Szele Tamás: Sajtógondokról

Kérem, engem megszólítottak, sőt, felszólítottak, márpedig ha így áll a helyzet, akkor senki se csodálkozzon, hogy válaszolok. Éspedig arra a most indult petícióra, ami a kormányfüggetlen sajtót kívánja megrendszabályozni. Értem én a jó és javító szándékot, de ilyennel van kikövezve a Pokolba vezető út is: csak a vége, az egy kicsit tüzes.

Nem kívánok a petíció szerzőinek személyével foglalkozni, ugyanis ismétlem, bizonyos vagyok a jó szándékukban és legnemesebb indulataikban, csak ez a szándék a szövegben helyenként nem is kissé fordul visszájára. De legyünk pontosak és szakszerűek: itt található az eredeti felhívás szövege, amit elemezni fogok. Lehet, hogy nem jó ötlet, lehet, hogy nem is mindenki fogja érteni azt, mi a gondom, mit kifogásolok, de ez már az én bajom lesz. Mindenesetre pont azért, hogy ne zavarják a szempontokat magyar belpolitikai elfogultságok, ara sem térnék ki, milyen politikai irányzathoz is tartozhat ez a sok esetben nyitott kapukat döngető követelés-sorozat. Mert ezek nem kérések: ezek követelések. Mielőtt belevágnék, újfent elmondom: ne tessék rám fogni, hogy ellenzem ezeket az igényeket, mert nem így van, nekem csak nagyon komoly kifogásaim vannak velük kapcsolatban.

Akkor kezdjük az elején.

„Felhívás a kormányfüggetlen magyar sajtó képviselőihez”

Helyes volt a címben jelezni, kiknek szól a lajstrom, ugyanis ha mondjuk a kormányfüggetlen (vagy ne adja az Ég, kormánypárti) váltóőröket, idegsebészeket, netán trafikosokat szólítanák meg, azok jó esetben röhögnének egyet, rosszban még ennyit sem tennének, megvonnák a vállukat és továbbmennének. Ezt a sajtó munkatársai nem tehetik meg, nekik válaszolniuk kell, különben a hallgatást egyetértésnek vagy beismerő vallomásnak tekintheti valamely rosszindulatú értelmező.

„Mi, ennek a szövegnek az aláírói, szívünkön viseljük a 2026-os rendszerváltást és vele a demokratikus normák és a jogállamiság helyreállítását, az egészséges nyilvánosság újjáépítését. Hosszú évek tudatos és hatékony munkája nyomán a magyar médiatér súlyosan eltorzult, a pálya minden tekintetben az állampárt felé lejt. A propaganda igyekszik elérni, hogy a valóság ne juthasson el a választópolgárokhoz, és komoly túlerőben van. Ebben a helyzetben rendkívül nagy a még létező független médiumok felelőssége, ezért különösen káros, amikor átgondolatlan működésükkel sokszor maguk is a hatalmával visszaélő rezsimet segítik.”

Nem kétséges, hogy a pálya az állampárt felé lejt, magam sem vitatom. Igen nehéz „túlírni” több, mint ötszáz sajtóterméket, amennyi a KESMA-nak vagy a Mediaworksnek van, azzal együtt is, hogy ezeknek a tartalma nagyon nagy részben szó szerint azonos. A kormány mamelukjai egyszerűen képtelenek voltak megszervezni a hatékony kézi vezérlést, tehát most ott tartunk, hogy a vezető anyagok minden vidéki napilapba és híroldalba Budapestről érkeznek, a munkatársak csak nagyon kevés és helyi jelentőségű hírt közölhetnek saját kútfejükből, sőt, az országos kormánysajtó is egymást eszi, ha valami megjelenik az egyik orbánumban, maximum egy órán belül meg fog az összes többiben is, olyanok, mint Moldova Györgyben a KGST: hét sovány tehén egymást feji.

A probléma ott kezdődik, hogy egy mai hírről képtelenség megmondani, kinek lesz hasznára holnap. Élénken emlékszem a Borkai-ügy kirobbanására, annál is inkább, mert az én egyik munkahelyemnek is kínálgatták a videót, persze nem üveggyöngyökért. Mi nem vettük meg, és nem is biztos, hogy rosszul tettük, ugyanis az a botrány hosszú távon nem ingatta meg a kormány pozícióit, bár átmenetileg kellemetlen volt számukra. Mondhatni kínos. De akkor még nem lehetett előre megmondani, ki lesz képes hasznot kovácsolni az ügyből – és majdnem minden magyar belpolitikai botrányra elmondható ugyanez.

