Szele Tamás: Olajfinomító-ügyek Szerbiában

Lassan még a legelvakultabbak is belátják, hogy Orbán Viktor különösen sikerült moszkvai útjának egyetlen célja volt, és nem az, hogy gondoskodjon Magyarország energiabiztonságáról, hanem az, hogy sikerüljön magyar segítséggel átmenteni a Lukoil tulajdonába (és talán üzemeltetésébe is) a szerbiai NIS olajfinomítót. De nem árt, ha ismerjük a cég hátterét és történetét is – ebbe nyújt betekintést a Moscow Times írása. Pikírt megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt teszem meg, a bekezdések végén.

„Példája másnak is tanulság” – ezek a szavak Puskinszkij „Anyegin” című művéből a szerb NIS vállalat helyzetére is érvényesek.* És ne kételkedjenek abban, hogy alkalmazni fogják őket. Elsősorban Oroszország jelenlegi barátai.

*Legyünk pontosak: „Onyeginnek” kéne írni magyarul a főhős nevét, de mit tehetek, így honosodott meg. Mindenesetre ezt az idézetet jegyezzük meg, mert nagyon jellemző – de hogy miért, azt csak a végén árulom el.

Míg Oroszországban a Lukoil külföldi eszközeinek jövőjéről vitáznak, Szerbiában igazi dráma zajlik, amelynek eredményeként Oroszország elveszítheti utolsó őszinte barátját Európában. „Mindent megtettünk, hogy segítsünk az orosz befektetőnek, mindent aláírtunk, amit az oroszok aláírtak. Végig azt tettük, amit orosz barátaink mondtak nekünk, és emiatt országunk nagyon nehéz helyzetbe került” – ezekkel a szavakkal magyarázta Szerbia elnöke, Aleksandar Vučić a nemzethez intézett beszédében, hogy miként alakult ki az a helyzet, miszerint az új évre az ország üzemanyag-válságba kerülhet.

Olcsó vétel

Minden 2008-ban kezdődött. Szerbia akkoriban éppen csak lábadozott a háború és a szankciók után. A NIS állami vállalat – ez magyarul a: „Szerb Olajipar” rövidítése – nyomorúságos helyzetbe került. Úgy döntöttek, hogy eladják egy külföldi befektetőnek. De kinek?

Oroszországot akkoriban Szerbia igaz barátjának tartotta – és nagyon értékesnek is: az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjaként folyamatosan vétót emelt Koszovó függetlenségének elismerése ellen – ez a terület katonai úton szakadt el Szerbiától. A régiót Szerbiában (és az orosz kormánymédiában is) még mindig hivatalosan Koszovó és Metohija néven emlegetik, és a szerb állam mindmáig nem ismeri el függetlenségét. A lokális városi legenda szerint (amelyet egyébként a helyi politikusok is terjesztenek) Oroszország megígérte, hogy segít visszaszerezni Koszovót.* Nos, a szerb olaj- és gázmonopólium, a NIS eladása az orosz Gazprom leányvállalatának, a Gazpromnyeftnek nem volt ugyan fizetség ezért az ígéretért, de a szerbek mégis úgy vélik, hogy ez a hála egyfajta megelőlegezett gesztusa volt.

*Oroszországban pedig az a legelterjedtebb városi legenda, hogy a rendszerváltáskor a NATO kötelezte magát, miszerint nem fog Kelet felé terjeszkedni. Nagyon értenek ezek az oroszok a legendák terjesztéséhez és kihasználásához.

A NIS-t 2011-ben adták el, amikor a tárgyalások lezárultak, mégpedig egy akkoriban botrányosan kevésnek számító összegért: 400 millió euróért. Jelenleg nehéz megmondani, hogy ez az összeg 2008-ban, amikor a tárgyalások megkezdődtek, valóban ugyanilyen alacsony értéket képviselt-e, de 2012-től kezdve először a sajtóban, majd a politikai vitákban is felmerültek a vádak az olcsó eladási árral kapcsolatban. Érdekes, hogy eleinte a vádak a 2012-ben hatalomra került Vučić szerb progresszív pártjától érkeztek, majd idővel az ellenzék Vučićot magát kezdte vádolni, bár ő, amennyire ezt tudni lehet, tényleg nem vett részt az üzletben.

Az igazság kedvéért: a vásárló valóban felvirágoztatta a vállalatot. Modernizálták Szerbia egyetlen olajfinomítóját Pančevo városában, és az orosz gáz ára Szerbia számára mindig is nagyon kedvező volt. Az pontosság kedvéért: volt idő, amikor Németországba az orosz gázt valamivel olcsóbban értékesítették, de el kell ismerni, hogy a szállítási mennyiségek nem összehasonlíthatók.

Voltak elégedetlenek is. Elsősorban a Bánát lakói, mely az ország északi részén található, ahol a gáztároló, valamint egy kisebb szerb olaj- és gázmező is található. Ez is a Gazprom tulajdonába került, és a helyi lakosok azt mondták: „Miért adták el a földünket, a kincseinket?”. Véleményük szerint a mezőnek az állam kezében kellett volna maradnia, és a Gazpromnak kellett volna megvásárolnia az ott kitermelt olajat és gázt.*

*De nem így történt. Nem is értem, miért. Talán azért, amiért a Szaha Köztársaságban is csak kitermelik az ásványkincseket, de a jakutok egy kopejkát sem látnak abból, ami az övék volt. Ezt egyébként gyarmatosításnak is szokás nevezni.

