Szele Tamás: Robotsajtó

Rossz hírrel jövök ma, de mielőtt belekezdenék, szeretném jelezni: a vak véletlen műve, hogy a mai témámhoz is van köze Havas Henriknek, nem harcolok én ővele, csak éppen ezt a mostani esetet nem lehet nem megírni – és neki is van köze hozzá. Ugye, épp tegnap ejtettem róla pár kevéssé hízelgő szót más ügyben, ezért kell szólnom, hogy nem vele van bajom, nem „szálltam rá”, csak kihagyhatatlan a történetből. Nekem is kínos, ez a helyzet, hiszen félreérthető. De lássuk azt a rossz hírt.

A Media1 írta meg, mi történt, és nem mondom, hogy elöntött tőle az optimizmus. Már a címe is sokkoló:

Mármost azt tudjuk, hogy van a világon pár száz – mostanra inkább pár ezer – „sajtótermék”, amit mesterséges intelligencia (a továbbiakban MI) készít. Harcolnak is ellenük tűzzel-vassal, de olyanok, mint a gyom: míg egyet sikerül kiirtani, tíz terem helyette. Kérdezhetné a naiv olvasó, hogy „de minek irtani?” – el is mondom. Annak, hogy ez nem egyszerűen a sajtó, hanem az információáramlás, az informálódás halála is.

A NewsGuard nevű nemzetközi szervezet vette észre a jelenséget vagy másfél éve, mikor még újdonságnak számított a ChatGPT is a nagyközönség számára. Főleg angol nyelvterületen terjedt akkor, de lám, már hozzánk is elért. A módszer lényege az, hogy az MI programozható, ha megfelelő ember lát hozzá, és ha „ráköti az információkaparót (crawler)” (ez nem pontos, csak szemléletes kifejezés) a világhálóra, kijelöl azon pár hírforrást, beállít néhány paramétert, alapvető szempontot, prioritást, akkor az MI el is kezdheti gyártani neki a cikkeket, igény szerint. Nyakló nélkül, tetszés szerinti álneveken, tetszés szerinti terjedelemben. Ingyen, hiszen nem kér enni, pihennie sem kell, termel napi huszonnégy órában. Pár hónapja azon bukott meg egy ilyen próbálkozás, hogy egy női álnevet használó MI – bár persze használt más szignókat is, de ezt úgy látszik, megszerette – havonta négy-hatezer írást termelt. Ugyanazon a néven.

Engem a szakmában többet között a különösen nagy munkabírásomról ismer, aki ismer, de a legnagyobb mennyiségi teljesítmény részemről egy nap alatt hatvan gépelt oldalnyi (oldalanként 1800-2000 leütés) szöveg volt, bár az utolsó tíz flekket háromszor is át kellett néznem, annyira érződött már a szövegen a fáradtság. Az MI teljesítményére eleven ember nem képes, nem is lehet az: amikor 1990-ben főállású sajtómunkás lettem, a havi normám negyven gépelt oldal, vagyis flekk volt, pedig a Kurír című országos napilapnál dolgoztam, ahol mindig jól jött az anyag, csak éppen akkoriban nem volt akkora divat a kizsákmányolás és a teljesítmény kényszere, mint ma.

De ma miért változott meg a sajtószakma? Hiszen az online lapoknak még nyomdai és terjesztési költsége sincs, jobban kéne menjen az üzlet, mint régen. Erről bizony a gazdasági viszonyok átalakulása tehet, amiért a Google a felelős. Ugyanis kialakult az a nagyon egészségtelen gazdasági gyakorlat, miszerint a lap az olvasó számára ingyenes, mert a hirdetésekből él. Ez egyezik a korábbi, print bulvársajtó üzleti modelljével, csak olyan 2010 magasságában, mikor először fejest ugrottak a Google hirdetési díjai a betonba, ez a sajtó bevételeinek rohamos csökkenésével járt, és akkor kezdődött el a kíméletlen hajsza. Írtunk, mint az őrült, amennyit csak bírtunk, mert több írásban több hirdetés fér el, tehát több is lesz a pénzünk. Azóta még volt pár ilyen díjcsökkentés, tavaly már ott tartottunk, hogy a Zónának havonta húszezer forint volt a hirdetési bevétele, bár nem minden hónapban sikerült elérni még ezt a keveset is. Szponzorra, állami támogatásra nem lehet számítani, el is lehet felejteni az ilyesmit, magyar hirdetőkre szintén nem, ahhoz már nem csak kormány- de rendszerváltás is kéne, bár nem tudom, mire váltatnánk ezt a mi kis apró rendszerünket – és ki lenne képes vagy hajlandó felváltani. Vagy be.

