Szele Tamás: Irán rakétalegendája

Minden háborúnak megvannak a maga propagandisztikus legendái. Nem azokról beszélek, amik a katonák hősiességéről vagy kitartásáról szólnak, azok, hogy úgy mondjam, taktikai legendák: de vannak stratégiaiak is. Ilyen volt a mese a második világháborús német csodafegyverekről vagy a máig élő legenda a Tesla-féle halálsugárról, ami sosem létezett, de hogy közelebbi példát mondjak, vannak az ukrajnai háborúnak is „stratégiai legendái”.

Az első rögtön az volt, hogy az orosz hadsereg egy hét alatt Kijevben lesz és el is foglalja a várost. Amikor ez kiderült, és az is bebizonyosodott, hogy Hosztomel miatt szó sem lehet villámháborúról, ellenben úton, de főleg útfélen mindenfelé orosz páncélozott járművek hevernek, üres üzemanyagtartállyal és mélyen beleragadva a raszputyicába, beindult az orosz propaganda. Azt a máig elő mesét terjesztette, hogy semmi baj, ez volt a terv, most „elégetik” az ócska, elavult orosz arzenált, ne fogja a port a raktárakban, aztán jönnek az Armata harckocsik és a csodafegyverek, Kijevnek esélye sem lesz. Ennek jó négy éve, szóval igazán elővehettek volna már valamit a sifonérból, mert a hagyományos orosz fegyverzet erősen pusztul, de ahol nincs, ott ne keress: Armatát nem engednek a frontra, mert már a Terminatorok is csődöt mondtak, a csodafegyverek pedig még papíron sem működnek. Szóval – ez is egy stratégiai legenda volt.

Akármilyen rövid ideje is tart, az Irán elleni háborúnak is megvan már az efféle legendája, ami a „titkos iráni rakétakészletekről” szól. Azt állítják, néhány aggodalmaskodó Pentagon-nyilatkozatra hivatkozva, hogy Irán a „nagy, valódi, komoly” rakétaarzenálját jó alaposan elrejtette, és most az aprajával lövöldözik, a Nágyját meghagyja későbbre, amikor az amerikai és izraeli rakétaelhárító rendszerek (Patriot, THAAD) kifogynak a lőszerből, és akkor nem lesz kegyelem a Nyugatnak.

Aha.

Mondjuk azt is állították már, hogy Irán süllyesztette el a fél amerikai flottát, és nem fordítva áll a helyzet, de tudjuk, hogy a diktatúrákban mindig rossz az ellátás és kiválóan működik a propaganda, ez most sincs másképp. Mindenesetre az ISW tegnap kiadta az Irán elleni háború első két hetének műveleti összefoglalóját, aminél jobb cáfolata a „rakétatartalék legendájának” nincs – annyit tennék hozzá, mielőtt belekezdek, hogy ezt most tényleg ne hírösszefoglalónak tessék tekinteni, hanem műveleti összegzésnek, tehát nem csak a legfrissebb események szerepelnek benne, hanem korábbiak is, amennyiben azokat a szerzők fontosnak tartották.

Akkor lássuk, hol tart ez a háború.

Az iráni háború jelenleg abban a fázisban van, amelyben a katonai helyzet viszonylag pozitív: az Egyesült Államok folyamatosan rombolja Irán azon képességét, hogy a háborúban a legfontosabb eszközét – a drón- és rakétatámadásokat – használja, viszont az egész iráni stratégia ezeken nyugszik. Irán még mindig okoz némi kárt az amerikai erőknek, és még mindig indít drónokat és rakétákat, bár az általános támadási arány lassan csökken. Az amerikai-izraeli egyesített erőknek időre van szükségük ahhoz, hogy elérjék katonai céljaikat, és megakadályozzák Iránt abban, hogy további politikai és gazdasági károkat okozzon az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek a térségben, de a hadjárat még nem fejeződött be, és túl korai lenne megjósolni annak kimenetelét. Műveleti kudarcnak nyilvánítani mindenképpen korai lenne.

