Szele Tamás: Orbán Uticában

Ma ünnepel az ország, éspedig azt, hogy zökkenőmentesen megalakult az új Országgyűlés, letette az esküt az új kormány és az új miniszterelnök. Elég sok mondanivalója akad. És ideje is van ezeknek a szavaknak. Alig jön, hogy elhiggyem, és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül: most már biztosan vége az Orbán-korszaknak és a vele járó rémálomnak is, ami a vége felé már a pszichózis kategóriáját karcolta. Illetve, belé is esett. Ennek vége kellett legyen, ezt már nem tűrhettük – és ritka csoda, hogy sikerült is véget vetni neki. Persze ezt a véget nem mindenki gondolja úgy, mint az ország többsége: biztos vagyok abban, hogy Orbán Viktor most is a Nagy Visszatérésről álmodozik, és nem fog válogatni az eszközökben.

Magyar Péter most véget ért beszéde alapján új és élhetőbb korszak vár ránk, amiben azonban komoly szerepet játszik majd az elszámoltatás is – úgy legyen! – de Orbán Viktor tegnapi megszólalása arra utal, hogy az új kor nem fog zökkenőmentesen beköszönteni, sőt, a korábbi kormányerők válogatás nélkül készek a legdrasztikusabb eszközeiket bevetni. Tehát ma én inkább erről írnék, mint a fényes jövőről, azzal foglalkozzanak a kollégák – más írásaimmal is inkább az őrkutya szerepét töltöm be, mint az egyszerű hírnökét. Mert hát könnyű tudni valamit, de nehéz megérteni, továbbgondolni a hírt és a benne rejlő lehetőségeket.

Jelen pillanatban az a kérdés, mire készül Orbán Viktor, aki nagy ravaszkodó, de nem túl okos ember. Eddig sem volt róla túl hízelgő a véleményem – nehezen is lehetne, talán 1989 óta ismerem, személyesen is, bár nem közelről, interjút is készítettem vele a kilencvenes évek elején, de más alkalmakkor is beszéltünk, bár nem sokat, és akkor alakult ki az a nézetem, miszerint ő Furfangos Nyesztyerka akar lenni, csak a furfangja nem mindig működik – de tegnap, ráadásul Dopeman videocsatornáján sikerült saját magát is sokszorosan alulmúlnia.

Itt megjegyezném: ne kötekedjen senki amiatt, hogy a bukott kormányfőt szidom, ne mondja senki, hogy ha hatalmon maradt volna, nem merném tenni, mert tizenhat évnyi munkával bizonyítottam, hogy merném és mertem is. Most sem azért teszem, mert jólesik megrugdalni, hanem azért, mert le tudok vonni pár következtetést a szavaiból.

Az első rögtön az, hogy már megint nem ő tojt a saját nadrágjába, mások felelnek a választási vereségért. Például a fiatalok, például az ellenzékiek, például bárki, akárki, csak ő nem. Ezt egy viccben tudnám összefoglalni:

– Orbán úr, maga szerint mi okozta a Fiatal Demokraták Szövetségének választási vereségét?

– Nos, leginkább a fiatalok, a demokraták és a szövetségeseink.

Nem pont így hangzott el, sokkal terjengősebben és nagy köntörfalazás közepette, de a veleje ez volt. Ha nem tudnám, hogy Orbán Viktor szegény ember, akinek nem, hogy vagyona, de mától még munkája sincs, legalábbis saját bevallása szerint, kiszámláznék neki egy közepes összeget azért, hogy a zagyvaságait érthető és emészthető formába öntöttem, ha kicsit abszurd is lett az eredmény, de így? Úgysem fizetne.

Nagyobb baj az, hogy kiderült: a magyar sajtó tönkretevője még a saját médiájának a működését sem ismeri. Lehet, hogy soha nem is ismerte. Azt mondta ugyanis:

„Van az egyik oldal, ami eddig ellenzéki volt, most az kormánysajtó, a hatalom médiája lett. Oda azért nem megyek, mert ott csak ellenségek vannak. Meg van egy elvi álláspontom, hogy aki külföldről fogad el a pénzt, annak én nem nyilatkozom. Van, a korábban bennünket támogató jobbközép, vagy mérsékeltebb sajtó, mondjuk ez az Indamédia, Tv2, Index, ilyenek, Mandiner. Ezek most ellenzékbe kerültek, polgári, kritikus médiavilágnak néznek ki, de még keresik a hangjukat. Ha nincs meg a saját hangjuk, akkor hogy akarnak velem beszélni?”

