Szele Tamás: Orbán és Ceaușescu

Nem hittem volna, hogy eljön ez a pillanat, de ha már itt van, tudósítok róla. A választási kampány utolsó hetében járunk, jövő vasárnap ilyenkor már látni fogjuk az első részeredményeket, mármint, ha egyáltalán lesz választás, mert a mai események arra utalnak, hogy egy inszcenált öntámadás útján bevezethető lenne a rendkívüli állapot is és akkor nem lehet választást tartani. Hogy ebből akkora botrány lenne, amekkorát pont hetven éve nem látott Budapest (igen, 1956-ra gondolok)?

Azt Orbán Viktor tudja, de nem hiszi. Annyi mindent sikerült már keresztülvinnie, annyi lehetetlenséget lenyomott már a torkunkon, hogy ezt is kivitelezhetőnek láthatja. Sőt, annyira magabiztos, hogy elkezdett saját maga ellen kampányolni. Méghozzá teljes erőbedobással. Talán sportnak gondolja ezt – de lássuk, miről beszélek.

Orbán az utóbbi legalább tizen-valahány évben jó ideig komoly távolságot tartott a sajtótól. Még a saját mamelukjainak is csak évente egyszer-kétszer nyilatkozott a heti rádiómegszólalásoktól eltekintve, különben senki sajtómunkás meg nem közelíthette, ha nem akart tőle olyan válaszokat kapni, hogy „fake news-nak nem nyilatkozom” vagy „ember, most jövök ki a templomból”. Ez utóbbit máig nem értem: ha templomban volt, akkor nem nyilatkozik, mert nem beszámítható? Mi lenne, ha épp a kocsmából jött volna ki? Mindegy: az a lényeg, hogy idén másképp kampányol, mint eddig és viszonylag sokat nyilatkozik. Persze csak megbízható, „baráti” sajtónak, de akkor is, tele van vele a kormánymédia. Sokkal inkább, mint 2010 óta bármikor.

Nem lenne ez baj, ha egy kedvelhető, emberi figura lenne, de olyanok a megnyilvánulásai, mintha egy másnapos, kőkorszaki sóbálvány osztaná az észt a neandervölgyieknek. Nem hinném, hogy sokan hiányolták, de akik mégis, azok között is veszíthetett a népszerűségéből. Mindenesetre készült vele tegnap egy interjú a Hotel Lentulai című videocsatornának, mert miért ne készült volna, ma meg is jelent, én ennek a leiratát olvastam a 24.hu-n.

És meghőköltem.

Értem én, hogy „baráti, megbízható csatorna”, tehát „alá kell kérdezni”, és a riporter ezt elég tisztességesen is tette, van egy olyan érzésem, hogy más időkben még interjúkat is képes lenne készíteni, ha megpróbálkozna a sajtószakmával – de az alany menthetetlen volt. Lássuk a kérdést.

„Ön szerintem ilyen mélyen nem ereszkedik le a Facebook mocsarába, mint én, de ezt a melót szívesen elvégzem ön helyett. Egyre-másra jönnek elő országosan ismert ellenzéki influenszerek részéről olyan posztok, amelyekben fogták magát, kivágták a győri beszédéből a tiszás hőzöngők felé intézett szavait, és mellé tették Ceaușescu utolsó beszédét, szintén egy hasonló kéztartással. A szemérmesebbje csak otthagyja, hogy gondolatébresztő, a vérmesebbje pedig egészen sarkallja az ő követőit arra, hogy ezt az analógiát tessék majd követni, és önnek pedig üzennek, hogy jól tessék vigyázni, és vigyázó szemét az akkori forradalmi Bukarestre tessék tekinteni”

Ilyen felvetésre minden, magát akár csak demokratának hazudó, vagy az önérzetet még nyomelemekben is tartalmazó politikusnak illik az asztalra vágni, hogy hasadjon, és mennydörgő hangon kikérni magának a párhozamot a vérivó, szörnyeteg, szadista román diktátorral.

Orbán nem így tett. A lehető legrosszabb választ adta:

„De hát én sokkal jobb szónok vagyok, mint Ceaușescu valaha volt. Nem vagyok a Kárpátok Géniusza, szemben Ceaușescuval, de jó szónok vagyok, úgyhogy ez nem fair, ez az összevetés.”

Hát, ha neki csak az orátori képességek különbsége miatt sértő ez az összevetés, akkor már piszok nagy a baj a fejében. Akkor ide legalábbis orvos kéne. De túl azon, hogy egyéb különbséget nem lát saját maga és a scornicești-i Tölgy között (nem hülyéskedek, az a töpszli monstrum így is szólíttatta magát), komoly logikai hibát követ el.

Egyrészt: honnan a cirkalmas istennyilából veszi, hogy Ceaușescu rossz szónok volt (bár nagyon is az volt) ha nem ért egy vak hangot sem románul?

