Szele Tamás: Maléter Pál sírköve

Nem is tudom, elég furcsán van az ember ezzel az izével, amit elmúlásnak hívunk. Nem sokat foglalkozunk vele, hiszen nem is sokat tehetünk ellene, aztán kisétál az ember a temetőbe, mert épp egy barátjától búcsúzik, és furcsa dolgok jutnak eszébe. Nem az elhunytakról, ők már nyugszanak, hanem az élőkről. Azok nem bírnak nyugodni sehogyan sem.

Temetőben jártam tegnap néhány barátommal, búcsúztatáson, szórásos temetésen, és megbeszéltük indulás előtt, hogy ha már úgyis arra járunk, a szertartás után átmegyünk egy általunk nagyon tisztelt személy sírjához is, aki, lévén többek között 1956 hőse is, a 301-es (pontosabban: a 300-as) parcellában nyugszik. Ami bizony eléggé távol esik a könnyen elérhető helyektől, de mi gépkocsival voltunk, sikerült odajutnunk: gyalog bizony legalább fél óra lett volna az út, sárban, decemberi hidegben, szélben, nedvességben, ungon-berken keresztül.

A nemzeti emlékhelyen természetesen nem volt senki rajtunk kívül, meggyújtottuk a kegyelet mécseseit, egy perc néma csenddel adóztunk, egyikünk halkan elénekelt egy kesernyés hangulatú, igen szép népdalt és lassan el is indultunk, vissza az élők világába, csak előtte körülnéztem.

Talán nem kellett volna.

Ugyanis észrevettem néhány sírkövet, többe között Maléter Pálét, Fónay Jenőét, meg egy teljesen olvashatatlant is.

Fónay Jenő sírköve még úgy-ahogy elfogadható állapotban van, látszik ugyan rajta az elemek hatása, de nem is várhatjuk el, hogy tökéletesen nézzen ki, ha egyszer süti a nap, veri az eső, fújja a szél.

Hanem Maléter sírköve bizony nagyon rosszul néz ki. Ezt a szegény követ nem takarította senki, mióta ott áll. Avar lepi, sár mocskolja... lássuk csak a jelen állapotát.

A harmadik sírkő meg maga a rejtély énelőttem. Hogy ott, helyben nem találtam rajta feliratot, az nem csoda, még szemüveg sem volt rajtam, gondoltam, hogy csúnyán elbánt vele az erózió, csakhogy otthon, már szemüvegben kinagyítottam és azt kell mondanom, könnyen meglehet, hogy ezen soha nem is volt semmiféle írás. Kinek állíthat emléket, nem tudom. Talán az Ismeretlen Szabadságharcosnak. Mindenesetre akárhogy is kerestem, nem találtam nyomát sehol, semmiféle visszaemlékezésben vagy történelmi szakcikkben. Arra emlékszem, hiszen nagy nap volt az, hogy mikor Nagy Imrét és mártírtársait 1989. június 16-án újratemették, a Hősök terén tartott ceremónián volt egy hatodik, jelképes koporsó is, ami a névtelen hősöket jelképezte, de arról nem tudok, hogy el is hantolták volna. Ha igen, annak a sírkövét láttam, ha nem – akkor valami itt nem tiszta. Akkor valamit én nem tudok.

Hanem Maléter sírjának állapota csak nem hagyott békében. Értem én, hogy Fehérzászlós Orbán Balázs országában aljasul tárgyalásra csalt, csapdába ejtett, elárult, titokban kivégzett, jeltelen sírba rejtett, újratemetett nemzeti hősnek akkor is vékony a becsülete, ha szinte szó szerint az ő koporsóján ágálva vonult be a köztudatba egy másik Orbán, bizonyos Viktor. Pontosabban az övén, a Nagy Imréjén, Gimes Miklósén, Losonczy Gézáén, Szilágyi Józsefén és az Ismeretlenén. Nyuszimotorra, óriásplakátra, Megafonra és DPK-ra mindig jut pár milliárdocska, akkor is, ha a kutyának sem kellenek, sírkő-karbantartásra nem futja.

Hiába, kicsi és szegény ország vagyunk.

Még jobban elcsodálkoztam, mikor megtudtam, hogy ez a sírkő bizony nem 1989 óta áll a helyén, ez már egy viszonylag új nyughely: 2023. november negyedikén adták át. A Nemzeti Örökség Intézete több mint 30 sírt újított fel a Nemzeti Gyászpark 300-as percellájában az 1956-os forradalom és szabadságharc eltiprásának emléknapjára. A Nemzeti Gyászpark az Új Köztemető legtávolabbi parcelláit, a 298-as, a 300-as és a 301-es parcellát jelenti. Új korában így nézett ki:

Mi volt ebben a parcellában, ebben a Nemzeti Gyászparkban, ami így lepusztított egyes sírköveket? Számum? Az mifelénk nem gyakori... Azt lehet még elképzelni, hogy maga a kő anyaga nem volt a legnemesebb, legidőtállóbb, de ez sem igazi magyarázat, hiszen a pusztulás mértéke nem egyenletes. Egyes kövek egészen elfogadható állapotban vannak, mások kifejezetten rosszul néznek ki, olyan is akad, ami majdnem felismerhetetlen. Mindenesetre valamit már elértünk: van gazdája az ügynek, éspedig a Nemzeti Örökség Intézete, melynek honlapjáról semmi lényegeset nem tudunk meg az ügyben, de legalább semmi lényegtelent sem. Nem kétlem, hogy az intézet munkatársai egytől egyig derék emberek, akik képességeikhez és lehetőségeikhez mérten a lehető legtöbbet tesznek feladatuk ellátása érdekében, de mint a fotók mutatják, ez mos nem járt sikerrel. Viszont én nem bűnösöket keresek, hanem egy problémára szeretném felhívni a figyelmet.