Tőlünk tehát azt kívánják, hogy jósoljunk meg előre mindenféle eseményeket, melyek a témák elemzésének következtében történnének majd meg. Rendben, felelős újságíró mindig számol a tetteinek következményeivel, ez világos, de mindent nem lehet előre látni. Ha én megírom – most mondok egy abszurdumot – hogy Lázár Jánost egykerekű biciklin látták a budai Hegyvidék egyik utcájában, ráadásul hátrafelé tekerte a pedált, akkor ebből azt is ki lehet hozni, hogy épelméjű ember ilyent nem tesz, de azt is, hogy milyen ügyes és milyen remek az egyensúlyérzéke, nem akárki képes erre. Szóval: megcsavarhatatlan, kiforgathatatlan téma nincs. (A sajtóper elkerülése végett: nem látták Lázár Jánost egykerekű biciklin, sem Budán, sem Pesten, sem máshol). A petíció viszont azt várná el, hogy bombabiztos, kikezdhetetlen témákon kívül semmihez se nyúljon a kormányfüggetlen sajtó. Lássuk, ezen kívül még mi baj van velünk.

„Szóhasználat: A rezsim kezdettől fogva tudatosan használja a nyelvben rejlő potenciált hatalma fenntartására. Átnevezésekkel, hívószavak sulykolásával, fogalmak kisajátításával befolyásolja a nyelvhasználaton keresztül az emberek gondolkodását. A független sajtó ne vegye át automatikusan a kormányzati újbeszél elemeit, ne gyarmatosítsa nyelvileg saját magát.”

Ez ellen nincs elvi kifogásom, csak azt jelezném, hogy a szóhasználat szigorú szabályozása ugyanolyan egyenszövegeket eredményezne, mint amilyenekkel a kormánymédiában találkozunk. Igen, van rossz terminológia a független sajtóban is, ékes példája ennek a „migráns” szó átvétele a kormány orgánumaitól: gyakorlatilag azt a bevándorlót nevezik így, akit valamiért nem kedvelnek. Vagy – most érünk az én szakterületemhez, a külpolitikához – a földrajzi nevek helyesírása is aktuálpolitikai kérdés, akár hiszik, akár nem. Ugyanis ha a bahmuti (vagy bakhmuti) harcokról ír az ember, akkor szem előtt kell tartani, hogy azt a települést az oroszok Artyemivszknek hívják, ugyanis 1924-ben átkeresztelték a várost, éspedig Fjodor Szergejev ukrán kommunista vezető illegalitásban viselt fedőneve (Artem vagy Artyom) után. Tehát annak idején előállt az a faramuci helyzet, hogy a magyar kormánymédia artyemivszki harcokról írt, már csak elvből és talpnyalásból is, a független meg bahmuti csatáról. Az olvasók pedig kapkodták a fejüket és nem értették, mi ez (én azért párszor megmagyaráztam). Örök kérdés a Kijev-Kyiv írásmód is, én a magam részéről a „Kijev” formát használom, de nem kormánypártiságból, hanem mert az olvasók ezt értik meg, ehhez vannak szokva. Ugyanakkor nehezen tudom feledni azt az olvasót – nevét borítsa jótékony homály – aki 2022-ben a választások után heteken keresztül minden nap követelte, hogy a „magyar kormány” kifejezést csakis idézőjelben használjuk, mert neki ez nem kormánya. Mondjuk nekünk sem volt az, ahogyan most sem, de ha minden ilyen nyelvújító szándéknak teret adunk, inkább előbb, mint utóbb válik érthetetlenné a megjelenő írás.

„Kihangosítás: A NER zajkeltéssel és gumicsontok bedobásával hatékonyan tereli el a figyelmet a számára kellemetlen ügyekről és bizonytalanítja el az emberek erkölcsi ítélőképességét, morális iránytűjét. A független sajtó ne ruházza fel fontossággal a kormányzati szereplők, propagandisták és kirakatcelebek minden egyes megnyilvánulását azzal, hogy kényszeresen beszámol róluk.”

