Szele Tamás: Összeesküvők Bakuban

Köztudott, hogy Azerbajdzsán és az Oroszországi Föderáció az utóbbi tíz hónap folyamán finoman fogalmazva is kutya-macska barátságban volt, ami komoly eszkalációt is okozhatott volna a Kaukázus térségében. Most ugyan enyhülni látszik a helyzet, de könnyen meglehet, hogy az csak a látszat, és mégis érik az a konfliktus – legalábbis minden lehetőség megvan rá.

Hogy valójában mi történt és miért, annak a The Insider járt utána, melynek elemzését az alábbiakban mutatom be. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Kezdjük azzal, hogy idén október 22-én jelentették, miszerint Oroszország kiadott Bakunak négy azerbajdzsáni állampolgárt, akiket hazájukban köröztek. Ezt megelőzően engedélyezték egy őrizetbe vett orosz propagandista hazatérését Bakuból Moszkvába. Ez a két fejlemény Vlagyimir Putyin és Ilham Alijev október 9-i dusanbei találkozójának eredménye. A tárgyalások mindkét fél megfigyelői szerint fordulópontot jelentettek a két stratégiai szövetséges közötti 10 hónapos konfliktusban. A rezsimek és vezetőik közötti hasonlóságok ellenére azonban még túl korai lenne tartós megbékélésről beszélni.*

*A hamu alatt izzik még a parázs, kérem, bármikor lángra kaphat...

Bizonyos mértékig igaza volt Putyinnak, amikor a Baku és Moszkva közötti viszályt „érzelmi válságként” jellemezte. Az ok valóban Azerbajdzsán érzelmi reakciója volt a tíz hónappal korábbi repülőgép-szerencsétlenségre, amelyben egy Bakuból Groznijba tartó polgári járatot eltalált egy orosz légvédelmi rakéta, ami végül a fedélzeten tartózkodó 67 ember közül 38 halálát okozta. Figyelemre méltó, hogy 2024. december 25-én, azon a hideg reggelen egy másik repülőgép is a levegőben volt – az azerbajdzsáni elnöki repülőgép, a Baku–1, amely Alijevet egy szentpétervári FÁK-csúcstalálkozóra vitte. Ez a gép is belépett az orosz légvédelem csapásmérő zónáj ába. Miután a gép rádiózavarást tapasztalt, többek között elvesztette a GPS-jelét is, Alijev utasította a pilótát, hogy azonnal forduljon vissza Bakuba.*

*Ez a hír annak idején megjelent ugyan, de a lelőtt utasszállító miatt sokak figyelmét elkerülte – pedig a Napnál is világosabb hogy a két esemény összefüggésben állhatott egymással.

A beismerés nem egyenlő a bocsánatkéréssel

Az elnöki repülőgép hirtelen visszafordulása már korábban is számos összeesküvés-elméletet szült, amelyek szerint Alijev ellen merényletet akartak elkövetni. Állítólag a terv meghiúsult, de az utasszállító repülőgép véletlenül a csapásmérő zónában kötött ki. Érdekes módon ez a verzió a közösségi média révén úgy az azerbajdzsáni ellenzék körében, mint Örményországban egyaránt szárnyra kapott. Az azeri tisztviselők azonban gondosan elkerülték az elnöki repülőgépet érintő incidens említését.

Sőt, amikor a Turan azerbajdzsáni hírügynökség február 5-én cikket közölt az elnöki repülőgépet érintő külső rádiózavarról, az azonnal kemény reakciót váltott ki a hatóságok részéről. Bár a Turan gyorsan eltávolította a cikket a honlapjáról és bocsánatot kért, február 13-án a hírügynökség kénytelen volt felfüggeszteni működését. Az azerbajdzsáni hatóságok akkoriban rendkívül érzékenyen reagáltak az ügyre.*

*Így jár, kérem, a posztszovjet térségben az, aki elemez és következtet. Később már más volt a leányzó fekvése, de akkor vesznie kellett még a hiperlojális orgánumnak is.

