Szele Tamás: Irán lassú forradalma
A nemzetközi sajtót naponta olvasva az ember igen könnyen megtudhatja a legkiválóbb amerikai, európai, orosz vagy akár kínai szakértők véleményét is a jelenleg Iránban kialakult helyzetről. Egy dolgot közölnek azonban a legritkábban: maguknak az irániaknak a véleményét, ami öreg hiba. Távoltól nézve ugyanis torzul a kép, változnak a szempontok: a legtöbb nyugati szakértő például nagyon hiányolja az ajatollahok uralmát elsöprő, össznépi forradalmat, ami után kék lesz az ég, zöld lesz a fű és minden ki kéz a kézben épít egy új, szabad és boldog Iránt.
Disney-film vége, happy end.
Mondjuk tapasztalatom szerint a forradalmak után közvetlenül pont nem ez szokott történni, sőt, még évekbe telik, míg valóban javul a helyzet, de tény, hogy forradalom nélkül még esély sincs arra, hogy bármi is jobbra forduljon. Szóval: csak kell forradalom, bár a mostani Iránban valahogy mintha nem akarna kitörni. Mindjárt okát is adom, miért.
Külföldön már annyira hiányolják ezt a megmozdulást, hogy nem egy rangos szaktekintélytől olvastam, miszerint az irániak meg sem érdemlik a szabadságot, ha nem ragadják meg a kínálkozó alkalmat a megszerzésére. Mintha az olyan egyszerű volna. Írtam az előbb: messziről nézve torzul a kép, ennek ékes példája volt, mikor pár hónappal ezelőtt azt olvastam a Moscow Timesban, szintén rangos szakértő tollából, hogy Orbán Viktor legesélyesebb kihívója az idei választásokon Karácsony Gergely volna. Nem tudom, mit olvashatott az úr és mikor, de lám, még Budapestet is mennyire görbe tükörből nézik egyébként okos emberek, pedig nálunk még működik az internet – hát akkor hogyan láthatják Teheránt, ahol már hetek óta alig van összeköttetés a világhálóval?
Elém került ma egy érdekes és őszinte írás, ami iráni embertől származik, a szerzője Arash Sohrabi, az Iran International angol nyelvű szerkesztője. Őt méltán fogadhatjuk el autentikus forrásnak, és sorai sok mindent megmagyaráznak a jelenlegi, félreérthető és gyakran félre is értett helyzetről. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.
Akkor lássuk, mit mond Iránról egy valódi iráni, aki ellenzéki is.
A történelem során az autoriter rendszerek általában kétszer buknak meg: először pszichológiai szempontból, amikor a tőlük való félelem megtörik; majd politikai szempontból, amikor a fegyveresek is elfordulnak a védelmüktől. Irán legutóbbi megrázkódtatásai nem egyetlen, homogén válságnak tűnnek, hanem inkább egy klasszikus összeomlási folyamatnak, amely gyors ütemben zajlik le.
Egy rezsim összeomlásának döntő pillanata gyakran nem a hivatalos vég, hanem az azt megelőző fordulópont: az a pillanat, amikor az állam mindenhatóságának aurája megtörik.
Lehet, hogy a határokat még őrzik, a televízió még sugároz, a hatóságok még rendeleteket bocsátanak ki. De valami ennél sokkal fontosabb megváltozik. A rendszer már nem működik magabiztosan.
Ez a modell végigvonul a modern történelmen. A rendszerek akkor halnak meg, amikor a hatalom meggyengül, és a rendszer fenntartására hivatott erők habozni kezdenek, megoszlanak, átállnak vagy egyszerűen csak várnak a megoldásra.
1917-ben Oroszországban a monarchia sorsát nemcsak az utcákon tüntető tömegek pecsételték meg, hanem azok a csapatok és kozákok is, akik nem voltak hajlandóak őket leverni.
1979-ben Iránban a sah rezsimje gyakorlatilag akkor ért véget, amikor a fegyveres erők meghirdették semlegességüket.
1989-ben Romániában Nicolae Ceaușescu bukása akkor dőlt el, amikor a hadsereg átállt a másik oldalra.*
*Ez a példa nem tökéletes, de Sohrabi úrnak nincs honnan tudnia, hogy akkor a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes román hadsereg egyik fele lőtte a másik felét, politikai machinációk miatt. Románia sorsa voltaképpen az uniós belépés után fordult érezhetően jobbra, arra viszont az életben nem került volna sor, ha nincs az 1989-es forradalom, akkor is, ha olyan volt, amilyen.
