre, mikor a Szabadság téri német megszállási emlékmű elleni tüntetés-sorozat folyamán Magyarország talán legjobb karikaturistája ellátta egy kiváló, szellemes gúnyrajzzal az építési területet eltakaró ipari ponyvát. Vádat emeltek ellene graffitizés miatt, melynek alapvető eleme az volt, hogy „a ponyva értéke csökkent a rákerült festék miatt”. A karikaturista – hivatásához méltóan – szellemesen válaszolt (nem ígérem, hogy pontos és szó szerinti lesz az idézet).
Mennyibe került ez az építkezési ponyva?
Tízezer forintba!
Akkor jó. Tekintve, hogy én egy ilyen rajzért rendszerint legalább harmincezret kapok hoonoráriumként, itt nem értékcsökkenésről, hanem értéknövekedésről volt szó. Kérem a különbözet, tehát húszezer forint átutalását nyolc munkanapon belül.
Természetesen felmentették.
Összehasonlítva a szövetségi hivatalok épületein lógó, Trump morcos arcképét ábrázoló óriási transzparensekkel – beleértve az egykor független Igazságügyi Minisztériumot is –, valamint a középületek és emlékművek Trump nevére történő átnevezésével, mint például a Kennedy Center for the Performing Arts esetében, ezek a transzparensek viszonylag kis mértékű autoriter behatolást jelentenek a közszférába. De két kulcsfontosságú politikai kérdést érintenek: a demokráciában felmerülő vitát arról, hogy hogyan és kinek kell elismerést adni a közmunkákért és programokért, valamint az amerikai történelemre jellemző köszönetnyilvánítási narratívákat, beleértve a bevándorlók és menekültek által önként felajánlott hálát, valamint a rabszolgák részéről kikényszerített hálát.
„Bár nem idegenkednek attól, hogy elismerést kapjanak a tetteikért, az elnökök általában nem ragasztották tele Washingtont és az országot a nevükkel” – mondja Barbara Perry, professzor és elnöki szakértő a Virginia Egyetem Miller Központjában, egy a végrehajtó hatalom tanulmányozására szakosodott, pártfüggetlen gondolkodóközpontban. A korábbi elnökök „ezt arrogánsnak és illetlennek tartották”.*
*Talán, mert az is.
De az elismerés adása és elfogadása az amerikai politikában bonyolult kérdés. A kormányzók nevei gyakran szerepelnek az új hidak, alagutak és autópályák építését jelző táblákon. A kongresszusi képviselők soha nem szégyellték hirdetni, hogy milyen pénzeket hoznak magukkal Washingtonból a helyi projektekre. Perry szerint a személyiség is szerepet játszik ebben. Például Robert Byrd, Nyugat-Virginia szenátora soha nem szégyellte, ha a nevét feltüntették a projekteken. Perry hozzáteszi, hogy a helyi tisztségek esetében, amelyek közvetlenebbül érintik az emberek mindennapi életét, a választók jobban tolerálják azt a tranzakciós kapcsolatot, amelynek során a politikusok maguknak tulajdonítják az eredményeket.
Elnöki szinten azonban ez sokkal kényesebb kérdés. Andrew Rudalevige, a Bowdoin College kormányzati professzora, Richard Nixon példáját hozza fel, aki közvetlenül az 1972-es választások előtt nyílt levelet tett közzé, amelyben magának tulajdonította a kongresszus által jóváhagyott, a társadalombiztosítási ellátások emelésére vonatkozó jelentős költségvetési támogatást. De, mondja, „mint oly sok más esetben, Trump egyszerűen csak sokkal nyíltabban csinálja ezt”, és a korábbi elnökökhöz képest sokkal nyíltabban követel hálát, elismerést és lojalitást. Mint megjegyezte:
„George Washington zavarba jött, amikor »excellenciádnak« szólították.”*
*Ja, kérem, Washington könnyen volt jellem, ő egész életében soha nem hazudott. Bezzeg Trump pont a The Washington Post kutatásai szerint csak az első elnöki ciklusa alatt és csak nyilvános megszólalásai alkalmával egészen pontosan 30 573 alkalommal nem mondott igazat.
A közelmúltbeli példák, amikor politikusok olyan projektekért vállalták a dicsőséget, amelyek ellen előzőleg tiltakoztak – például megjelentek a szalagátvágáson, miután elutasították az infrastruktúra-törvényt –, jól mutatják, mennyire fontos a tájékozottság. Ha a választók folyamatosan olyan vezetőket választanak újra, akik nem az ő érdekeiket szolgálják, a demokrácia nem működhet.