Alijev viszont mélyen megsértődött azon, amiért Putyin nem tartotta szükségesnek, hogy azonnal felhívja őt, és bocsánatot kérjen az AZAL repülőgép tragédiája miatt – no meg persze az azerbajdzsáni elnök által aznap átélt szorongás miatt. Ehelyett Ramzan Kadirov, Csecsenföld vezetője próbálta felhívni Alijevet, és Putyin nevében bocsánatot akart kérni – ami csak még jobban feldühítette. A hívás delegálásával az orosz diktátor egyértelművé tette, hogy nem tekinti Alijevet egyenrangúnak – ez a megnyilatkozás annál is inkább szembetűnő, mivel alig néhány nappal korábban, 2024. december 18-án Alijev azt mondta Dmitrij Kiszeljov propagandistának, hogy ő és Putyin „egy hajóban eveznek”, ami a nézeteiket és értékeiket illeti.

Nem valószínű, hogy Alijev szándékosan kereste volna a konfrontációt. A Putyinnal fenntartott kapcsolatainak egész története azt sugallja, hogy sokkal jobban érzi magát az orosz vezető és más tekintélyelvű személyiségek társaságában, mint nyugati, különösen európai politikusokkal. Alijev hajlandó volt tragikus balesetként kezelni a repülőgép-szerencsétlenséget, amennyiben Putyin hajlandó bocsánatot kérni – még saját bocsánatkérését is precedensként említette egy orosz helikopter 2020 novemberében történt lelövése miatt.* Ugyanakkor Alijevnek nem állt szándékában engedni, hiszen maga mögött tudhatta Törökország szilárd támogatását – amely segített neki kapcsolatot teremteni az Egyesült Államokkal, és aktívan támogatta őt a legutóbbi, hegyi-karabahi háborúban.*

*Igen ám, csakhogy Putyin szempontjából a polgári gép lelövése nem baleset volt, hanem tévedés vagy kudarc, mint látni fogjuk.

Putyin viszont a maga gyarmati gondolkodásmódjával túlságosan érzékenyen reagál a posztszovjet államok hűtlenségének minden jelére. Már maga a gondolat is kockázatos lépésnek tűnik számára, hogy bocsánatot kérjen egy olyan ország vezetőjétől, amelyet még mindig a saját „befolyási övezetéhez” tartozónak tekint. Éppen ennek szimbolikus jelentősége miatt kapott Alijev bocsánatkérése széles körű támogatást nemcsak az azerbajdzsáni társadalomban, hanem a többi posztszovjet államban is – különösen Közép-Ázsiában. Ott sokan szorosan követték a konfliktust, és úgy látták, hogy ők lehetnek a következők a sorban, akikkel Oroszország leszámol.*

*Persze, hogy leszámol, ha úgy látja, hogy túl önállóvá, függetlenné váltak – és Azerbajdzsán esetében pont ez volt a baj.

A geopolitikai körülmények – köztük az Egyesült Államok növekvő szerepe a Dél-Kaukázusban és a tavaly augusztusban Washingtonban aláírt azerbajdzsáni-örmény megállapodások – arra kényszerítették Putyint, hogy hivatalos bocsánatkérést tegyen közzé, és enyhítse a feszültséget Alijevvel. Mégis kevés jele van annak, hogy a volt szovjet államokkal szembeni hozzáállása megváltozott volna. Nem véletlen, hogy Dusanbéban Putyin megszegte a protokollt azzal , hogy kijelentette, „Azerbajdzsán oroszajkú ország”. Nyilvánvalóan nem volt tisztában azzal, hogy ez milyen dühös reakciót vált ki.*

*És ha csak Azerbajdzsán gurul dühbe az ilyesmitől, még hagyján. De mit szól ehhez a hazugsághoz (igen, az) a Türk Tanács?

A Ramiz Mehdijev-ügy

Az orosz-azerbajdzsáni kapcsolatok lehetséges olvadásáról szóló optimista nyilatkozatok közepette, október 14-én érkezett a hír, hogy letartóztatták a 87 éves Ramiz Mehdijevet, az azerbajdzsáni elnöki adminisztráció korábbi vezetőjét. Mehdijevet Alijev elnök meggyilkolásának kísérletével, valamint hazaárulással és puccskísérletben való részvétellel vádolták.