Megint csak jogos, de ki dönti el, mi a gumicsont? Mindenki mást talál annak. A Szabadság téri német megszállási emlékmű ellen 113 napig tüntettünk, én mondjuk nem csak tüntettem, de tudósítottam is, és akkor bizony majd’ minden nap legumicsontozták az erről szóló írásokat, azzal, hogy ez az ügy lényegtelen más, nagyobb horderejű témákhoz, például az alapélelmiszerek áfamentességéhez képest, amit az étolajügyi korrupció miatt nem lehetett bevezetni. Mármost írtam én ugyan mindkettőről, mégis, a tüntetésekre úgy-ahogy még emlékeznek néhányan, az étolaj-korrupcióra már senki a világon. Melyik volt a gumicsont? Egyik sem: egyszerűen fájt egyik-másik politikusnak, hogy nem kizárólag őrá figyelnek, hanem mindenféle olaj-ügyek és kordonbontások is megjelennek a sajtóban.

Abban viszont teljesen egyetértek a petíció megfogalmazóival, hogy ha Tóth Gabi egy thai lány szemeiről énekel vagy Orbán Viktor összefirkál egy papírlapot, az nem hír. Arról maximum jegyzetet lehet írni, de hírértéke nincs. Viszont szerintem nem tudatosan „dobják oda” a sajtónak ezeket, hanem szimpla hanyagság miatt kerülnek a közönség elé. Tapasztalatom szerint ezek nem zseniális manipulátorok, hanem ennyire hülyék. És ha valami kiáltóan nagy marhaság történik, azon röhög egyet a sajtó is.

„Relativizálás: Legyen világos a különbség a tények, a vélemények és a félrevezető szándékú megnyilvánulások között. A tényállításokban ne legyen feltételes mód, ne legyen idézőjel, de legyenek alátámasztva bizonyítékokkal: idézetekkel, hivatkozásokkal. Ne keveredjenek se az újságíró, se valamely közszereplő véleményével, különösen ne a véleménynek álcázott, alattomosan csúsztató hazugságokkal. A független sajtó ne asszisztáljon az igaz és hamis közötti határ elmosásához.”

Már bocsánat, de ez egyrészt a szakma alapjaihoz tartozik, másrészt a feltételes mód szabályozása veszélyes csapda. Vegyük a NIS szerbiai olajfinomító esetét. Amivel kapcsolatban már a kormány is deklarálta, hogy megvesszük. Csakhogy amikor ezt én nem is olyan régen, november 28-án megírtam, még nem volt ez ennyire bizonyított dolog. Másnapra már nagyjából eldőlt, de aznap még csak a Moscow Times forrásaira támaszkodhattam. Fel kellett tehát tételeznem, hogy finomító-üzlet áll a tárgyalások hátterében, márpedig ha betartjuk a petíció minden szavát, ezt nem lett volna szabad megtennem. Továbblépve: ha minden feltételezést elutasítunk, az események kezdeményezői, tehát esetünkben a magyar kormány behozhatatlan lépéselőnybe kerülnek. Az viszont jogos, hogy „a hír szent, a vélemény szabad” és ez a kettő egyáltalán nem azonos.

„Tényellenőrzés: A zajkeltés, a félelemgerjesztés, a karaktergyilkosságok részeként a propaganda számtalan megalapozatlan, valótlan állítást szór ki a nyilvánosságba. Elárasztásos módszerrel dolgozik – minél több a megnyilvánulás, annál kevésbé jut energia mindegyiknek utánajárni, és annál kisebb súllyal jelenik meg az igazság. Rossz hírünk van: az újságíró a tényellenőrzést akkor sem spórolhatja meg, ha sok munkával jár. A független sajtó ne tálaljon tényként olyasmit, aminek a valóságtartalmáról nem győződött meg.”