Másrészt: honnan veszi, hogy ő jó szónok lenne? Épp, hogy borzalmas, bár időnként szórakoztató, főleg a beszédei második felében, amikorra ugyan indulatba jön, de már be van rekedve és rikácsolva akarja verbálisan elfoglalni Brüsszelt, az ember alá képzel egy hintalovat, a kezébe egy fakardot, és már lehet is röhögni.

Az igaz, hogy ő ezt nem így látja, hanem mint ugyanebben a műsorban elmondta:

„Nagyon sok emberrel találkozom a kampányban, nagyon sok gyűlést tartok, és nem klasszikus politikai beszédeket mondok általában, hanem döntéssegítő előadásokat tartok. És ezért figyelem, hogy hogyan reagálnak. Tehát én tudom, hogy mire bólogatnak, mire rázzák a fejüket, mi az, ami elmegy, mi az, ami telitalálat.”

Akkor valamit nagyon rosszul érzékel. Vagy megfigyeli ugyan a reakciókat, de nem érdeklik. Viszont az tény, hogy a beszédei sem nem klasszikusok, sem nem politikaiak, főként az utóbbi időben nem azok. Egy választási beszédben például ígérni szoktak. Szépet, jót, tyúkot, kalácsot, a kocsmába cinkotai iccét, széplányoknak pántlikát, legényeknek kisbicskát, zsandároknak körmöci aranyat, mindeninek, amit szeret. Orbán nem ígér, Orbán fenyeget. Ha őt meg nem választják, irgum lesz és burgum, minden férfit elvisznek a burkus király emberei az ukrajnai háborúba, egyenest az üveghegyen túlra, a gyerekeken nemváltoztató műtétet hajtanak végre, így aztán azok nem változnak meg, az asszonyokkal a migráncshordák bánnak majd el, az öregeket a brüsszeliták fogják megenni, Magyarországot meg elnyeli az Óperenciás-tenger mindenestől.

De ígérni nem szokott. Ha mégis, arra gondosan ügyel, hogy valami negatívumot ígérjen, olyasmit, hogy ki jár majd rosszul, kiktől kell majd megszabadulni így vagy úgy. Illetve, ha mégis ígér valamit, arra gondosan ügyel, hogy ne lehessen betartani, de ne is kelljen. Hogy is volt például a három vagy több gyermeket nevelő anyák adómentességével? Ha nem volnának lehetetlenek a feltételei, ahány sokgyermekes anya van Magyarországon, mind ügyvezető igazgató volna már. Vagy a fiatalok kedvezményes lakáshitelével? Azt is csak vagy olyannak adják, aki igazolni tudja, hogy semmi szüksége rá, vagy olyan ingatlanra, ami pont nem alkalmas lakhatásra.

Szóval Orbán nem ígér, és ha mégis, gondosan megszegi a szavát, inkább csak poloskázni tud. De térjünk vissza az ő és Ceaușescu viszonyához.

Orbánt személyesen is ismerem, az 1990-es években még interjút is készítettem vele, Ceaușescuval sosem találkoztam szemtől szembe, ugyanis ha megjelent olyan 100 kilométeres körzetben, engem 16 éves korom után mindig letartóztattak és ki sem engedtek, míg el nem ment jó messzire. De nem is hiszem, hogy hiányoztunk volna mi ketten egymásnak. Viszont a beszédeit ismerte az ember, mert egyéb sem jött szembe. Mikor épp hiánycikk volt a toalettpapír, még az alfelünket is az ő szónoklataival töröltük.

Szó szerint borzalmas orátor volt: ha megszólalt, mindenki elaludt. Aki nem értette, azért, aki meg értette, hát azért. De nem is érdekelt senkit, mit mond, az volt a fontos, amit tett – ebben viszont nagyon is hasonlít rá Orbán.

Mutatok egy példát 1985-ből, épp idevág, mert akkor mondta ezeket Ceaușescu, amikor „újraválasztották”. Csak próbáltak volna másra szavazni – még a látszat kedvéért sem állítottak ellenjelöltet. De lássuk már, kinél, minél tartja magát jobb szónoknak Orbán.

„A Demokrácia és Szocialista Egység Frontjára leadott szavazattal népünk a párt 13. kongresszusának határozataira, a párt programjára, hazánk 8. ötéves tervben meghatározott gazdasági és társadalmi fejlődésére, valamint a kommunizmus felé való határozott előrehaladására szavazott. A Demokrácia és Szocialista Egység Frontjának jelöltjeire leadott szavazat a termelőerők erőteljesebb fejlesztésére és a társadalmi viszonyok javítására, a haza összes megyéjének és helységének harmonikus gazdasági és társadalmi felemelésére, egy egyre jobb és bőségesebb életre, egy magas szintű szocialista civilizációra Románia földjén adott szavazat. (Hangos, elhúzódó taps).