Irán kidolgozott és igyekezett megvalósítani egy több lábon álló teóriát arról, hogyan fogja legyőzni az Egyesült Államokat és Izraelt egy nagyobb, egzisztenciális konfliktusban. Az elmélet szerint, ha elég politikai és gazdasági problémát okoznak az Egyesült Államoknak, Izraelnek és Amerika öböl menti szövetségeseinek, akkor az egyesített erők felhagynak a műveletekkel. Az irániak öt irányvonalat dolgoztak ki annak érdekében, hogy az Egyesült Államokat és Izraelt a háború befejezésére kényszerítsék: drón- és ballisztikus rakétatámadásokat, amelyekkel amerikai és izraeli veszteségeket és gazdasági károkat okoznak az Öbölben; drón-, rakéta- és tengeri támadásokat, beleértve az aknákat is, hogy megzavarják a hajózást a Perzsa-öbölben; a Hezbollah és más, Irán által támogatott csoportok proxy-támadásait; globális terrorizmust; valamint kibertámadásokat a kritikus infrastruktúra ellen. Az amerikai-izraeli kombinált hadjárat a drónok, a ballisztikus rakéták és a hagyományos tengeri támadások megállítására összpontosított a legsürgősebben, mivel ezek a legfontosabb iráni eszközök, amelyekre Teheránnak szüksége van stratégiája végrehajtásához. Mind a légi, mind a tengeri drónok továbbra is fenyegetést jelentenek az Öbölben a hajózásra és az olajinfrastruktúrára, és a szoros iráni elaknásításának veszélye továbbra is valós, bár a helyzet összetett. Az egyesített erők valószínűleg olyan szintre csökkentik a drón- és rakétafenyegetést, amely lehetővé tenné a szoroson való újbóli tengeri átkelést, ha a jelenlegi hadjárat sikerrel jár, de az olaj- és hajózási árak részben a harmadik felek kockázattűrő képességétől függenek, így még az iráni fenyegetés azonnali megszűnése sem biztos, hogy az árak gyors csökkenését eredményezné.

Irán az Egyesült Államokhoz viszonyított katonai gyengesége miatt olyan aszimmetrikus stratégiát fogadott el Washingtonnal szemben, amely inkább arra törekszik, hogy túlélje Washingtont (vagyis inkább: Trump elnökségét), mintsem hogy katonailag teljes mértékben legyőzze Amerikát. Az ezt a stratégiát alkotó különböző irányvonalak az évek során változtak, de a jelenlegi háború során Irán a fent vázolt öt kulcsfontosságú törekvésre támaszkodott. ITeherán valószínűleg kiszámította, hogy ha ez az öt irányvonal amerikai veszteségeket okoz, felhajtja az olajárakat, és gazdasági költségeket ró mind az USA-ra, mind az Öböl menti szövetségeseire, akkor az Egyesült Államok és Izrael politikai döntést hozhat a háború befejezéséről akár anélkül is, hogy elérnék céljaikat. Irán tengeri és légi drónjainak, rakétáinak és gyors támadóhajóinak a megléte azonban alapkövetelménye ennek. Ezek az eszközök okozhatják a legmaradandóbb károkat az olajpiacokon, valamint a legkövetkezetesebb és legnagyobb veszteségeket, és így a legsúlyosabb politikai nyomást gyakorolhatják segítségükkel. A globális terrorizmus, a kibertámadások és a proxy-támadások kevésbé hatékonyak, és csak korlátozott politikai nyomást gyakorolnak az amerikai kormányra. A tengeri aknákat, amelyek lezárhatják a tengerszorost, idővel eltakarítják.

Az amerikai-izraeli kombinált hadjárat, amely a rakéta- és dróntámadások mielőbbi leállítására összpontosít, sikeresen korlátozza az amerikai partnerek és érdekeltségek elleni támadásokat a régióban. Az egyesített erők már a hadjárat első napján megkezdték ezt az akciót, és fokozatosan csökkentették Irán rakéták és drónok kilövésére való képességét. Egy magas rangú izraeli katonai tisztviselő szerint Izrael a becslések szerint 410-440 indítóállásból 260-290-et megsemmisített vagy harcképtelenné tett. Az iráni rakétaerők csapatai az izraeli hírszerzés szerint szintén demoralizálódtak, dezertáltak és megtagadták a parancsokat. A hadjárat csapást mért drónindítókra is, bár sem az Egyesült Államok, sem Izrael nem adott ki részletes információkat a megtámadott célpontok számáról vagy típusáról. Az iráni ballisztikus rakéta- és drónkilövések mindenesetre fokozatosan csökkennek a háború kezdete óta. Néhány drón áthatolt a légvédelmen, és gazdaságilag-politikailag elfogadhatatlan károkat okozott az olajipari infrastruktúrában, de a támadások általános tendenciája túlnyomórészt pozitív.

