Szele Tamás: Szíriai bonyodalmak

A világ most épp Iránra figyel és jól teszi, minden oka megvan rá – bár lehet, hogy holnap már Kubára vagy Grönlandra fog figyelni, ahogy a helyzet kinéz. Mi azonban tekintsük egy kicsit Izrael és Szíria jelenlegi és eljövendő viszonyát, lévén hogy ez is része annak a folyamatnak, ami majd az ajatollahok befolyása nélküli, végre már békés Közel-Kelet létrejöttéhez vezet – és nem utolsó sorban azért is, mert mindkét államnak komoly szerepe lehet már Irán helyzetének rendezésében is. Lássuk, mit ír erről Vladimir (Ze’ev) Khanin a Riddle: Russia hasábjain.

December egyik leginkább figyelemre méltó eseménye az a hír volt, miszerint Oroszország az Egyesült Államok jóváhagyásával közvetítőként készül fellépni a Szíria és Izrael közötti megállapodás elérésében. Egy ilyen megállapodás hivatalosan is véget vethetne a két ország között 1948 óta fennálló háborús állapotnak. A javasolt megállapodás főbb paraméterei már 2025 nyarán ismertté váltak. A felek azonban végül nem tudták összehangolni érdekeiket akkoriban.

Amennyiben aláírják a dokumentumot, a legfontosabb előnyök Izrael számára a következők lehetnek: demilitarizált övezet létrehozása a Golán-fennsík szíriai oldalán; bármilyen rakétarendszer, légvédelmi komplexum vagy más támadófegyver telepítésének tilalma ugyanott; biztonsági garanciák a drúzok lakta területek számára, akiket Izrael potenciális szövetségesnek tekint és a szíriai hadsereg török részvétellel történő újjáépítésének korlátozása.

Ahmad ash-Sharaa (Abu Mohammad al-Dzsulani) új szíriai kormánya viszont, amely az Aszad-rezsim 2024 novemberében bekövetkezett bukása után került hatalomra Damaszkuszban, nagyszabású beruházásokra és segélycsomagokra számított a háború utáni újjáépítéshez – elsősorban az Egyesült Államok és az Öböl-menti országok részéről.

Ellentmondások és lehetőségek

Az amerikai erőfeszítések, hogy a két egymással ellenséges ország képviselőit tárgyalóasztalhoz ültessék – legalábbis egy hosszú távú és fenntartható tűzszünet létrehozása érdekében – valójában már jó ideje ismertek. Donald Trump már 2025 májusában aláírta a Szíriával szembeni gazdasági és diplomáciai szankciók feloldásáról szóló végrehajtási rendeletet, és már másnap találkozott Rijádban az „ideiglenes elnökkel”, Ahmad ash-Sharaaval.

Mind Izraelben, mind Szíriában világosan megértette mindenki, hogy a teljes körű diplomáciai kapcsolatok kialakítása ebben a szakaszban még nem reális: a szíriaiak valószínűleg nem mennének bele ebbe anélkül, hogy Izrael ne adná vissza a Golán-fennsíkot – amit Izrael soha nem tenne meg az 1990-es évek rossz tapasztalatai miatt, és főként, mivel Trump az első ciklusa alatt elismerte a Golán feletti izraeli szuverenitást.

Ezért elvileg mindkét fél érdekelt volt egy köztes opcióban – a hadiállapot formális megszüntetésében. Egészen a közelmúltig azonban nem tudtak legalább két jelentős akadályt leküzdeni.