A NIS korábbi alkalmazottai is elégedetlenek voltak – őket elbocsátották, és helyükre legtöbbször orosz szakembereket vettek fel. De a NIS-nél dolgozni nagy presztízsértékkel bírt, és azok a szerbek, akik oda kerültek, szerencsésnek tartották magukat. A NIS (és a Gazprom) az ország piacának egyik legnagyobb szponzora és támogatója lett. És természetesen azt támogatta, amit hasznosnak tartott az orosz befolyás megerősítéséhez.

De a szerbek – úgy általában – elégedettek voltak az orosz beruházók tevékenységével.

Politikai üzlet

Oroszország számára a NIS megvásárlása rendkívül hasznos akvizíció volt. És nem is a kedvező ár volt a fontos, hanem az, hogy a vállalat az egész országot ellátja üzemanyaggal és gázzal, ráadásul a szomszédos Boszniai Szerb Köztársaságot is, tehát függőség alakul ki. Egy ilyen fontos iparág teljes birtoklása egy olyan országban, amely eleve barátságosan viszonyult Oroszországhoz, lehetőséget nyújtott arra, hogy ez az ország a „orosz világ” előőrsévé váljon.

Ezt a lehetőséget az orosz diplomácia teljes mértékben kihasználta. Ez nem Magyarország Orbán Viktora, aki addig barátkozik, hízeleg, amíg olcsón meg nem kapja az orosz gázt és olajat a csővezetéken keresztül. 2014-ben Szerbiában Oroszországról már lélegzetvisszafojtva beszéltek, Putyint szó szerint imádták, az első orosz emigránsok érkezését pedig enyhe értetlenséggel fogadták, amit azonban a „orosz testvérek” iránti szeretettel magyaráztak. Úgy tűnt, mintha semmi baj nem történhetne.

De idén februárban, nem sokkal Donald Trump elnöki beiktatása után, az amerikai pénzügyminisztérium szankciókat vezetett be a NIS ellen, és követelni kezdte az orosz részvényesek kivonulását a vállalat tulajdonlásából. A szankciók életbe lépését folyamatosan halasztották Szerbia kérésére, amely azt bizonygatta, hogy folynak a tárgyalások az orosz féllel, de még egy kis időre szükség van.*

*Ezt a halogatási módszert mi is ismerjük és kormányunk űzi is.

Végül októberben az Egyesült Államok türelme elfogyott, és a szankciók hatályba léptek – ezentúl egyetlen vállalat sem jogosult orosz olajat és gázt szállítani Szerbiába, a NIS benzinkutaknál már nem lehet nemzetközi bankkártyákkal fizetni és hamarosan valószínűleg a helyi DinaCard fizetési rendszer kártyájával sem. Vučić elnök, aki eleinte biztosította a közvéleményt, hogy minden rendben van és hamarosan sikerül megoldást találni, most aggasztó híreket közölt, amelyek szerint Szerbia nehéz helyzetbe került. Ezeknek az üzeneteknek a lényege a következő: „nem akarják államosítani a vállalatot és nem akarnak emiatt összezördülni Oroszországgal, de ha üzemanyag-válság fenyeget, kénytelenek leszünk a vállalatot külső irányítás alá helyezni, majd Oroszországnak »megfelelő árat« ajánlani érte.”

Meg kell jegyezni, hogy Szerbia a NIS elleni szankciók bevezetésekor felajánlotta a vállalat megvásárlását. Az eredeti ajánlat 700-800 millió euró volt: vételárként plusz a pančevói olajfinomító modernizálásának költségeként. A Gazpromnak nem tetszett az összeg. Pontosabban: a Gazprom egyáltalán nem akarta eladni a vállalatot. Először újraosztották a részvényeket a Gazprom és a Gazpromnyeft között, hogy egyik részvényes se birtokoljon 50%+ részesedést, majd szeptemberben a NIS részvényeinek 11,3%-át eladták egy bizonyos Intellizsensz nevű szentpétervári részvénytársaságnak, a Gazprom másik leányvállalatának, amely egy részvényt tartott meg magának. A Gazpromnyeft jelenleg 44,8% részesedéssel rendelkezik a vállalatban, a szerb állam 29,8%-kal, a többit pedig különböző befektetők birtokolják. Egyébként úgy tűnik, hogy éppen ez a tranzakció, amely megmutatta az Egyesült Államoknak, hogy a Gazprom nem szándékozik megválni a társaságtól, volt az utolsó csepp a pohárban: a szankciók életbe léptek.