De nagy különbség van az elismerés megadása, az érdemek maguknak tulajdonítása és a hála követelése között. A Nemzeti Park Szolgálat tábláinak hangvétele, amely látszólag közvetlen elismerést követel az elnök számára, példátlan elfordulást jelent a munkák adófizetőknek való tulajdonításától, vagy az olyan tábláktól, amelyek azt hirdetik: „A belépődíjakból fedezzük a munkákat”, összekapcsolva a park belépődíjait a fejlesztésekkel.
Az első Trump-kormány idején Diana Butler Bass író és történész felfigyelt arra a rendkívüli mértékre, amellyel az akkori 45. elnök megkövetelte a személye iránti hálát. Ez a szokása a második kormányzati ciklusa alatt még inkább elmélyült. Bass ezt az ókori császári uralom formáihoz kapcsolta, amelyekben a vezetőt minden jó dolog forrásának tekintették, a hálát kötelező volt kifejezni iránta, és a köznép állandó köszönettel tartozott a császárnak.
„Amikor egy politikus hálát követel, és te nem adod meg neki – és ennek ára az, hogy hűtlennek tekintenek –, az egy nagyon veszélyes helyzet” – mondta Bass egy interjúban. „Ezt hívjuk kényszerű imádatnak.”*
*Emlékeim szerint Ceaușescu is ezt tette: minden tele volt a képeivel és az őt dicsőítő feliratokkal. Hogyan is halt meg? Nem épp ágyban és párnák között. Szóval a személyi kultusz nem épp életbiztosítás.
Trump hálára vonatkozó követeléseinek van egy performatív, gyakran színházi jellegű aspektusa, amely második hivatali ideje alatt csak még hangsúlyosabbá vált. A kabinetüléseket a minisztériumok és ügynökségek vezetőinek dicséretei és köszönetnyilvánításai előzik meg. A Fehér Ház emellett korábban kiadott olyan gondosan szerkesztett videókat is, amelyekben amerikaiak köszönnek meg mindenfélét az elnöknek, és márciusban olyanokat is, amelyekben a világ más országaiban élő emberek lelkesen megköszönik neki a vezetői munkáját. A hírhedt 2025. februári Ovális Irodai találkozón Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel JD Vance alelnök azt kérdezte a vendégtől: „Mondtál valaha is, legalább egyszer köszönetet Trumpnak?”*
*Elképzelem a kabinetülést, ahogy Vance előperdül, megpenget egy hangvillát, int és megszólal a kórus:
„Köszönjük néked Republikánus,
Kiért a hálánk tiszta lángja ég.
Reád ha nézünk, büszke az arcunk,
Virágot hintünk amerre mész.
Fogadjuk néked Republikánus,
Utadra lépünk, Te vezess tovább!
Tavaszra nyíló gyermeki nótánk,
Elébed hajlik, mint virágos ág.
Trump pedig közben szerényen mosolyog, míg a plafonról csak hullanak, hullanak a rózsaszirmok. (J. D. a szövegért járó tiszteletdíjat kérném én is mielőbb átutalni, ez eredetileg Rákosi Mátyásra vonatkozott, tehát dupla áron adom, az átírás miatt. Várom a pénzt!)
Az 1930-as évek óta az amerikai külpolitikában bekövetkezett legmélyrehatóbb változások – a régóta fennálló szövetségesekkel való szakítás, a Grönlandra vonatkozó területi igények, a NATO szétszakadása – azon a feltételezésen alapulnak, hogy a világ hálátlan az amerikai jóindulattal szemben. Ez visszhangzik a helyi új kultúrharcok egyik gyakori tézisében is, amelyben a hálát és a hazafiságot azonosítják egymással, és hálátlansággal vádolják mindazokat, akik nem értenek egyet az amerikai kivételességről szóló elképzelésekkel. Az első Trump-kormány idején John O. McGinnis konzervatív tudós így írt:
„Az identitáspolitika – az 1990-es évek polkorrektségének még elődjénél is rosszabb utódja – nem kis mértékben azért problematikus, mert hiányzik belőle a múlt eredményei iránti hála.”
Vance ezt Trump második ciklusának visszatérő témájává tette. A kérdés kényes, mert a hála sok ember lelki életének elengedhetetlen része, összefonódik a hazához fűződő őszinte szeretettel, de mégis: az ókor óta szorosan kapcsolódik a paternalizmushoz. Platón „Kritiasz” című párbeszédében Szókratész elmagyarázza, miért nem próbál meg elmenekülni a rá váró kivégzés elől. A család analógiáját használja, hogy egy veszélyes állítást fogalmazzon meg: a rólunk gondoskodók iránti hála kényszeríti ki belőlünk a hűséget irántuk.