Az első Izrael azon követelése volt, hogy a Golán-fennsík szíriai oldalán továbbra is tartsa meg az előretolt hadműveleti bázisokat, amíg nem jön létre egy többé-kevésbé stabil biztonsági modell az északkeleti határ mentén. Ezeket a pozíciókat az IDF (az izraeli hadsereg) az Irán- és oroszbarát alavita Aszad-rezsim 2024 decemberében bekövetkezett összeomlása és a törökbarát (bár most már „mérsékeltnek” nyilvánított) szunnita iszlamista vezetés hatalomra kerülése után hozta létre. Hosszú távon Izrael ragaszkodik egy biztonsági övezet létrehozásához a határával szomszédos dél-szíriai területeken – pontosan ott, ahol az elmúlt másfél évtizedben Izraelnek a politikai és „katonai” diplomácia kombinációjával sikerült megakadályoznia egy újabb Irán által szponzorált Izrael-ellenes front kialakulását. A másik cél az volt, hogy megakadályozza a szíriai rezsim jelenlegi fő patrónusa – Törökország – katonai infrastruktúrájának megjelenését. Törökország és Izrael kapcsolatai jelenleg a lehető legmélyebb ponton vannak.

Különösen sokatmondó volt Recep Tayyip Erdoğan török elnök reakciója Izrael, Görögország és Ciprus vezetőinek december 22-én Jeruzsálemben tartott háromoldalú csúcstalálkozójára. A találkozón többek között arról tárgyaltak, hogyan lehetne közösen fellépni Ankara törekvései ellen a Földközi-tenger térségének keleti részén. A médiajelentések szerint a csúcstalálkozó után szinte azonnal utasítást kaptak a török védelmi és külügyminisztériumok, hogy Izraelt tekintsék Törökország számára „első számú fenyegetésnek”.

Ankara számára másik komoly irritáló tényező volt Izrael határozott ellenállása Erdoğan azon törekvéseivel szemben, hogy ténylegesen megteremtse az ellenőrzést a Gázai Övezet felett, és ott a radikális iszlamista Hamászt – amely ideológiai szempontból közel áll a török vezetéshez – hatalmon tartsa. Ezt többek között jelentős török katonai jelenléttel akarták elérni a Gázai Övezetben a jövőbeli „stabilizációs erőkön” belül, amelyek a Washington által támogatott háború utáni rendezés részeként jönnének létre. Nyilvánvaló, hogy Izrael kategorikusan ellenzi a nyíltan ellenséges török rezsim (és szövetségese, Katar) bármilyen polgári – nemhogy katonai! – jelenlétét délnyugati és északkeleti határain.

Míg a gázai tervek megvalósíthatósága továbbra is rendkívül bizonytalan, a szíriai ügyekben érintett felek jelenleg sokkal nagyobb optimizmust mutatnak. Bár a közvetlen tárgyalások és az izraeli és szíriai vezetők kölcsönös látogatásai még nem kerültek napirendre, a kulcskérdés továbbra is az, hogy ki lehet közvetítő az indirekt – és már nem pusztán a színfalak mögötti – kapcsolatokban. Az orosz jelentkezés az összes lehetséges fenntartást és feltételt figyelembe véve minden résztvevő számára elfogadhatónak tűnhet.

A legnagyobb hajlandóságot egy ilyen formátumra eddig Ahmad ash-Sharaa szíriai vezető mutatta, aki – Ankara nyilvánvaló rosszallására – saját, óvatos játszmát folytat az orosz vezetéssel. Ash-Sharaa 2025 októberében, első moszkvai látogatása során ígéretet tett arra, hogy „tiszteletben tart minden korábbi megállapodást Szíria és Oroszország között”, beleértve a tartuszi orosz haditengerészeti támaszpont és a Hmeimim légibázis fenntartását. Emellett a felek megállapodtak egy programcsomagról a gazdasági és a védelmi ipar területén. A terv élelmiszer-ellátást és a szíriai fegyveres erők harcképességének növelését célzó intézkedéseket is előirányozott. Azt, hogy ezek a szándékok nem csupán szóbeli nyilatkozatokra korlátozódtak, megerősítette két szíriai minisztérium – a külügyi és a védelmi – vezetőjének december 23-i látogatása Moszkvában. Vlagyimir Putyinnal a katonai, politikai és gazdasági együttműködés bővítésének módjairól tárgyaltak, különös hangsúlyt fektetve – amint arról a SANA szíriai állami ügynökség beszámolt – a „stratégiai partnerségre a védelmi iparban”.