Kevés vagy semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy Irán rakétákat vagy drónokat tartana tartalékban, hogy azokat bevethesse, miután az Egyesült Államok és szövetségesei kifogytak az elfogórakétákból. A drónokat természetesen levegő-levegő rakéták és gépfegyverek fogják el, nem pedig a drága Patriot, THAAD vagy Arrow ballisztikus rakéta-elhárítók. Egyes kommentátorok azt állítják, hogy Irán fejlett rakétarendszereket halmoz fel, amelyeket az Egyesült Államok és szövetségesei elfogó eszközeinek kifogyása után indíthat, de semmilyen bizonyíték nem támasztja alá ezeket az állításokat. Irán fejlett rakétarendszereket, köztük a Sejjilt, a Khorramshart és másokat használ az Izrael elleni támadásokhoz, azonban ezek egyre fogyatkoznak. Jelenleg nincsenek nyilvánosan elérhető információk arról, hogy milyen típusú közeli és rövid hatótávolságú ballisztikus rakétákat lőttek ki az Öböl-államokra vagy amerikai támaszpontokra, így nem lehet megítélni, hogy Irán fejlett rakétákat használ-e az Öböl-államok ellen.

A rakéták készenlétben tartása olyan kockázatot jelentene, amelyet Irán semmiképpen sem engedhet meg magának. Egy ilyen hazardírozás azt feltételezné, hogy Irán elegendő indítóállást tart fenn ahhoz, hogy továbbra is „fejlett” rakétákat lőhessen ki, miután az Egyesült Államok elhasználja az összes elfogórakétáját. Ennek a feltételezésnek a megalapozottsága nem egyértelmű, mivel az Egyesült Államok és Izrael szisztematikusan harcképtelenné teszi az iráni rakétakilövőket. A hazárdjáték-elmélet azt is feltételezi, hogy az Egyesült Államoknak előbb fogynak el az elfogórakétái, mint Iránnak a rakétái, viszont Iránnak nincs nyilvánvaló módszere arra, hogy pontosan felmérje az amerikai vagy izraeli elfogórakéta-készletet. A tartalékban tartott rakéták felhalmozása nem használ Iránnak, ha nem tudja őket elindítani, vagy ha lelövik őket, mielőtt elérnék a célpontjukat.

Az IRGC szinte biztosan nem rendelkezik a szükséges parancsnoksággal és irányítással egy olyan központilag irányított művelet végrehajtásához, amely bizonyos fegyvereket másokkal szemben előnyben részesít, még ha szándékában is állna ez. Iráni tisztviselők 2025 novemberében azt mondták, hogy bármely jövőbeli háborúban több ezer rakétát indítanának Izrael ellen, ami arra utal, hogy az IRGC parancsnokai valószínűleg kifejezték beosztottjaik előtt akkoriban a tömeges támadások iránti vágyukat. Teherán azonban többször megjegyezte, hogy az amerikai és izraeli dekoncentrált csapásokra válaszul decentralizálta műveleteit, és a „szabadon tüzelő” megközelítést alkalmazza. A háború alatt a stratégiában bekövetkező bármilyen változás, amely a nyersebb rendszerekre összpontosítana, vagy szándékosan visszatartaná a rakétákat a későbbi csapásokhoz, központi irányítást igényelne annak biztosítása érdekében, hogy a szervezet különböző elemei a parancsnokság kívánságának megfelelően reagáljanak. Az iráni állami és katonai vezetés elleni, kombinált erőkkel végrehajtott támadások nagy valószínűséggel megbénították Irán képességét arra, hogy ilyen kifinomult központi tervezést és irányítást alkalmazzon a rakétaműveleteire vonatkozóan.

Az Egyesült Államok Központi Parancsnoksága egyértelműen tervbe vette az iráni tengeri támadások visszaszorítását, függetlenül attól, hogy az amerikai kormányzat a jelentések szerint meglepődött a Perzsa-öbölben elkövetett támadások intenzitásán. A tengeri támadások elfojtására irányuló hadjáratnak több fázisa van, amelyek az általános hadművelet fázisait tükrözik: az ellenséges légvédelem elfojtása a part mentén, hogy lehetővé váljanak a további csapások és helikopteres járőrözések; az iráni ballisztikus rakéta- és dróntámadások elfojtása; az iráni haditengerészet megsemmisítése; és végül a hajók elleni iráni rakéta- és drónképességek megsemmisítése. A légvédelem, a ballisztikus rakéta- és dróntámadások elfojtása és az iráni haditengerészet megsemmisítése támogatja az iráni tengeri támadások elfojtására irányuló sikeres műveleteket. E három feladat végrehajtása lehetővé teszi az amerikai haditengerészet számára, hogy a kereskedelmi hajózás érdekében minimális beavatkozással járó védelmi műveleteket hajtson végre. Eközben a légierő eszközei támadó műveleteket hajthatnak végre Irán tengeri és légi drónjainak és a tengeri hajózást célzó hajók elleni rakétáinak visszaszorítása érdekében. Az utolsó iráni támadás a kereskedelmi hajózás ellen március 11-én történt, bár továbbra sem világos, hogy ez annak köszönhető-e, hogy kevesebb hajó halad át a szoroson, vagy az iráni képességeket visszaszorító katonai műveleteknek. Irán dönthet úgy, hogy elaknásítja a szorosokat, ha sokkal korlátozottabb a hajóforgalom elleni támadási képessége, de az aknamentesítő műveletek végül megtisztítják a szorosot és megnyitják a forgalom előtt. Iránnak azt is ki kell számolnia, hogy a szoros aláaknázása milyen hatással van saját olajexportjára, mivel az aknák – a rakétákkal és a drónokkal ellentétben – nem tesznek különbséget a Teherán által átengedni és a megtámadni kívánt hajók között. Továbbra is nehéz azonban teljes bizonyossággal meghatározni, hogy a piacok hogyan reagálnak majd a tengeri közlekedési viszonyok jövőbeni alakulására. Az amerikai haditengerészet megnyithatja a tengerszorost, de a piac kockázattűrő képessége fogja végső soron meghatározni a szorosban bekövetkező zavarok hosszát.