Ha elfogadjuk ezt a paternalista előfeltevést, akkor még a másként gondolkodás is bűnös hálátlanságnak tekinthető.
Mégis a múlt hónapban, az Olasz Kulturális Társaság éves gálavacsoráján több felszólaló is kifejezte háláját az Egyesült Államoknak azért, hogy évtizedekkel ezelőtt befogadták nagyszüleiket vagy dédszüleiket. Ez a generációkon átívelő hála továbbra is erőteljes, élő erő, amely nemcsak a hazaszeretet, hanem az ország eszményeinek szeretete szempontjából is alapvető.
De a hála könnyen manipulálható, vagy ahogy Bass fogalmaz „megrontható”. Ennek egyik legszembetűnőbb példái az amerikai polgárháború előtti rabszolgákból kikényszerített hála-nyilatkozatok. Ez az alapvető emberi tisztesség retorikai és performatív megcsúfolása és kifordítása volt, de olyan célt szolgált, amely segíthet megmagyarázni a hála szerepét a Trump-adminisztrációban. A hála gesztusa megerősítette mind a rabszolga alacsonyabbrendűségét, mind a rabszolgatartó állítólagos élelem-, ruházat- és menedéknyújtó szerepét. „A gazdáknak kétségbeesett szükségük volt rabszolgáik hálájára ahhoz, hogy erkölcsös emberi lényekként határozhassák meg magukat” – írta Eugene D. Genovese 1974-es rabszolgatörténeti művében, a „Roll, Jordan, Roll: The World the Slaves Made” című könyvben.*
*Valóban gyalázat: nem elég, hogy a szegény embereket a lehető legtermészetellenesebb módon megfosztották a szabadságuktól, és tulajdonként kezelték, de még meg is kellett köszönniük? Magáért a rabszolgatartásért is komoly büntetés kellett volna járjon, de ez utóbbiért minimum fővesztést kellene kiszabni. A rabszolgaság a testet ölte meg vagy vette birtokba, a kikényszerített hálálkodás a lelket is.
A hála kényszerű megnyilvánulása és a kötelező köszönet téveszmés befogadása (mikor úgy tesznek, mintha az őszinte lenne), mérgező, zárt hazugságkört hoz létre. Frantz Fanon ugyanezt a jelenséget vette észre a franciák körében, amikor azok Észak-Afrikában szembesültek a gyarmati uralmukkal szembeni ellenállással. Sőt, még azok a menekültek is, akik mélyen hálásak az Egyesült Államoknak a nekik nyújtott menedékért, keserűen beszélnek arról az elvárásról, hogy a hála megköveteli tőlük az ideális polgári és személyes illem mintájának követését.
Kevés könnyebb módja van egy személy hiteltelenítésének és megalázásának, mint azzal megvádolni őt, hogy hálátlan, amely Immanuel Kant szerint „az egyik leggyűlöletesebb bűn”. A hétköznapi amerikaiak, amikor elhaladnak egy olyan tábla előtt, amely arra utal, hogy közvetlenül az elnöknek tartoznak hálával, kissé kényelmetlenül érezhetik magukat az ötlettel szemben. Ki akar hálátlan lenni?
Talán ezért is olyan különösen felkavaróak ezek a táblák, annak ellenére, hogy kisebbek, mint a Trump komor arcát ábrázoló óriásplakátok, és olyan építkezéseken vannak kihelyezve, ahol régóta esedékes felújítások zajlanak. A nagyobb Trump-plakátok egyirányú üzenetet hordoznak, hatalmának és mindenütt jelenvalóságának kinyilvánítását. A köszönő transzparensek viszont bevonják a közönséget a színjátékba, belekeverve őket a kétszínűség és a hamisság színjátékába. Szavakat adnak a szájukba. És ha van valami rosszabb annál, mint hogy hallgatásra kényszerítsenek bárkit, az az, hogy arra kényszerítsék, hogy olyasmit mondjon, amiben nem hisz.
Meglesz ennek a böjtje, nagyon is meglesz. Amikor majd újjáépítik Amerikát Trump rombolásai után, remélhetőleg csak annyi fog szerepelni a feliratokon, plakátokon, hogy „Itt az amerikai nemzet dolgozik. Ne hálálkodj: segíts te is!”
Szele Tamás