Ez is a szakma alapjaihoz tartozik, nem is kéne követelni. Forrásaimat mindig megjelölöm, csatolom is, és a kollégáknak is ezt javaslom – már csak azért is, mert egy sajtóper esetén ez életmentő lehet. Több százezres vagy esetleg milliós bírságot lehet ez úton megspórolni. Sőt. Mint azt a Zóna olvasói tapasztalhatták, én részt vettem olyan másfél éven keresztül az Európai Unió egy álhír-ellenes programjában, a lap felületén mindig fel is tüntettem az oda tartozó írások alatt az uniós jelzést és pecsétet, meglehetősen világos fogalmaim vannak tehát az álhírekről, kampányokról, manipulációkról, ferdítésekről és maszkirovkákról. Hazugságot sosem írtam le, de ez a független sajtóban ritkán is jelenik meg problémaként (bár tudnék rá példát mondani). Ezen nincs mit magyarázni, hazudni egyszerűen nem szabad, csakhogy ez még a most hatályos sajtótörvényben is benne van. Pontosabban a valótlan tényállítás helyreigazításának kötelezettsége van benne, aztán mikor az ember azt hiszi, hogy kint van a vízből, mert helyreigazított, akkor van csak igazán benne, ugyanis kap a nyakába még egy eljárást mondjuk jó hírnévhez való jog megsértéséről, aminek a tárgyalására esetleg be sem idézik, ha már közölt helyreigazítást, mivel ez úton elismerte a valótlan tényállítást. Vékony jég ez, amin minden nap táncolunk.

„Híresztelések: A propaganda előszeretettel futtatja a sajtómunkásokat különféle vadul hangzó híresztelések után, amelyek illetékesei aztán „megkeresésükre nem reagálnak”. A híresztelés nem hír. A független sajtó ne hiszterizálja a társadalmat meg nem erősített pletykák terjesztésével.”

Ez sokban hasonlít az előző pontra, de... ebben is van csapda. Persze elkerülhető megfelelő forráskritikával és ellenőrzéssel. Tehát ha elterjed például az, hogy központilag megemelik a lépegető exkavátorok forgalmi adóját, az egyfelől marhaság, de nincs kizárva, hogy igaz, másfelől a világon senki nem fogja ezt sem beismerni, sem tagadni. Nincs más megoldás: az ilyesmit ignorálni kell, egyetértek, ugyanakkor ha egy valós veszélyt hagyunk figyelmen kívül, és az bekövetkezik, amit kapunk, az a miénk lesz.

„Karantén: Amikor egy közszereplő súlyosan diszkreditálódott, de a hatalom igyekszik visszacsempészni a közéletbe, ne essünk kollektív amnéziába. A független sajtó tartsa fókuszban az ilyen szereplők előéletét és emlékeztesse rá a nyilvánosságot, valahányszor szóba kerülnek.”

Én a magam részéről épp ezért jegyzem meg mindig, ha Varga Judit neve szóba kerül, hogy ne feledjük a Pegasust. Viszont jó lenne, ha csak ennyi lenne a bajunk. A már említett Borkai-ügyben is rosszul fogta fel majdnem mindenki a helyzetet: a lányokra figyeltek, esetleg a drogfogyasztásra, és az ingatlanpanama ügye teljesen elsikkadt, tudtommal az azzal kapcsolatos eljárás is megszűnt. Szóval: valóban nem érdemes a „kifakult sztárokkal” bajlódni, de egy nagy botrány utólagos felgöngyölítése azért nem mindig rossz ötlet, ha van elég bizonyítékunk (és azok meg is állják a helyüket akár a bíróság előtt is).

„Vizuális tartalmak: A közszereplőkről kialakult benyomást nagyban alakítják a róluk publikált képek – mind pozitív, mind negatív irányba. A független sajtó legyen tudatos és körültekintő a képanyagok kiválasztásakor.”

Erről legendakört mesélhetnék, 1990-től napjainkig, G. Nagyné Maczó Ágnes Arnold Schwazenegger testére montírozott fejétől Orbán Viktor családi fotóiig, de nem lenne értelme: a kormányfüggetlen sajtóban ritka a szándékosan rossz fotó. Különben mindegy, mert az is szakmai alapvetés, hogy vigyázunk a képekkel, én például nem használok fotót, ha csak tehetem. Drága és jogdíjköteles. Inkább generálom a képet, az sem olcsó, de nyugodtan alhatok.

„Clickbait: A kormánypárti megszólalók tudják, milyen hangnemű és tartalmú dolgokat kell ahhoz mondaniuk, hogy a független sajtó ne tudjon ellenállni a kattintásvadász cím kísértésének. A propaganda egyik fő eszköze a sulykolás. Mit sem számít, hogy idézőjelek között, netán felháborodottan hüledezve idézik az elhangzottakat, csak az a lényeg, hogy egy adott üzenet minduntalan szembejöjjön. A független sajtó ne terjessze a rezsim narratíváit csak azért, mert azok bombasztikus kijelentésekbe vannak csomagolva.”