A hír összeesküvés-elméletek hullámát indította el az orosz-azerbajdzsáni kapcsolatokkal kapcsolatban. Hiszen nagyon súlyos vádakat emeltek egy olyan ember ellen, aki az elmúlt évtizedekben jelentős szerepet játszott az országban. Mehdijevet gyakran emlegették Azerbajdzsán „szürke eminenciásának”, és ami a legfontosabb, az ország oroszbarát erőinek vezetőjeként tartották számon. A hatóságok tulajdonképpen letartóztatták – pontosabban megtámadták – a Kreml azerbajdzsáni befolyásának egyik eleven szimbólumát.

Figyelemre méltó, hogy még egy héttel később sem erősítette meg egyetlen kormányzati szerv sem a letartóztatást, sem a Mehdijev elleni vádak benyújtását. A hatóságok rendületlenül hallgatnak, miközben az államilag ellenőrzött médiában az események egyre elképesztőbb verzióit adják közre.

Az egyik szerint Mehdijev merényletet tervezett az elnök ellen és puccsot akart végrehajtani az országban. Egy „névtelen, de megbízható forrás” szerint Mehdijev állítólag kidolgozott és elküldött egy tervet Alijev meggyilkolásáról és egy azerbajdzsáni puccsról a Kremlnek. A tervet Oroszország támogatásával akarták végrehajtani, de Putyin állítólag elutasította a javaslatot, és a dusanbei találkozón átadta Alijevnek az összeesküvésről és annak tagjairól szóló összes információt.*

*Ez azért kevéssé tűnik életszerűnek, hogy rendőri nyelven fogalmazzak. Adott egy tip-top kis hatalomátvételi terv, még orosz segítség sem kell hozzá, csak jóváhagyás, ami detronizálja az önjáróvá vált Alijevet és egy megbízható moszkovita aggastyánnal helyettesíti, akit bármikor leválthat egy moszkvai helytartó – úgy kell az ilyesmi a Kremlnek, mint egy falat kenyér. Ámde Putyinban megszólal a lelkiismeret vagy megszállja a Szentlélek, és inkább átadja a terveket meg a névsort Alijevnek, az ő drága testvérének, kenyeres pajtásának... na, egészen pontosan ez az, ami nem létezik.

Érdekes módon a hatóságok ezúttal teljesen más utat követtek, mint a Turan elleni tavaszi leszámoláskor, és megengedték a kormánypropagandistáknak, hogy 2024 decemberében felhozzák az Alijev repülőgépét érintő rádiózavarok ügyét. E verzió szerint a jel megzavarását „bizonyos oroszországi katonai körök” közreműködésével hajtották végre. Azonban tévedés történt: az elnöki gép helyett egy polgári AZAL-gépet lőttek le, amely 30 perccel korábban ugyanezen az útvonalon haladt. A kormánypropagandisták pedig homályosan utaltak arra, hogy Putyin dusanbei találkozón tanúsított magatartását cinikusnak tartják: „Nem bűnbánatot gyakorolni jött, hanem üdvösséget árulni. Cserébe olvadást és hallgatást kapott”.*

*Alijev azonban még ezt a helyzete is a saját javára használta ki, és a propagandistái útján megüzente Putyinnak: „Látom, mibe n mesterkedsz, engem ugyan nem csapsz be, nem veszel meg!”

Ezt a verziót az azerbajdzsáni társadalom olyan szarkazmussal fogadta, hogy Alijev csapatának a médián keresztül frissített magyarázatot kellett kiadnia arról, hogy Oroszország miért „adta át” Mehdijevet. Állítólag az orosz vezetésen belül két frakció alakult ki: a keményvonalasok, akik elsősorban a biztonsági szolgálatokhoz kötődtek, és a pragmatikus együttműködés elősegítésének hívei. A narratíva szerint Putyin a második frakció pártjára állt, ezért utasította el állítólag az Alijev elleni összeesküvést, és leplezte le az összeesküvőket Dusanbéban.

Kiderült, hogy Putyin „pragmatistaként” nemcsak tájékoztatta Alijevet a tervezett puccsról, hanem átadott minden információt az azerbajdzsáni ügynökeiről is – mindezt az „olvadás és a csend” reményében. Hála helyett azonban a kormánypárti azerbajdzsáni újságírók, politikusok és szakértők már egy hete folyamatosan támadják Oroszországot és az ország oroszbarát erőit.