Nos, igen: ez viszont már kellemetlen és kényelmetlen dolog. Kínos is egyeseknek.

Történt ugyanis, hogy a Maléter Pál sírkövét ábrázoló fotót tegnap este megosztottam a Facebookon. Azt kell mondanom: büszke vagyok a közönségre. 892 ember reagált rá ilyen vagy amolyan módon, 45-en szóltak hozzá, és csak egyetlen negatív reakció érkezett. Ez csoda, főleg abban az országban, ahol a Harcosok Klubja hatalmi tényezőnek számít, bár azt hiszem, Malétert még ők sem mernék bemocskolni. De ebben az egy hozzászólásban benne van az egész mai reménytelen Magyarország minden hibája, ám nincs benne az erényei közül egy sem. Pedig azok is léteznek, vitathatatlanul.

Azt írja tehát az idegen (nekem ugyanis nem ismerősöm, de maga a poszt nyilvános volt, ugyanakkor nem árulom el az illető nevét, mert neki is vannak személyiségi jogai), miszerint:

„Miért nem takarítottad körbe?

Nem mutogatni kell hanem csinálni!! A lelkednek is jót tenne……”

Nos, igen.

Nálunk az áldozat: bűnös, a figyelem felkeltője: ellenség, ha azt látjuk, hogy ég a ház, szép csendben oltsuk el magunk, és utána hallgassunk róla, vagy hagyjuk szó nélkül leégni, de nehogy tűzoltót hívjunk, mert az feltűnő. Elképzelem, ahogy sétálok a temetőben, meglátom, amit bemutattam, és előkapok a mellényzsebemből ásót-kapát-seprűt és lapátot, kihúzok a fülemből egy gőzborotvát, aggregáttal együtt, és elvégzem a legnagyobb titokban más munkáját. Ha találkozunk jártunkban-keltünkben egy kisiklott vasúti szerelvénnyel – ne tagadjuk, ez egy létező jelenség, ha egyelőre még nem is mindennapos, a mindennapi kisiklást csak jövőre fogják bevezetni – félkézzel a helyére emeljük és szerényen távozunk, fotó készítése nélkül. Ha látunk egy pergő vakolatú kórházat, hamarjában bevakoljuk és már megyünk is tovább.

Mindent megteszünk, csak ki ne derüljön, hogy ez Minden Létező Országok Legjobbika.

Ha meg látunk egy gyereket, akivel rosszul bántak, nem csinálunk ügyet belőle, hanem szépen elmagyarázzuk neki, hogy ő tehet mindenről, ő a vétkes, a hibás, nem az, aki őt rommá verte vagy molesztálta, prostituálta nevelőjeként és erről soha, sehol, senkinek nem beszélhet.

Egyáltalán: nálunk nincsenek problémák, nincsenek bűnök, sőt, hanyagság sincs, mert ha lenne, még a végén felelős is lenne ezekért valaki, és akadnak olyan területek, ahol nem lehet elvitetni a balhét a portással vagy a takarító személyzettel.

Mindegy, hagyjuk is: nálunk mindig lesz, aki megesküszik arra, hogy a lócitrom franciakrémes, sőt, finomabb is, mint a sütemény, mert sok milliárd légy csak nem tévedhet – és ha politikai kedvenceitől krémes helyett csak ilyent kap, azt is boldogan habzsolja, mert kötelességének érzi a rajongást.

Na, ez a baj. Hogy nem csak a megoldást tagadjuk, hanem magát a gondot is. Be vele a szőnyeg alá, csak szóba ne kerüljön, ne lássa senki, ne is halljon róla.

Ott van az a felismerhetetlen sírkő, amin vagy volt felirat valamikor, vagy sem. Nehogy jövőre rávéshessük:

„Itt nyugszik Magyarország. Élt, míg élhetett, belepusztult abba hogy titkolta bajait.”

A temetőből kifele menet, már messze a Nemzeti Gyászparktól megláttam egy szemeteskukát, arról készült ennek az írásnak a címképe is. Értem én, hogy a kegyelet virágai és a mécsesek, gyertyák nem maradhatnak örökké a sírokon, nem is kifogásolom, hogy letakarítják őket – a valódi virágok, lángok úgyis bennünk vannak, emlékeknek hívjuk őket. De így látni, kihajítva a jelképeket... hát, ennyit ér a kegyelet, ennyit a megemlékezés.

A kukában végzi a koszorú, elmállik a síremlék.

Legalább a sírköveket fel kéne újítani, le kéne takarítani. Azokat még lehet, ha már a virágok, gyertyák nem örök életűek. Vagy legalábbis: lehetne.

Memento mori.

Ne járjunk temetőbe, mert furcsa gondolataink támadhatnak.

Nem a halottakról, hanem az élőkről.

Ha ugyan élet ez, és ha mondhatjuk, hogy élünk.

Szele Tamás