Itt azért bajok vannak. Ugyanis honnan tudjam, mi a rezsim burkolt narratívája és mi nem az? Ha teszem azt, Kövér László mond valami teljesen elszállt konteós őrültséget, inkább hallgassunk róla? Ami a clickbait fogalmát illeti: bolond, aki a nagyobb elérés kedvéért ferdít vagy hazudik. Ettől nem lesz nagyobb a hirdetési bevétel, sőt: mivel Magyarországon a teljes reklámpiac kormánykézben van, csak az AdSense-hirdetésekkel lehetne pénzt keresni, de azokat meg olyan rosszul fizetik, hogy gyakran még a havi húszezer forintos minimális kifizetési küszöbösszeget sem lehet velük összeszedni. Szóval nem érdemes emiatt és erre hajtani, viszont megint csak prófétai képességeket várnak el az újságírótól a petíció szerzői: el kéne döntsük, mi a valóban szenzációs kijelentés és mi a bombasztikusnak szánt műbalhé. Erre a célra javaslok rendszeresíteni minden sajtómunkásnál egy kristálygömböt.

„Címadás: Az olvasók jelentékeny hányada a legtöbb cikknek csak a címét olvassa el, ezért a címadás különösen nagy felelősséggel jár. Csak olyasmi kerüljön a címbe, ami a szövegben valóban szerepel és bizonyítást nyer, illetve ami a téma szempontjából lényeges. A független sajtó ragaszkodjon az értelmes és igényes címadáshoz.”

Ez a mai sajtó rákfenéje. Mármint a nem olvasó olvasó. A hosszabb írásaim elejére gyakran oda is írom, hogy nem lesz rövid, akinek nincs ideje, kedve, energiája végig kitartani, itt hagyja abba, és ne utólag reklamáljon. Azzal az olvasói igénnyel is minden héten találkozunk, hogy „legyen benne a címben és az első pár sorban az írás teljes tartalma, mert nincs idő végigolvasni az egészet”. Akkor el se tessék kezdeni, már bocsánat, de ha én három-öt sorban képes volnék pontosan vázolni az iráni, ukrajnai vagy venezuelai helyzetet, varázsló lennék vagy próféta. Viszont emiatt nem a kormányfüggetlen sajtót kéne elővenni, szabályozni, mert nem az ő hibájáról van szó. Illetve: tudok ellenpéldát. Vagy tíz-tizenöt éve fordult elő, hogy egy régebben jó nevű sajtótermék borzalmas-szenzációs címekkel növelte az olvasottságát: „Lemondott a miniszterelnök”, „Főbe lőtték a kormányfőt”, „Kitört a háború”. Aztán mikor beleolvasott az ember, kiderült, hogy a nyasszaföldi miniszterelnök mondott le, a tuvalui kormányfőt lőtték le és Csurungaföld üzent hadat a szomszédos bambara nemzetnek. Sőt, a hírek nagy része igaz sem volt, végül megszabadultak a vicces híszerkesztőtől és tisztára mosott névvel mentek csődbe a sokadik tulajdonos keze alatt. Szóval ilyen van, de manapság nem a kormányfüggetlen sajtóban, hanem az Origóban tör ki két naponta a harmadik világháború, náluk tessék fegyelmezni.

„Reflektorfény: A figyelemgazdaság korában a reflektorfény értékes jószág, nem szabad reflexből adagolni. Csak azért, mert valaki magas közhivatalt visel, még nem kell minden mozdulatáról beszámolni. Az ismerősség önmagában is szimpátiát gerjeszt. A független sajtó ne járuljon hozzá a NER szereplőinek reklámozásához.”