Az izraeli vezetés a maga részéről kész lehet arra is, hogy visszatérjen a Moszkvával kötött korábbi informális megállapodásokhoz a szíriai „érdekek szétválasztásáról” – azokhoz a szabályokhoz, amelyek az Aszad-rezsim megmentésére küldött orosz légierő és szárazföldi kontingensek 2015-ös ottani megjelenése után érvényesültek. Ezek a megállapodások egy ideig meglehetősen jól szolgálták Izrael biztonsági érdekeit: az oroszok előzetes figyelmeztetéseket kaptak az izraeli féltől, és nem avatkoztak bele az IDF légicsapásaiba az iráni fegyvereket Szírián keresztül Libanonba (a Hezbollah számára) szállító járművek ellen. Moszkva nem akadályozta különösebben Izrael azon erőfeszítéseit sem, hogy megakadályozza az Irán-barát csoportok megerősödését a Golán-fennsík határ menti területein – különösen, hogy maga a Kreml korántsem lelkesedett azért, hogy Teherán aratta le a legtöbb nyereséget az Aszad-rezsim megmentéséből.

Egyes izraeli politikusok már 2024 tavaszán utaltak arra, hogy hajlandóak eltűrni az orosz jelenlét fennmaradását Szíriában, mivel azt a török befolyással szembeni ellensúlynak tekintették az országban és az egész térségben. Nagyjából ugyanezt a gondolatot fogalmazta meg nemrégiben egy „magas rangú izraeli tisztviselő” (ez a kifejezés esetünkben vagy a miniszterelnök vagy egy, a miniszterelnök belső köréhez tartozó személy nem hivatalos nyilatkozatának hagyományos eufemizmusa), amikor Oroszország fokozott szíriai tevékenységéről beszélt. Szerinte „az orosz szerepvállalás nem feltétlenül rossz, mert Oroszország törökellenes tényezőként működhet”. Ugyanakkor rögtön hozzátette, hogy a Damaszkusszal folytatott biztonsági tárgyalások a vártnál lassabban haladnak „az instabil szíriai helyzet miatt”. Többek között ez a megjegyzés is tartalmazhatott utalást az Izrael számára egyik legvitatottabb pontra. Sajtóértesülések szerint Ahmad ash-Sharaa érdekelt Moszkva támogatásában, hogy ellenálljon Tel-Aviv követeléseinek, amelyek egy szélesebb demilitarizált övezet létrehozására irányulnak Dél-Szíriában. Ebben a kérdésben ash-Sharaa még Donald Trump részleges megértését is kivívta a Fehér Házban, 2025 novemberében tartott találkozójuk során – ami azonnal éles kritikát váltott ki Benjamin Netanjahu részéről, aki „túlzott arroganciával” vádolta a szíriai vezetőt.

Ezeken a nézeteltéréseken múlhatott, hogy az Izraellel való átmeneti normalizáció folyamata – ahogyan az a korábbi hasonló próbálkozásoknál is történt – végül félbemaradt, amit egyébként maga a szíriai vezető is lényegében elismert akkoriban. 2025 decemberének utolsó hetében azonban kiderült, hogy Donald Trump amerikai elnök „jelentős erőfeszítéseinek” köszönhetően mégis sikerült kompromisszumot kötni a dél-szíriai kérdésben (a megállapodás konkrét pontjait egyelőre még nem hozták nyilvánosságra). Az i24 izraeli csatorna egy Ahmad ash-Sharaa-hoz közeli forrásra hivatkozó információi szerint a felek nem zárják ki annak lehetőségét, hogy a közeljövőben „a legmagasabb szinten, valamelyik európai országban” aláírják a vonatkozó megállapodást. Ugyanezen adatok szerint a dokumentum tartalmazhat egy „diplomáciai mellékletet” is.