Ráadásul a sajtóüzlet legköltségesebb láncszeme a munkatárs: annak enni kell, lakni kell, öltözködni kell, közlekedni kell. Szóval költségei vannak, néha családja is, ami miatt még többe kerül, és naponta maximum két-három írást termel. Az MI meg akár több százat is, mindegyik megjelenik, mindegyikbe automatikusan belekerül egy csomó AdSense-hirdetés, a tulajdonos hátradőlhet egy itallal a kezében, és számolgathatja a bevételt – pedig valódi munkát nem végez senki, kivéve az MI-t, de az meg nem természetes, sőt, nem is jogi személy. Ezért nem is vonható felelősségre sem ő, sem a tulajdonosa, ha megsérti a sajtóetikát vagy a sajtótörvényt, hiszen jogi szempontból ez nem más, mint műszaki hiba, programhiba, baleset, nem több.

Szóval, mielőtt beállnánk gépromboló ludditának mindahányan, azért megnyugtatok mindenkit: lehetne használni jó célra a sajtóban az MI-t, sőt, használjuk is: például nyersfordítások készítésére, bár a megjelenő szövegen mindenképpen végig kell menni szavanként, mondatonként, meg kell még egyszer fogalmazni, de már a nyers szöveg elkészítése is hatalmas segítség. Vagy a szövegfelismerésben: a felvett interjút képes az MI írásos formába önteni, persze azt is ellenőrizni, szerkeszteni kell, de fél napos munkákat spórolunk meg vele. Hasznos lehetne még az álhírek ellen szintén – de ne írjon az ember helyett, mert nem tud. Vagyis valamiféle, elég semleges, stílustalan szöveget tud, de az teljesen steril. Csak a legalacsonyabb igényű olvasónak felel meg, igaz, az olyanból van a legtöbb, sajnos.

Most kicsit szakítsuk meg az elméleti részt, és lássuk, hogyan jött létre és hogyan működik az automatizált hírgyár Magyarországon. Mármint túl azon, hogy ismerve a magyar kapitalizmust és a honi laptulajdonosi struktúrát, akkora újságíró-munkanélküliség még soha nem volt, mint amekkorát ez fog okozni, ha rájönnek, hogy pocsék minőségben ugyan, de egy csomó fizetett emberi munka kiváltható ingyenes gépi munkával. Kezdjük azzal, hogy a frisshirek.hu-nál sem így gondolták eredetileg. Mint a Kreatív Online idei, április 16-i száma írja:

Ehhez képest, a már idézett Media1-írás szerint:

Akkor most lássuk a terméket magát. Négy, még kint lévő szerkesztőségi cikken kívül – ezeket még a volt főszerkesztő írhatta távozása előtt, ugyanis augusztus 5-6-i keltezésűek és Tarr hetedikén távozott így vagy úgy – valóban csakis MI-anyagok és podcastek találhatóak a felületen. A podcasteket nem minősíteném, mert magam is készülök valami hasonlót indítani, legyen róluk elég annyi, hogy nagyon nem ilyent szeretnék összedobni, minket most amúgy is az MI írásainak minősége érdekel.

Arról csak annyit mondhatok, hogy laposak. Semmitmondóak, az tisztességes a cég részéről, hogy minden esetben jelzik a forrásaikat (és minden esetben a magyar sajtóból dolgozik a gép, aminek az lehet az oka, hogy majdnem változtatás nélkül vehet át így akár teljes mondatokat is a máshol készült anyagokból, bár kicsit csavar rajtuk egyet, hogy ne lehessen perelni miattuk), de ezek egyszerű, stílustalan ismétlések. Töltelék-anyagok, amikben pont az van, ami mindenhol máshol is megjelenik. Ennyi erővel egyszerűen át lehetne tölteni az MTI-t is, hogyha az MTI szövege nem lenne még ennél is rosszabb, tűrhetetlenül elfogult és hiányos. De ezt lehet MI-vel összeütni magyarul, kisebb nyelvtani, szórendi és mondattani, valamint stiláris hibák árán, viszont – ingyen van. Csak a vak nem látja, hogy a lap, aminek organikus, eleven entitásnak kéne lennie, pusztán kulissza a podcastek mögött.