Először is: éljen ő annyi pénzből, amennyit én külföldről elfogadtam. Másodszor: vajon véletlen-é az, hogy nem tolongtak a vereség után interjúért még a sajátjának elkönyvelt orgánumok sem?

Harmadszor, és ez a legkínosabb: lövése sincs arról, mennyire külön súlycsoportba tartoznak az általa felsorolt kiadványok, szerkesztőségek: az Indamedia például nem is médium, hanem egy cégcsoport. Az Index legalább próbált valami sajtószerűség maradni, csak többnyire nem tehette, a Mandiner nem is kísérletezett ilyesmivel. A TV2-nél söpörnek, vasseprűvel, a többi meg nála az „ilyenek” kategóriájába tartozik. Hát, olyanok is voltak, amilyenek. Még megemlítette a Magyar Nemzetet is, de arról azt mondta, ha ott szólal meg, négymillió magyar ember máris befogja a fülét.

Megnyugtatom, így is.

Akárhol szólal meg.

Ennyit ér hát Orbán szemében az a média, amelyhez tartozni Gulyás Gergely szerint „önmagában morális fölényt jelent”.

Világosan látszik, hogy ő csak bedaráltatta vagy megalapíttatta a sajtótermékeket, de nem olvasta őket. Lehet, hogy attól félt: még a végén elhiszi a tulajdon propagandáját. Na jó, de akkor mégis, mit olvasott? Elmondta:

„És akkor van még az én kedvencem, csak durva a stílusában, ezért nem reklámozom, a Vadhajtások. Nyelvileg durva, de az a kurucok sarka. A Nemzeti Sport mellett az a második igeforrásom, amit mindennap meg kell nézzek. De ha odamegyek, akkor is bezárom magam egy szűk hallgatóságba.”

Te. Jó. Ég. És ezt az embert engedték külpolitika, mi több, belpolitika közelébe... mit közelébe, az élére! A Vadhajtások éppenséggel az a közlöny, ami a magyar sajtó összes hagyományát egyszerre tiporja sárba, de legalább minden nap, lankadatlan szorgalommal. Érdemeit nem is sorolom, megtették azt a kollégák a ma reggeli lapokban. Aki abból informálódott, nem is csoda, ha nem csak a saját hazugságait hitte el, de még Moszkva összes legendáját is. Ilyen ismereti háttérrel nagy felelősséggel járó döntéseket hozni egyszerűen őrültség: kár volt ebbe az emberbe még az a fél év Oxford is, amennyit kibírt azon a patinás egyetemen, nem fogott rajta az okítás.

Hogy ezt miért mondta el, annak két oka lehet.

Az első az, hogy úgy gondolta – mélyen alulinformáltan – miszerint Dopeman közönsége azonos a Vadhajtások olvasótáborával, és így akart némi népszerűséget összelejmolni a jövőre nézvést radikális körökben. A kísérlet nem járt valódi sikerrel, bár a Vadhajtások komoly ünneplésbe kezdett.

A második ok az lehet, hogy – igazat mondott, ami nagyon rosszat jelent. Azt jelenti ugyanis, hogy talán még a Fidesz „mérsékeltebb” ágát is semmibe véve, szélsőjobbról akar visszatérni a magyar belpolitikába, annak is a pereméről. Ezzel 2006-ben már próbálkozott, akkor majdnem sikerült és az akkori események sok szavazatot szereztek neki a 2010-es választáson, tehát megpróbálja újra. Jobb ötlete úgysincs.

Azonban a volt kormány „hangját” (inkább útját) kereső, még működő médiájában kitört a rebellió. Elsőként Huth Gergely, a Pesti Srácok főszerkesztője reagált (aki ne feledje: vele még találkozni fogok a bíróságon, mivel írásban, nagy nyilvánosság előtt nevezett „bolsevik diverzánsnak” és ez bizony becsületsértés). Jabba, a Huth ugyanis megsértődött, hiszen nem az ő lapját olvasta Orbán, meg a Vadhajtások hangvételét ő sem kedveli. Mint írta:

„Akármit is írnak itt a balosok, a mi értékrendünk évtizedek óta változatlan. Amit a távozó miniszterelnök itt megvallott, az nem fér bele. Szabó Dezső faji bolsevistának nevezte a Bede Zsoltihoz hasonló figurákat. Persze Zsolti abban a kényelmes helyzetben van, hogy neki ebből semmit sem kell megértenie.”