Oroszország és Törökország a szíriai és a regionális kontextusban

Ha mindez nem vágyálom, akkor úgy tűnik, hogy ebben a történetben Ankara a vesztes fél. Néhány hónappal ezelőtt még szinte biztosra vették Törökországban, hogy a törökbarát rezsim damaszkuszi hatalomra kerülésével a neo-oszmán doktrína (azaz a török befolyás kiterjesztése az egykor a Magas Portához tartozó területekre és országokra) - tehát az Erdoğan köreihez közel álló doktrína – megvalósításának egyik legnehezebb fázisa sikeresen lezárult.

A Fehér Ház egyértelműen érdekelt abban, hogy erőteljesen csökkentse szíriai jelenlétét (ami az egyik fő oka annak, hogy törekszik az Izraellel való kapcsolatainak további rendezésére). Az Öböl menti arab monarchiák, bár kinyilvánították, hogy készek befektetni Szíria újjáépítésébe, egyelőre tartózkodnak a konkrét lépésektől, és megvárják az ország stabilizálódását. Irán az Aszad-rezsim bukásával gyakorlatilag teljesen elvesztette ottani befolyását.

Ennek fényében Ankara nyilvánvalóan arra számított, hogy egy újabb rivális, szíriai érdekeltségű partnerrel – Moszkvával – ugyanúgy meg tud állapodni, mint a szíriai polgárháború éveiben, amikor Oroszország és Törökország egymással ellentétes oldalakat támogatott. Az orosz vezetés valóban fontos partnernek tekinti Törökországot, a kétoldalú kapcsolatok rendszeres hullámvölgyei ellenére. Elméletileg Moszkva saját érdekei bizonyos területeken egybeeshetnek Ankara érdekeivel, többek között Szíriában. Oroszország jelenlegi álláspontja Törökországgal szemben azonban kifejezetten ambivalensnek tűnik.

A jelenlegi fejlemények a Recep Tayyip Erdoğan politikájával kapcsolatos növekvő moszkvai ingerültség közepette zajlanak. Az ezt kiváltó legfontosabb tényezők közé tartoznak az Ukrajnának történő török fegyverszállítások, az orosz–török kereskedelem erőteljes visszaesése a 2022-es csúcsértékekhez képest, valamint a korábban ígéretesnek tűnő energetikai együttműködés visszafogása. Ehhez jön még az orosz- és iránbarát szíriai rezsim török támogatású megdöntése, valamint Ankara azon törekvése, hogy megerősítse befolyását a posztszovjet térségben, ahol Oroszország jelenléte – az ukrajnai háború miatt – objektíve gyengül.

Az elmúlt két évben ez az ingerültség – amelyet a Kreml véleménye szerint az táplált, hogy Erdoğan politikai kacérkodása a Trump-adminisztrációval és az Európai Unióval Moszkvával való előzetes egyeztetés nélkül zajlott – fokozatosan közeledett a kritikus ponthoz. Sok megfigyelő az orosz–török kapcsolatok legújabb elhidegülésének egyik fő kiváltó okaként azt nevezi meg, hogy Ankara kész visszaadni a tíz évvel ezelőtt vásárolt Sz–400-as légvédelmi rendszereket Oroszországnak a török védelmi vállalatok elleni amerikai szankciók feloldásáért és az amerikai F–35-ösök szállításáért cserébe.

A gyakorlatban ma már nem is ez a történet a fő probléma az orosz–török kapcsolatokban – azok ugyanolyan gyorsan javulhatnak, mint amilyen gyorsan megromlottak. Sokkal nagyobb súlya van egy másik, hosszabb távú problémának: Törökország azon törekvésének, hogy aktív szereplő legyen Közép-Ázsiában. Moszkva továbbra is azt reméli, hogy ezt a régiót befolyási övezetében tarthatja, annak ellenére, hogy a helyi országok nyilvánvalóan diverzifikálni kívánják a globális hatalmi központokkal való stratégiai partnerségük rendszerét. Az elmúlt hónapokban az Egyesült Államok is érezhetően aktívabbá vált a térségben.