Kelet-Németországban a berlini fal akkor vesztette el politikai jelentőségét, amikor a határ megnyitása miatt értelmetlenné vált még a létezése is.
A vég mindegyik esetben akkor következett be, amikor valami mélyebb már korábban megrepedt: az állam bizalma saját hatalmában.
Az összeomlás előtti folyamat
Ezért a fordulópontot nem egy pontos dátumként, hanem egy folyamatként érdemes felfogni.*
*Innentől tessenek figyelni, ismerős dolgok következnek.
Először hosszú eróziót látunk: gazdasági hanyatlást, a legitimitás elvesztését, a társadalmi harag felgyülemlését, bizalmatlanságot a kormányzó táboron belül.
Ezt követi egy katalizáló sokk: mészárlás, elcsalt választás, katonai vereség, sikertelen puccs, vagy annak a vezetőnek a halála, akire a rendszer épült.
Ezután következik a legfontosabb és a legnehezebben felmérhető szakasz: a hatalom helyreállításának kudarca.
A rezsim még mindig a saját folytonosságát sugallja, de már nem hitelesen. Még mindig fenyegethet, még mindig büntethet, még mindig sugározhat műsorokat. De már nem nyújt megnyugvást, nem garantálja sem a békességet, sem a biztonságot. Parancsai már nem tűnnek megkérdőjelezhetetlennek.
Csak ezután következik be a hivatalos vég.*
*Ha azt mondom, hogy láttunk már ilyent, sőt, jelenleg is láttunk, enm mondtam semmit.
Irán összetett válsága
Irán közelmúltbeli pályája szokatlan pontossággal illeszkedik ebbe a folyamatba, úgy tűnik, hogy néhány hétbe sűrűsödtek azok a sokkhatások, amelyek más rendszerekben hónapokra vagy akár évekre oszlottak el.
Az ország már 2026-ra is meggyengült a súlyos gazdasági válság és az országos tiltakozások miatt. Aztán jött a január 8–9-i megtorlás.
Az Iran International által áttekintett titkos anyagok szerint több mint 36 500 embert öltek meg. Más beszámolók és jogvédő szervezetek értékelései szintén rendkívüli mértékű tömeggyilkosságként írják le az eseményt.*
*Én magam még ennél is többre becsülöm az áldozatok számát, de ezen nem érdemes vitatkozni: a 35 500 fő a hivatalosan, bizonyíthatóan igazolt áldozatok száma.
A tömeggyilkosság egy időre visszaállíthatja a rettegést. Ugyanakkor mélyebben és tartósabban is megsemmisítheti és meg is semmisíti a legitimitást.
A következő sokk még súlyosabb volt.
Február 28-án az Egyesült Államok és Izrael közös csapásai megölték Ali Khamenei legfőbb vezetőt, hirtelen eltávolítva azt a központi figurát, akire az Iszlám Köztársaság évtizedek óta építette hatalmát.
Ez önmagában nem jelentette a rezsim összeomlását. A rendszerek túlélhetik a vezető elvesztését, ha gyorsan és hitelesen tudják pótolni azt. De pontosan itt kezdődött a következő probléma.
A következő utódlás sokkal inkább tűnt nyomás alatt végrehajtott vészhelyzeti lépésnek, mint magabiztos hatalomátadásnak.
Az Iran International arról számolt be, hogy az IRGC a parancsnoki lánc zűrzavara és az attól való félelem közepette, hogy az emberek visszatérhetnek az utcákra, a szokásos jogi eljárások mellőzésével nyomást gyakorolt egy utód mielőbbi kinevezése érdekében.
Mojtaba Khamenei kinevezése megőrizte az államfői tisztséget (mármint annak létét, fennmaradását), de nem állította vissza egyértelműen a hatalmat. Egy ilyen rendszerben az utódlás célja az, hogy megnyugtassa az Iszlám Köztársaság vezetőit afelől, hogy a parancsnokság továbbra is létezik, és a központ még mindig tartja magát.
Mojtaba azonban a szokásos értelemben véve továbbra sem látható. Üzeneteit továbbra is csak írásban adják ki, vagy az állami televízió műsorvezetői olvassák fel állóképek kíséretében, közvetlen nyilvános megjelenés vagy hangfelvétel nélkül.
