Szele Tamás: Kis történelmi metodicska

Bizony, ilyen is van. Jobban mondva: kell lennie, hozzám csak a paródiája jutott el, de nem tudom elképzelni, hogy ne létezzen ez a történelemtudományi alapmű. Sőt, valószínű, hogy még a cári időkben is létezett. De lássuk, miről van szó.

Miután sietve aláírta a soron következő „májusi rendeleteket” Oroszország valamiféle társadalmi és gazdasági fejlődéséről, Vlagyimir Putyin egy fontosabb dokumentumot vett elő – „Az Oroszországi Föderáció állami politikájának alapelvei a történelmi oktatás területén”. A rendeletet, amely szerint az oroszországi állami történeti politika ezentúl és mindörökre egységes és helyes lesz, május 8-án írták alá, két történelmi esemény – Putyin ötödik beiktatása és a Győzelem napja – között.

A dokumentumon nincs mit elemezni – ez egy abszolút fasisztoid jellegű papír, amely mindenkit – az óvodáktól az egyetemekig, a nem állami köröktől az Oroszországi Föderáció kormányáig – arra kényszerít, hogy általában véve harcoljon a „történelemtorzítások” ellen. Egyetlen lendülettel, egyformán, egyértelműen. A bölcs vezér irányításával.

Tartalmilag egy mondatban össze lehet foglalni: Oroszország egy hagyományos értékeket valló államcivilizáció, amely szembeszáll a Nyugat gonosz államaival.

De ami igazán érdekes, az a jelenlegi orosz államiság birodalmi, gyarmati jellegének hivatalos elismerése. Szó szerint beismerés: olyan kifejezéseket használ, mint: „az orosz és más népek egyesítése és egy egységes eurázsiai közösség kialakítása”, valamint „az Oroszországi Föderáció népeinek történelmi egysége”. És ami a legfontosabb: „az Oroszországi Föderáció minden egyes alkotórésze számára egységes történelmi és kulturális szabvány kidolgozása a szülőföld történelméről”.

Vagyis az ország egészére vonatkozó egységes történelemtankönyv után az állam azt tervezi, hogy a Föderáció minden egyes alkotóeleme (szövetsági szubjektuma) számára egységes tankönyvet készít a regionális történelemről. Ez egy abszolút birodalmi üzenet, az a célja, hogy egységes gyarmati történelmet hozzon létre – Kalinyingrádtól Kamcsatkáig.

És itt fel kell tennünk egy egyszerű kérdést: lehetséges ez egyáltalán? Lehetséges-e egyetlen egységes regionális történelemtankönyvet létrehozni Kant szülőföldje, az Amur folyó Mandzsúriától elszakított jobb partja (az úgynevezett „Primorszkij Krai”), Ukrajna megszállt részei (az úgynevezett „DNK” és „LNK”), vagy a Volgai Bulgária örököse, Tatárföld számára?

Talán lehetséges. Szergej Csernyisov történész, a kérdés szakértője ír erről meglehetősen vitriolosan a Moscow Timesban. Lássuk a véleményét!