Irán államént továbbra is viszonylag erős ellenfél marad, jelentős katonai képességekkel, amelyeket arra használ, hogy kárt okozzon az USA és szövetségesei infrastruktúrájának és erőinek, valamint politikai terheket rójon rájuk. A rakéta- és dróntámadások, bár csökkenő tendenciát mutatnak, nem álltak le, és akár egyetlen drón- vagy rakétatámadás is lehetővé teheti Irán számára, hogy győztesként kerüljön ki a küzdelemből. Március 11-én egy iráni dróntámadás ománi olajlétesítményeket támadott, legutóbb pedig, március 13-án például egy rakétatámadás öt tartályhajót rongált meg Szaúd-Arábiában. Irán és ügynökei azonban korábban is alkalmaztak kisebb mértékű dróntámadásokat a stratégiai győzelem elérésére. A houthik például 2022-ben kis számú drónt lőttek ki egy szaúd-arábiai Dzsiddában lévő olajlétesítményre, ami végül arra kényszerítette Szaúd-Arábiát, hogy elfogadja a houtik számára előnyös tűzszünetet. A hadműveleteknek meg kell akadályozniuk, hogy Irán a gazdasági károkat és a politikai nyomást arra használja fel, hogy az egyébként kicsi és katonailag jelentéktelen taktikai akciókat stratégiai sikerként állítsa be.

Irán támadásai azonban eddig nem befolyásolták az amerikai hadműveleteket, és messze elmaradtak a korábbi, több ezer rakétával és drónnal végrehajtott támadásokhoz fűzött reményektől. A rendelkezésre álló bizonyítékok alátámasztják azt az értékelést, hogy a kombinált hadjárat egyelőre eléri katonai céljait, de még nem teljes a sikere. A hadjáratot viszont ebben a szakaszban kudarcnak nyilvánítani nagyon korai lenne. Az iráni drón- és rakétatámadások összeomlása – február 28. óta jelentősen csökkent a számuk – meggyőző képet mutat arról, hogy a hadjárat valóban csökkenti az iráni ballisztikus rakéták és drónok számát. A folyamatos drón- és rakétatámadások – nem beszélve a fennmaradó 150 indítóállásról – ellenben azt jelzik, hogy ezek az eszközök továbbra is fenyegetést jelentenek, és természetesen teljes mértékben vissza kell szorítani őket. A tengeri fenyegetést is hasonló módon kell majd kezelni. De mind a rakéta- és dróntámadások, mind a tengeri támadások elleni hadjáratot annak alapján kell értékelni, hogy a bizonyítékok azt mutatják-e, miszerint előrelépés történt a katonai célok felé. Most még nem érdemes megjósolni, hogy a jelenlegi hadjárat eléri-e az általános politikai céljait, vagy hogy meddig tartanak majd a Hormuzi-szoroson keresztül történő olajáramlás zavarai. A hadművelet katonai kudarcnak nyilvánítása azonban elhamarkodott dolog, amíg az folyamatban van és még nem fejeződött be, különösen mivel a bizonyítékok egyértelműen azt mutatják, hogy előrelépés történt az alapvető célkitűzések megvalósítása felé.

Zárszóként annyit: szerencsére világos, hogy a „rejtett iráni rakétatartalék” nem létezik, vagy legfeljebb a Rejtőzködő Imámnál van – azonban az nem ártana, ha valaki, aki képes erre, és a jelek szerint nem Trump elnök lesz ez, szabatosan meghatározná, hogy ebben a háborúban mik is a célkitűzések, mik a győzelem feltételei, mit akarnak elérni a szövetségesek.

Meghatározás hiányában könnyen megtörténhet, hogy Iránt legyőzik, de a háború mégis folytatódik, pusztán azért, mert senki sem tudja, mit nevezünk győzelemnek.

Szele Tamás