Akkor most vissza az elmélethez. Miért nem újságírás ez? Mert nem asszociatív. Nem is szelektív. Ha én arra vagyok kíváncsi, mi történik most Ukrajnában, akkor vagy odamegyek – ez pillanatnyilag nem lehetséges, több okból is – vagy elolvasok minél több forrást, és kikövetkeztetem, miről lehet szó. Igen, az MI is elolvas több forrást, pont annyit olvas el, amennyire ráuszították, csakhogy nem tesz különbséget közöttük.

Nem mérlegel, nem vesz figyelembe szempontokat, neki minden egyformán jó, minden egyformán igaz. Ha Konasenkov orosz védelmi szóvivő azt mondja a napi sajtótájékoztatón, hogy elfoglalták mondjuk Odesszát, az MI elhiszi, és ha Odessza polgármestere a város kellős közepén, az Operaház előtt állva cáfolja ezt, azt is elhiszi. Ugyanis a közhiedelemmel ellentétben az MI nem gondolkodik és nem is tud mindent. Az szaknyelven nem több egy nagy nyelvi modellnél, ami arra van optimalizálva, hogy adott helyzetben a statisztikailag leggyakrabban előforduló választ adja egy feladatra, tehát minél többször hall valamit, annál biztosabban mondja vissza.

Az MI számára két egymásnak ellentmondó hír mondjuk Odesszáról nem ellentmondás, hiszen azt sem tudja, hogy ugyanarról az Odesszáról van szó. Szó szerint csak azt nézi, hogy „mit szoktak ilyen helyzetben mondani?” és ha egy hazugság gyakori, hát hazudni fog, mégpedig ártatlanul, hiszen nincs ítélőképessége, statisztikai alapon működik. Ha meg nem tudja valamire a választ, mert ritka a feladat, nincs elég adat a számolgatáshoz: halandzsázik, szaknyelven mondva: hallucinál. Aminek beláthatatlan következményei lehetnek az élet összes területén, jogtól sajtóig, gyógyászattól gazdaságig. Tehát nem, nem ír újságot, csak utánozza az újságírást. Géphez képest elég ügyesen, de azért ez nem sajtó, ahogy a beszélő papagájjal sem lehet elvitatkozni az élet értelméről vagy a rum áráról Kubában, mert nem ember – beszél ugyan, csak nem tudja, mit mond.

Nem kombinál, nem asszociál, nem mérlegel, csak ismétel az MI, azt viszont korlátlan mennyiségben képes megtenni. Bármeddig, időtlen időkön keresztül, annyiba kerül, amennyi áramot fogyaszt. Kormánymédia céljaira kiválóan alkalmas volna, az már most is olyan minőségű, mintha robotok írnák (nem zárnám ki, hogy így is van). Ami viszont azt jelenti, hogy a kormány nagy sajtóvállalatainak munkatársainak állása sokkal nagyobb veszélyben forog, mint a független sajtó lényegesen kisebb médiumainál dolgozó kollégáké: a Zónát többnyire egyedül csinálom, a másik munkahelyemen ketten vagyunk, a harmadiknál hárman, tehát nálunk nem szükséges géppel pótolni az embert, sőt, még a nagyobb független lapoknál sem, ahol számít a stílus és a témaválasztás – de hogy az Origónál vagy a Megafonnál szorulhat a kapca és nemsokára mindenki felveszi a barna nadrágot, az is biztos.

Annyit még megjegyeznék, hogy ennek a struktúrának – a lapfelület feltöltése gépi szövegkulisszával annak kedvéért, hogy a podcasteknek legyen tere és helye – nem jósolok nagy jövőt. Az az idő ugyanis, amikor bárkit le lehet modellezni képi úton is, tökéletesen, hanggal és mozgással együtt (ezt hívjuk deepfake-nek) már nem közeleg, hanem itt is van.

Elképzelem a jelenetet, ahogy a podcastek kissé egocentrikus sztárja hetente beszélget egy órát a képernyőn – saját magával. Szerintem imádná.

A legszebb majd az lesz, mikor a podcast egyik szereplője sem lesz élő, és két deepfake párbeszédét láthatja-hallhatja a közönség.

Az a közönség, amit szintén a mesterséges intelligencia generál, reakciókkal együtt.

És azon a napon becsukhatjuk a boltot, amit sajtónak nevezünk. Onnantól kezdve nekünk már semmi közünk hozzá.

Erre mondtam, hogy rossz hírt hozok.