Rendben van, ezzel is egyetértek, de ha esetleg olyasmit tesz vagy mond az illető, hogy megáll tőle a kés a levegőben, akkor se említsük? A sajtó nem, ismétlem, nem a reklámról és nem is a manipulációról szól, hanem első sorban a hírközlésről. Hír pedig az az információ, ami egy embercsoportot valamiért érdekel. Minél nagyobb ez az embercsoport, annál fontosabb a hír. Ez az elsődleges szempont, bár azzal mélyen egyetértek, hogy X. államtitkár bokaficama vagy új autójának márkája nagyon nehezen nevezhető hírnek (kivéve talán, ha Rolls-Royce-ot vagy Bentleyt vett). És elérkeztünk az utolsó ponthoz:

„Az igazság: Amikor egy közszereplő igazat mond, akkor az a fontos, amit mondott, nem pedig az a tény, hogy mondta. Ilyenkor tehát nem a mondás aktusáról kell beszámolni, hanem a tartalmáról. Amikor ellenben egy közszereplő hazudik, nem arról kell beszámolni, amit mondott, hiszen így a hazugság csak még több emberhez jut el, hanem arról a tényről, hogy az illető hazudott. A független sajtó ne tegye súlytalanná az igazságot azzal, hogy egyenértékűként kezeli a hazugsággal.”

Kezdjük azzal, hogy nálunk nem egy és nem két közszereplő esetében az a hír, sőt, az a szenzáció, ha tévedésből igazat mond.

Ellenben mikor komoly, nagy kérdésekről van szó, igenis jelezni kell, ha a közszereplő bizonyítottan hazudott. Megint a saját praxisomból hozom fel a példát: Orbán Viktor legendás washingtoni útjáról azzal tért haza, hogy Trump elnök örök időkre feloldotta Magyarországot az orosz olaj vásárlásának tilalma alól és korlátlan pénzügyi védőpajzsot is nyújt nekünk. Mindkét állításról kiderült, hogy szemenszedett hazugság volt, meg is írtam annak idején, mi több: be is bizonyítottam, hogy a magyar kormányfő tudatosan és szándékosan hazudott. Úribb házakban ilyenkor szokás lemondani, de nálunk nem úri a Ház, hanem csak Tisztelt, tehát nem történt semmi. Viszont ha én arról nem számolok be, hogy miben és mit hazudott Orbán, csak arról, hogy nem mondott igazat és nem részletezem tovább a dolgot, ez teljesen hitelteleníti az írást, hiszen ennek betartása megfoszt az állítás bizonyításának még a lehetőségétől is.

Itt ér véget a petíció, és az ember eltöpreng: mire is jó mindez? A követelések – a hangvételből világos, hogy nem kérésekről vagy ajánlásokról van szó – legnagyobb része sem nem ostobaság sem nem lehetetlen, csak éppen már meg is valósult. Nyitott kapuk hősi döngetését látjuk az esetek nagy részében.

Viszont ha valahol, valamikor ezeket az elveket kodifikálni fogják bármilyen formában, akkor abból baj lesz. És nem olyan természetű gondról beszélek, hogy nagy, látványos mértékben sértené meg a kormányfüggetlen sajtó ezt a szabályozást, ellenkezőleg: az ördög a részleteben bújik meg. Ezeket a maximákat nagyon, de nagyon tágan lehet értelmezni, annyira, hogy a legjobb indulatú írás is valamiképpen büntethetővé válhat. És bármely szerkesztőség ellehetetleníthető az értelmezésekkel: elég csak a tényállítást véleménynek vagy a véleményt feltételezésnek tekinteni. Ezen csak úgy lehetne segíteni, ha minden mondat mellé jelzést tennénk, mely utal a tartalmára, minősíti azt. Vagy közlekedési rendőrt. De azt még a pofonok mellé sem állítanak.

Persze nyilvánvaló, hogy – egyelőre – nincs szó kodifikációról. Nem is nagyon lehetne, hiszen olyan alapfogalmakat kellene sajtójogi szempontból meghatározni, mint az igazság, a hazugság vagy a vélemény és a prognózis.

Én sem mondom azt, hogy jó, ami a magyar sajtóban manapság történik. Sőt, nagyon is rossznak találom. De negyven éve vagyok a pályán, harmincöt éve élek újságcsinálásból. Pontosan tudom, hogy a petícióban megfogalmazott elvek nemesek, a szándék derék és becsületes, csak éppen a valódi életben így nem lehetne lapot csinálni. Erre kell törekedni, igen, de az igények minuciózus betartása nagyon furcsa torzszülötteket eredményezne. Melyek életképtelenek volnának. De – mindenben megfelelnének a kérteknek (vagy követelteknek).