Vučić szerint Szerbia jelenleg 1,4 milliárd eurót ajánl Oroszországnak a vállalatban lévő orosz tulajdonrészért. Oroszország egyelőre nem válaszolt – a pletykák szerint az orosz fél 3-4 milliárd eurót szeretne. Szerbiának nincs ennyi pénze, és nagy kétségek vannak afelől, hogy a pénzről van-e szó igazából: a Gazprom, vagyis inkább a Kreml nyilvánvalóan húzza az időt, remélve, hogy képesek lesznek üzletet kötni Trumppal, és joggal feltételezik, hogy eladás esetén soha többé nem lehet visszaszerezni a céget.*

*Ezek után lehet még kétségünk afelől, hogy a MOL vásárlási szándéka nem komoly, és mi csupán strómanok lehetünk a tranzakcióban?

Megérte?

Rengetegen szeretnék megvásárolni a vállalatot, amely az egész régió energiaellátásának fő csomópontjává válhat: amerikaiak, osztrákok, magyarok. Amikor Orbán Viktor magyar miniszterelnök nemrégiben Putyinnal találkozott, a közvélekedés szerint a NIS megvásárlásáról tárgyaltak. Orbán kijelentette, hogy Moszkvában sikerült „megnyitnia az ajtót 2-3 nagy üzlet előtt” – ez az USA szankciói miatt külföldön található orosz vállalatok eladására vonatkozik. Orbán kabinetfőnöke, Gulyás Gergely még a látogatás előtt arról beszélt, hogy a magyar MOL olaj- és gázipari vállalat tárgyalásokat folytat a NIS-ről.

Ez lehet Oroszország számára a legjobb megoldás. Jelenleg, annak köszönhetően, hogy Trump egy évre mentességet adott Magyarországnak a szankciók alól, Szerbia kaphat (és kap is) orosz olajat Magyarországon keresztül. Egy év múlva, ha a mentességet nem hosszabbítják meg, Magyarország az EU-országokon keresztül fogja tudni beszerezni az olajat és a gázt. A magyar MOL jelen van a szerb piacon. Nos, Orbán barátsága Oroszországgal lehetővé teszi az utóbbi számára, hogy megőrizze befolyását Szerbiában.*

*Ennyi tehát a „mesterterv”, nem több.

Ebben a forgatókönyvben azonban túl sok a feltételezés, a túl sok a „ha”. Az első bizonytalansági tényező az, hogy Orbán jövőre választásokra készüln, és nem bizonyos, hogy megnyeri a választásokat. A második: Trump sem biztos, hogy jóváhagyja a NIS magyar vállalatnak történő eladását, ahogyan nem hagyta jóvá a Lukoil külföldi eszközeinek eladását a baráti orosz Gunvornak. Végül a harmadik: bármi is történjék a NIS-szel, a szerbek őszinte barátságát nehéz lesz visszanyerni. Oroszország túlságosan nyíltan élt vissza hatalmával ebben a történetben.

Itt meg kell érteni, hogy a szerbeket a délszláv háborúban két hatalmas trauma sújtotta. Az első természetesen az ország bombázása volt. A második pedig az üzemanyaghiány: a szerbek spekulánsoktól vásárolt benzinből tankolták autóikat, akik az utak mentén álltak Coca- Colás palackokkal. Egy palack benzin 10 német márka volt. És éppen ezt a fájó pontot célozta meg Oroszország, mely újabb üzeamyag-válságba döntheti Szerbiát.

Nem tudni, hogy a jelenlegi dráma hogyan fog végződni. Remélhetőleg üzemanyag-válság nem alakul ki. De az is biztos, hogy Oroszország, ,elyneek ősi szokása, hogy cinikusan kihasználja a jóindulatot, legyen szó akár a saját polgárairól, akár a szövetségeseiről, visszafordíthatatlan sérelmet okozott a szerbeknek. És elvesztette egy őszinte barátját, szövetségesét. „Egész idő alatt kockáztattunk az Oroszországgal fenntartott kapcsolataink miatt” – jegyezte meg Vučić. És ez még a legkíméletesebb megfogalmazás. A szerbek a közösségi médiában sokkal kevésbé szégyenlősen fogalmaznak – ebben az országban a káromkodás nem tabu.

Csak egy kérdést kell feltenni a Kremlnek: megérte?

Azt ígértem az írás elején, elmagyarázom az idézet fontosságát. Ezt a teljes szakasz bemutatásával teszem: arról van szó, hogy Anyegin örökségét várja beteg nagybátyjától, vagyis inkább a halálára vár. Hogyan is írja Puskin?

„Nagybátyám, elvek jámbor őre,

Komoly beteg lett, higgyük el;

Jobb ötlet telhetnék-e tőle?

Most már becsülést érdemel.

Példája másnak is tanulság,

De jaj, már több, mint életuntság

Mellette ülni éjt-napot,

S még egy percig sem hagyni ott!

S mily álnokság agyonbecézni

A félholtat későn-korán,

Igazítgatni vánkosán,

Gyógyszert kínálni, szánva nézni -

S titokban sűrűn nyögni fel:

»Az ördög már mikor visz el?«”

(Áprily Lajos fordítása)

Ebben a történetben a NIS az örökség és a Lukoil – sőt, az Oroszországi Föderáció – a nagybácsi. De nyugalom: előbb-utóbb tényleg elviszi az ördög.

Szele Tamás