„Remélem, nem veszek el túl nagy falat kenyeret Vlagyimir Medinszkijtől, akinek a bizottsága ezt több milliárd dolláros állami megbízásokért kell majd megtennie, de kész vagyok tömören és világosan megfogalmazni ezt a jövőbeli normát egy regionális történelemtankönyv számára. Útmutatót, metodicskát a szerzőknek, hogy úgy mondjam. Szervezeti kérdések Mielőtt rátérnénk a tartalmi részre, meg kell oldani néhány szervezési kérdést. Először is, hogyan nevezzük a leendő tankönyvet. Ez a kérdés nem olyan egyértelmű, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Mivel az orosz régiók túlnyomó többsége a jelenlegi határain belül a múlt század közepén élt szovjet bürokraták kreatív munkájának eredménye, szánalmas lenne egyszerűen „Az ilyen-olyan terület története” címmel illetni a tankönyvet. – Az „A történelem története” giccses kifejezés volna. Ezért azt tanácsolom, hogy használja a „krai” szót (magyarul: terület, régió bár a kifejezés archaikus) – ez tágan hangzik és támogatja a hagyományos értékeket. Például a Voronyezsi vagy az Ivanovói területen már megjelent „A Voronyezsi krai története” és „Az Ivanovói krai története” című tankönyve. Egyébként így még az „orosz világ” kiterjesztéséhez is hozzájárulhat: például a Belgorodi terület története a „Szlobozscsina és Belgorodi krai története” címet kapta, önkéntelenül is ölelésébe véve a független Ukrajna területét – a Szlobodszkaja krai is odakerült. Ha egyáltalán nincs fantáziája, gondoljon valami abszurdra. Például, ha Kalinyingrádban van, nevezze el a tankönyvét „Nyugat-Oroszország története” (igen, igen, létezik ilyen tankönyv). Aztán a három részből kettőben bizonyítsa be, hogy a poroszok és Kelet-Poroszország története „Nyugat-Oroszország” története. Másodszor, döntsék el, ki lesz a szerző. Jobb, ha egy kreatív csapatot alkotunk, kevesebb valódi tudóssal (ők csak kényelmetlen kérdéseket tennének fel) és több aktivistával és hivatalnokkal. Minél nagyobb a csapat, annál jobb. Például a „Kurszki krai” történelméről szóló tankönyv szerzői kollektívája 32 személyből állt, és ebben mi a rossz? Az oroszok előtt Ha a szervezeti kérdéseket megoldottuk, térjünk át a tartalmi részre. Három nagy blokkra kell osztani (ez jellemző, és ha mi nem, akkor senki sem fogja megkérdezni, miért). Az első blokk – az oroszok előtt. A második blokk – az oroszok gyarmatosításától a XX. század elejéig. A harmadik blokk – az adott régió a XX. században. Az adott régió története az oroszok általi gyarmatosítás előtt nagyon világos. Semmi sem volt ott: kivéve néhány ősi népet, akik kóboroltak, sámánokat, akik tamburával szaladgáltak az erdőkben, és vadászokat, akik síléceken kergették a mókusokat. Egyszóval, nem volt ott semmi. Az erdőben éltünk, a kerékhez imádkoztunk, ahogy Viktor Asztafjev írta. Nehezebb helyzetben vagyunk abban az esetben, ha nem lehet figyelmen kívül hagyni néhány híres állam jelenlétét a régió területén az oroszok érkezése előtt – mint a Volgai Bulgária Tatárföldön vagy Bohai (Pohai) Primorjéban. Akkor azt kell írni, hogy ezeket bizonyosan legyőzték és meghódították, de végül Oroszország mindenki közös hazája lett, és ez jó. A forradalom előtt Amikor a régiót az oroszok gyarmatosították, virágzásnak indult. Mert az oroszok voltak azok, akik elhozták a mezőgazdaságot, a kohászatot és általában a civilizációt. Az orosz parasztok voltak azok, akik felszántották a földet a régióban, ők voltak azok, akik az első malmokat és kovácsműhelyeket építették, általában véve az oroszoknak köszönhető, hogy a régióban minden elkezdett beindulni és működni. Aztán építettek egy vasútvonalat Moszkvába, és minden elég jó lett. A régió a forradalom előtti kapitalizmus buja színeiben virágzott, bár a munkásokat (és persze az összes köznépet) ott is elnyomták. Aztán jöttek a fehérek, vörösök, zöldek és még néhány színes népség – ki tudja. Végül megérkezett a szovjethatalom. A huszadik században A szovjet uralom alatt a régió még jobban felvirágzott, mint korábban. Iparosítás, kollektivizálás, nagy gyárak, kolhozok, hihetetlen munkaerő-boom. Aztán a háború – ez a földrajztól függ: vagy a hátország hősies központja, vagy a partizánmozgalom hősies központja. Győzelem, egyetemes ujjongás. Háború utáni újjáépítés, tömeges lakásépítés, úgynevezett „stagnálás”, néhány új üzem és gyár – a regionális sajátosságoktól függően. De a lényeg a „legnagyobb geopolitikai katasztrófa” által megszakított gyors növekedés. Ez utóbbi természetesen a Szovjetunió összeomlását jelenti. Ideális esetben a régió történelmének az 1990-es években kellene véget érnie, a 2000-es évekbe csak akkor jobb eljutni, ha a központnak kedves helyi hősök éltek ott. Csukotkában például Roman Abramovics volt ilyen „hős” – ezért a munkafüzetben a helyi gyerekeknek a „ROMAN ARKAGYIJEVICS, KÖSZÖNÖM” (megtörtént eset) betűkkel kezdődő mondatokat kellett írniuk egymás után. Nos, viszont az „új régiókban” – semmi sincs az „elmúlt évek” eseményei és a történelmi hazával való hősies újraegyesítés nélkül. Ez tulajdonképpen minden. A tankönyv készen áll. Ki kell nyomtatni, bemutatót kell szervezni a kormányzóval, meg kell szerezni a jogdíjat, esetleg még meg is lehet osztani a szerzőtársakkal. Az elnöki rendelet követelményeinek időben és elég sikeresen eleget tettünk.”

Aki ezek után azt meri mondani, hogy az orosz népnek nincs humora, azt szemberöhögöm. Felhívnám azonban a figyelmet egy apróságra. Putyin nem is olyan régen mondta ki, hogy „Oroszország határai sehol sem érnek véget, Oroszország önmagával határos”. Szóval, most még nevetünk, de lehet nálunk is az a címe a történelemkönyvnek, akár nem is sokára, hogy „A vengerszkij krai története”.

Nincs olyan messze az a Moszkva.

Szele Tamás