Amikor valakit árulással vádolnak, az azerbajdzsáni propagandisták általában az örményekre vagy Iránra mutogatnak. A Mehdijev-ügyben azonban egyikük sem említette a „szokásos gyanúsítottak” egyikét sem. Ez azt jelzi, hogy a jelenlegi propagandakampány magát Oroszországot állítja be Baku fő ellenségének.*

*De legalább több évtizedes gyakorlatuk van a mutogatásban. A propaganda amúgy is annak a tudománya, hogyan kell lőni az ágyúval: hogy a csöve merre néz, az változhat. Az üteget időről időre amúgy is elfordítják.

A különböző valószínűtlen narratívák ellenére, amelyek jelenleg Azerbajdzsán körül keringenek, a Mehdijev-ügy legvalószínűbb magyarázata a kormány legfelsőbb szintjein zajló hatalmi harc végső szakaszához kötődik – és Alijev apja régi gárdájának végső kiszorításához az uralkodó családból. Mehdijevet 2019-ben leváltották az azerbajdzsáni elnöki adminisztráció vezetői posztjáról, az elmúlt három évben nyugdíjas volt, és az azerbajdzsáni hírszerzés folyamatos, titkos megfigyelés alatt tartotta. Úgy tűnik, a jelenlegi ügy célja Mehdijev és társai vagyonának újraelosztása a győztes Alijev család javára. Egyesek mégis úgy tekinthetik ezt az ügyet, mint a Nyugat, különösen az Egyesült Államok felé küldött jelzést, hogy Alijev elhatárolódott Putyintól – elvégre egy olyan személyt tart őrizetben, aki személyes kapcsolatban áll az orosz diktátorral, és akit az oroszbarát erők vezetőjeként ismernek hazájában.

Akkor tehát mi is történhetett?

Valószínű, hogy Mehdijevnek eredetileg nem volt valódi, önálló terve a hatalom átvételére. Őt készenlétben tarthatták az orosz szolgálatok, hogy ha Alijev gépével „történik valami” (és arról meg ők akartak tenni, hogy történjen is) az állam élére egy ismert, megbízható és feltétlenül oroszbarát személy kerüljön. Csakhogy Alijev gépe még időben visszafordult és tévedésből az utasszállítót lőtték le. Alijev persze tajtékzott, míg Mehdijev a kudarc ellenére is tovább szervezkedett, most már az életéért, ugyanis tudta, hogy ha kiderül, miszerint ő lett volna Moszkva adu ásza a mandzsettába rejtve, több piláfot ő már nem kér.

Közben tombolt Baku és Moszkva ellentéte, de az azeri elhárítás sem tétlenkedett, és megelőzték Mehdijev puccsát. Az világos, hogy az idős Mehdijev valószínűleg mindent bevallott, ezt tudja Alijev és tudja Putyin is, aki nyilván nem adott át semmiféle listát vagy terveket Dusanbéban, ez csak a propaganda része volt, éspedig először az orosz, később meg az azeri propagandáénak. De miért fogadta el, sőt, terjesztette Alijev Putyin ostobácska meséjét?

Mert semmi kedve most, azonnal konfliktusba keveredni Moszkvával. Egy azonnali összecsapás minden szinten, legyen katonai vagy diplomáciai, kétesélyes volna és kölcsönösen komoly károkat okozna. Azonban így, hogy semmi sincs igazából lezárva, viszont Alijev birtokában van Mehdijev vallomása, akkor léphet fel Putyinnal szemben, amikor csak akar, és ezt Putyin is nagyon jól tudja. Alijev most gyakorlatilag képes sakkban tartani bizonyos mértékben Putyint, amit kevés ember mondhat el magáról ezen a bolygón. Ez az állapot persze nem fog sokáig tartani, Mehdijev nem örök életű, a merényletkísérlet emléke is elhalványulhat – tehát az eszkalációra mindenképpen számíthatunk maximum egy éven belül, ha csak vagy meg nem változik gyökeresen a világpolitikai helyzet vagy Putyin nem vásárolja meg Alijev hallgatását valamiféle, minden képzelete felülmúlóan pazar ajándékkal.

A Kaukázus a csecsen háborúk óta lőporos hordó, ami bármikor felrobbanhat – de most már az égő kanócot is belédugták. A detonáció már csak idő kérdése.

Szele Tamás