A március 17-i szavazással népünk egyhangúlag kifejezte rendíthetetlen elhatározását, hogy mindent megtesz az 1985-ös terv és a 8. ötéves terv, a Többoldalúan Fejlett Szocialista Társadalom Építésének Programja harmadik szakaszának célkitűzéseinek és feladatainak megvalósításáért, a haza még nagyobb megerősítéséért, függetlenségének és szuverenitásának, pártunk és államunk politikájának – a világ minden nemzete közötti béke, megértés és együttműködés – rendíthetetlen megvalósításáért. (Hangos, elhúzódó taps).

Az elmúlt hónapokban hosszasan megvitattuk népünk nagy eredményeit a szocializmus éveiben.

Széles körben megvitattuk Románia gazdasági és társadalmi fejlődésének programját a 8. ötéves tervben, és perspektívában a 2000-es évekig – ez a program a Demokrácia és Szocialista Egység Frontjának platformját is képezi.

Csodálatos programunk van. Az eddigi eredmények, beleértve az utolsó ötéves terv, 1981-1985 eredményeit is, erőteljesen bizonyítják, hogy programjaink és eredményeink között szoros kölcsönös függőség van, hogy népünk hatalmában áll, teljes egységben, a Kommunista Párt vezetésével, megvalósítani a haladás és a jólét érdekében kitűzött legmerészebb álmokat és törekvéseket. (Hangos, elhúzódó taps).”

Tetszenek látni? Erre mondtam, hogy mindenki elaludt rajta, bár ha ebben a szövegben kicseréljük a „Demokrácia és Szocialista Egység Frontját” „Fideszre”, Romániát Magyarországra, a szocializmust „szuverenitásra”, Orbán is elmondhatná egy választási győzelem esetén. A kutya nem venné észre, hogy nem saját – nem mellesleg, Orbánnak már jó ideje nem a korábbi, valamennyi íráskészséggel megáldott emberei írják a beszédeit, az elmúlt négy évben már biztos, hogy ő maga teszi ezt, de meg is látszik rajtuk... Orbán beszédei alapvetően érzelmi alapúak és hazugok, míg Ceaușescu beszédei párthalandzsából és hazugságokból álltak.

Ez a lényegi különbség, nem több. Érdekes azonban, hogy Orbánnak Ceaușescu stílusával van baja, de a személyével, azzal, hogy véres, kegyetlen zsarnok volt – nem. Az ellen egy szava sincs.

Éspedig azért nincs, mert irigyli azt a teljhatalmat, ami a román zsarnoknak jutott. Más körülmények között már rég a nyomdokaiba is lépett volna, és erről még nem is tett le, csak, ugye, a helyzet nem teljesen alkalmas... de miért?

Ceaușescu rémuralma alapvetően az országot teljesen átszövő belügyi rendszerre és besúgóhálózatra épült. Mikor 1965-ben főtitkár, majd 1967-ben az Államtanács elnöke és államfő lett, ez a rendszer már bőven létezett és a rendelkezésére állt. Neki már csak bővítenie, fejlesztenie kellett, és állandó feladatokkal éberen, kondícióban tartania. Az meg ment. A Securitate 1944 óta működött, nem neki kellett megteremteni. Ő már készen örökölte.

Magyarországon azonban ilyen méretű és hatalmú, társadalmilag ennyire beágyazott belügyi hálózat sohasem létezett. Ennek létrehozására ugyan voltak és vannak kísérletek, de nem túl sikeresek, ahogyan a magyar büntetésvégrehajtás sem lenne felkészülve mondjuk százezer politikai fogoly fogadására, míg a román egy ilyen kérdést viszonylag egyszerűen képes volt megoldani, rutinjuknak és a megalomán szocialista beruházásoknak köszönhetően. Azért mindig akadt legalább egy Duna-csatorna, amit el lehetett gulágosítani. Szóval: pribék nélkül félkarú óriás a zsarnok, nem több, és Orbán csak azért nem vezethet be nyílt diktatúrát, mert nincs elég pribékje. Azt nem állíthatjuk, hogy ne vágyakozna a teljes és abszolút hatalomra – annyira vágyik rá, hogy észre sem veszi, amikor az emberiség legaljával állítja saját magát párhuzamba – de kudarcra van ítélve.

Pedig még George Simionnal is kokettált. Nincs az a posvány, amiben meg ne fetrengene őszinte pillanataiban. Hogy ez a Ceaușescut emlegető mondat nem fog használni a népszerűségének? A simionozás sem használt, de míg az ő emberei hamisítják a választási eredményeket – amint a nagy Sztálin mondotta, „az számít, ki számolja a szavazatokat, nem az, ki hogyan voksol” – ez neki nem sokat számít.

Itt van, a szemünkbe vigyorog, álmerényleteket hazudik és biztos abban, hogy élete végéig ő fog uralkodni rajtunk. Egyre növekvő, végül totális hatalom birtokában. Mint egy magyar Ceaușescu.

Ha jobban belegondolunk, végső soron Ceaușescu is élete végégig uralkodott Romániában. Hiszen az uralma vége egybeesett az élete végével.

Nos, ha lesznek választások: ezt ne feledjük.

Meg ha számít majd a voksunk.

Szele Tamás