Egy olyan rendszerben, amely a legfőbb hatalom szimbolikájára és fizikai jelenlétére épül, ez sokat számít. Egy uralkodó, aki nem jelenik meg, birtokolhatja a címét, de nem tud egykönnyen parancsoló hatalmat sugározni.
Ez viszont megváltoztatja azt, hogy miképpen kell értelmezni a Forradalmi Gárda növekvő központi szerepét. Ha most úgy tűnik, hogy az IRGC nagyobb mértékben uralja az államot, mint korábban, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy a rendszer erősebb lett. Éppen ellenkezőleg: azt jelentheti, hogy a szélesebb kormányzati struktúra kiüresedett, és a hatalom gyakorlása az elnyomó magra szűkült.
De még ez a mag is feszültség jeleit mutatja.
A parancsnoki láncok megszakadásáról, a magas rangú parancsnokok belső kritikájáról, a személyzet bázisokra való be nem jelentkezéséről és a menedéket kérő diplomatákról szóló jelentések még nem bizonyítják a végzetes törést. De ezek olyan jelek, amelyek gyakran megjelennek, mielőtt a lojalitás nyíltabban eltűnne.
Ami konszolidációnak tűnhet, valójában összeomlás lehet.
A felkelés előtti percek
Ezért is nem jelenti feltétlenül azt, hogy az Iszlám Köztársaság visszanyerte a közbizalmat, ha még nem tört ki a teljes körű felkelés.
Az összeomló rendszerekben az emberek nem mindig lázadnak fel a hatalom gyengeségének első jelére. Várnak, amíg az elnyomás kevésbé biztosnak tűnik, amíg a kormányzati hatalom meggyengül, amíg elhiszik, hogy a következő összecsapás másképp végződhet, mint az előző.
A döntő pillanat gyakran nem akkor jön el, amikor a társadalom a legdühösebb, hanem amikor a biztonsági erők már nem biztosak abban, hogy képesek, kötelesek vagy hajlandók-e azt tenni, amit korábban tettek.
Ez nagyon fontos Iránban. Az idei január megmutatta, mi történik, ha az államnak van még működő parancsnoki struktúrája, és készen áll a tömeggyilkosságra. De március nem január.
A parancsnoki struktúrát megrázta a háborús csapás. A legfelső vezetést megsemmisítették. Az utódlás láthatóan nem állította vissza a bizalmat. A háború fokozta a katonai, politikai és pénzügyi feszültséget.
Az utcák csendje az ilyen pillanatokban nem feltétlenül jelent egyben behódolást is. Lehet, hogy csak a megfelelő pillanatot várják.
Mit sugall a történelem?
Mindez nem jelenti azt, hogy az Iszlám Köztársaság sorsa eldőlt. A rezsimek túlélhetnek rendkívüli sokkokat, különösen akkor, ha a gyilkos karhatalom továbbra is mellettük áll, és az ellenzéki erőknek nincs egységes szervezeti központjuk az országon belül.
De a történelem egy fontos különbséget sugall. Egy rendszer gyakran akkor a legsebezhetőbb, amikor már csakis a kényszerre támaszkodik.
Ez gyakran az a fázis, amikor a folytonosság külső jelei félrevezetővé válnak. Az irodák még működnek. A parancsokat még kiadják. A rakéták még elindulnak. De az a tágabb keret, amely ezeknek a cselekményeknek politikai jelentőséget adott, már kezd összeomlani.*
*És ez érezhető a levegőben, a közhangulatban is. Akkor is, ha nincs háború, akkor is, ha nem vagyunk Ázsiában. Amikor eljön ez az állapot, azt mindenki megérzi.
A kérdés már nem egyszerűen az, hogy az Iszlám Köztársaság papíron létezik-e még. Létezik.
A fontosabb kérdés az, hogy még mindig teljes értékű rezsimként működik-e: olyan hatalommal, amely egyértelműen érvényesül, olyan lojális polgárokkal, amelyek nyomás alatt is kitartanak, és olyan intézményekkel, amelyek többet tesznek, mint hogy fenntartják az erőszakot.
A történelem azt mutatja, hogy amikor ezek a dolgok – a hatalom, a lojalitás és az intézményrendszer – egyszerre kezdenek összeomlani, a fordulópont rövidesen bekövetkezik.
Ezt az utolsó mondatot kőbe kéne vésni, és felállítani a világ összes parlamentjében.
Szele Tamás