Nos, a frissen megdicsőült Vadhajtások nem maradt adós a válasszal:

„Biztosan látjátok, Huth Gergely kiakadt Orbán Viktorra. Illetve arra, hogy nem Gergőt olvassa Orbán Viktor. Mivel a 2026-os kampányban mi belülről nagyobb támadásokat kaptunk(irigység), mint a másik oldalról, alázattal kezeltük, mert Magyarország fontos számunkra. Most is alázattal kezeljük, még. Sajnáljuk, hogy milliárdokból nem sikerült Huth Gergelynek olyan médiát építenie, amit legalább fele annyian olvasnának, mint minket.

Értjük az elkeseredettséget.”

Sőt, a 444 megtalálta Bede Zsolt családiasabb hangvételű válaszát is:

„Gergő, annyira szánalmas… Te nem engem lőttél meg, te Apukával mentél szembe!”

Erre már nem mondok semmit, hagyjuk a kislányokat civakodni, már tépik a csipkés zsebkendőiket, mindjárt toppantanak is a lábukkal, aztán jön a hajtépés.

Azonban a Megafon volt influencerei közül akadt, aki meglelte szellemi otthonát Orbán szavaitól, jelesül Filep Dávid, aki „A kopasz oszt” néven ismert. Ő szinte kiáltványt írt, nem is idézem végig, csak a lényegét.

„A kávéházi kuruckodásnak vége van!

Azoknak, akik eltartott kisujjal hüledeznek azon, hogy Orbán Viktor a Vadhajtásokat dicsérte Dopeman podcastjében ideje lenne felébredni és észrevenni, hogy a szürcsölgető bölcselkedők ideje elmúlt. Azokra, akik kényelmesen, burokban ülve várják, hogy álljon meg a világ és közben arról tartanak kiselőadást fél tucat embernek, hogy miért nem állt még meg, nekik a jövőben nem lesz mozgásterük, mert ebben a világban olyanokra van szükség, akiknek az eszük és a szájuk mellett a kezük és a lábuk is jár.

A miniszterelnöknek azon a ponton minden szava igaz. A sebek nyalogatása, a túlgondolások és filozófiai okfejtések ideje lejárt. Csinálni kell. Műsort, podcastet, hírportált, közösségi oldalakat, fórumokat, találkozókat, utcai megmozdulásokat, ha az ügy megkívánja. (…) Lefőtt a kávé, igyatok a kútból!”

Indul hát ezek szerint a mozgalom, kopasz agitátorok fognak beszivárogni a Putyilov-gyárba és fideszes tömegbázist építenek ki az elnyomott munkásosztály soraiban? Azért ezt nehezen hinném, mert mindenek előtt egymással kell végezzenek, az az első, utána jöhet az agitációs propaganda, mármint ha lesz közönsége. Egyelőre a Pesti Srácok üti a Vadhajtásokat, Vadhajtások a Pesti Srácokat, a Kopasz beszállt Bede mellett, a Mandiner békítene, ha volna kit: én pedig kérem a pincért, hogy hozzon egy kávét habbal és egy dupla whiskyt jég nélkül, tisztán, hogy élvezzem a cirkuszt.

Nem véletlen ugyanis, hogy ezek a médiumok és médiacsibészek egymást ütik, tétje van a dolognak. Jelesül az, hogy a Fidesz médiabirodalmát most már képtelenség lesz fenntartani, hiszen még a finanszírozó mechanizmusnak is majdnem vége van, nem fogják most már megtömni őket állami hirdetésekkel sem, pályázati pénzekkel sem. A hatalmas, agymosó gépezetnek talán a tíz százalékát tarthatja meg a párt, azt is nehezen, tehát ezek a hiperlojális kirohanások azt célozzák, hogy az illetők, mint leghűségesebbek, bent maradjanak a támogatottak körében. Ha ugyan lesznek még támogatottak és ha ugyan lesz még Fidesz – ez mind a június 13-i tisztújító kongresszuson dől el. Ahogyan az is, marad-e Orbán a pártelnök vagy szakad-e a párt, és ha igen, hányfelé.

Én egyelőre úgy látom sasok röptéből, galambok piszkából és egyéb nemes jósjelekből, hogy Orbán egy Fidesz nélküli jövőre készül, amelynek azonban mégis fontos szereplője kíván lenni, ha a legszélsőségesebbek élén, hát ott. Mint Caesar: inkább akar első lenni Uticában, mint második Rómában – bár persze Caesar hazudott, mikor ezt mondta, hiszen mindig is Rómában akart első lenni, ami végül sikerült, csak épp az ismert eredménnyel.

Egyszóval: süt a nap, simogat a májusi szellő és a jövő is kezd egészen elfogadhatóan kinézni a mai beiktatás után – de van, akinek ez nem tetszik és tenni akar ellene. Lehet ünnepelni, van mit, de legyünk résen.

Szele Tamás