Egyszer, olyan tizennégy éve bablevest főztem és elfelejtettem, hogy szokás-e babérlevelet tenni bele. Sebaj, megkérdezzük a Facebookon, valaki csak tudja (még viszonylag új voltam a közösségi oldalon).

Nem kellett volna.

Nem egy válasz érkezett, hanem ezernél is több. Pillanatok alatt alakult ki a babérpárti és a babérellenes frakció, akik egymásnak estek, ismeretségek szakadtak meg, elszabadultak az indulatok, már rég megfőztem a levest (babérlevéllel), meg is ettem, még el is felejtettem volna, ha hagyják, de három nap múlva is dúlt még a kíméletlen szócsata. Na, így állunk a kormányfüggetlen sajtóval is. Mindenki tudja, milyent szeretne, és nagy vonalakban mindenki egyet is ért az alapelvekben, csak az az átkozott babérlevél ne volna, ami aztán lehetetlenné tesz bármiféle konszenzust. Nem mellesleg azt is megjegyezném, hogy ezeket a kormányfüggetlen sajtótermékeket vagy nagy szerkesztőségek készítik (bár – mi az a nagy? Tucatnyi munkatárs? Dolgoztam olyan lapnál is, aminek 140 alkalmazottja volt...), vagy egy-két ember. És senki sem keresi magát gennyesre ebben a szakmában, ha kormányfüggetlen.

A hirdetési piacról már beszéltem, az oldalak fizetőssé tétele zsákutcának tűnik, nagyon erősen csökkenti az olvasottságot, bár ez lenne a jövő és a tisztességes megoldás, csak ez is kivihetetlen, maradnak az innen-onnan kikönyörgött, megpályázott, összegyűjtött támogatások. Az olvasók többsége ugyanis jognak tekinti a sajtó online élvezetét és fel sem merül benne, hogy a sajtómunkás, a tintakuli étkezni, lakni, ruházkodni is szokott. Ellenkezőleg: feltételezi, hogy minimum felső középosztálybeli életszínvonalon tengeti a napjait. Van, aki ezt el is várja.

Ráadásul ez nem is egy olcsó szakma, nem úgy van az, hogy az ember „csak leül és írogat”, ahogy azt Móricka elképzeli. Az embernek ki kell fizetnie a telefonszámlát, az internetszámlát, a külföldi lapok előfizetéseit, amiket forrásmunkának használ, a fordítószoftver és a képgenerátor havi díját, amikre azért van szükség, mert két-három oldalt persze, hogy lefordít az ember bármilyen általa ismert nyelvből segítség nélkül, de ha tízet kell lefordítson, estig sem végezne azzal az írással, aminek délben van lapzártája. Nyersfordítást kell készíteni gépi úton és mondatról mondatra kijavítani, stilizálni (az Indexnél többnyire ez a lépés marad el, aztán „ágyúlövedék” helyett „kagyló” kerül a cikkbe, mert angolul mindkettő „shell”). Naponta legalább tíz-tizenkét órát visz el a dokumentáció, a témakeresés, a tényellenőrzés, volt rá eset, hogy még a szerkesztőm sem hitt el egy hírt, míg más lapok nem közölték... tulajdonképpen még megírni a legkönnyebb az anyagokat, azzal van a legkevesebb baj. És ha kész, megjelent, akkor jön majd pár politikus csizmadia vagy főállású hóhányó, aki elmagyarázza, hogy a szerző miért is idióta és hazaáruló. Jó, tudom: akinek meleg a konyha, menjen ki a lakásból is, nem kell nekem újságot írni, majd megírják mások, bizonyára jobban, szebben, könnyebben.

Csak nem úgy, ahogy én.

Száz szónak is egy a vége: a petíció jó szándéka vitathatatlan, indulata derék és becsületes. Csak épp nem így és nem ennyire karikacsapás-szerűen kell és lehet megoldani a magyar sajtó létező és vitathatatlan problémáit. Ez az elemzés is azért sikerült ilyen hosszúra, mert meg szerettem volna értetni, mennyire összetett kérdésről van szó, mennyire bonyolult fogalmak várnak tisztázásra.

Tudom, ezek után a sorok után sokan nem fognak szeretni, és fel is vagyok készülve a támadásokra. De akkor is el kellett mondanom, mi a véleményem erről a kérdésről.

Ugyanis meg- és felszólítottak. Ilyen esetben egy úriember válaszol.

Szele Tamás