Amennyire meg lehet ítélni, ez a tendencia még nem okozott komoly aggodalmat az orosz vezetésnek. A közép-ázsiai államok vezetői, miközben közeledést mutatnak a Nyugat felé, továbbra is hangsúlyozottan korrekt kapcsolatokat és együttműködést tartanak fenn Oroszországgal. Moszkva számára azonban egy másik tényező még fontosabb: a létező értékelések szerint Donald Trump (legalábbis a Kremlben így látják) a Monroe-doktrína új változata keretein belül maga is orosz befolyási övezetnek tekinti Közép-Ázsiát. Ha ez valóban így van, akkor Moszkvának nincs oka visszafogni növekvő ingerültségét Ankara pántörök vezetői ambícióival és az orosz érdekeltségű zónákba való aktív beavatkozásával szemben. Éppen ezért a Kreml, még ha kölcsönös megértésre is jutott Ahmad ash-Sharaa rezsimjével, nem igyekszik a szíriai kérdésben a török vezetésnek megfelelni – különösen a Netanjahu és Putyin közötti (még nem „különleges”, de igencsak érdemi) kapcsolatok újrafelvételének fényében.

Az izraeli perspektíva

Marad a kérdés, hogy ebben az új helyzetben Izraelnek milyen álláspontot kell elfoglalnia: igyekszik-e visszaállítani a korábbi, bizonyos érdekek egybeesésén és a mindkét félnek megfelelő szabályok betartásán alapuló taktikai partnerséget Oroszországgal, vagy – figyelembe véve a közelmúlt negatív tapasztalatait – egyelőre tartózkodik a messzemenő lépésektől és kötelezettségvállalásoktól az orosz vonalon.

Mint korábban szó volt róla, az első komoly jel arra, hogy az Izrael és Oroszország közötti „különleges kapcsolatok” nem olyan stabilak, mint amilyennek tűntek, a szíriai légtérben 2018 szeptemberében bekövetkezett incidens kapcsán érkezett. Akkor az egyik szíriai S–200-as légvédelmi rakéta, amelyet válaszul indítottak egy iráni célpontok elleni izraeli csapásra, elpusztította az orosz légierő egyik Il–20-as elektronikus felderítő repülőgépét. Az orosz fél szinte azonnal az izraeli légierőre hárította a felelősséget, amely abban a pillanatban éppen egy olyan műveletet hajtott végre, amelynek célja a precíziós irányítású rakéták gyártására szolgáló iráni létesítmények megsemmisítése volt. Az orosz védelmi minisztérium azt állította, hogy az izraeli F–16-osok állítólag fedezékként használták az orosz gépet, kitéve azt a szíriai légvédelem tüzének.

A kapcsolatok lehűlésének következő szakasza az Ukrajna elleni teljes körű orosz invázióval kezdődött 2022 februárjában. A háború miatt Izraelben egyre hangosabbá váltak azok a hangok, amelyek elégedetlenségüket fejezték ki az Oroszország és Irán közötti stratégiai közeledéssel kapcsolatban. Ez a kérdés különösen kiéleződött a jelenlegi nagyszabású közel-keleti háború során, amelyet Izrael és szövetségesei az iráni „Ellenállás Tengelye” ellen vívnak, és amely 2023. október 7-én kezdődött a Hamász terrorcsoport véres terrortámadásával az ország déli részén fekvő izraeli települések ellen. Ebben a háborúban Moszkva – bár kezdetben leginkább csak deklaratív szinten – meglehetősen egyértelműen a zsidó állam ellen foglalt állást. Ez a Kreml végleges eltávolodását jelentette attól a sokéves politikától, amely a Közel-Kelet különböző hatalmi központjai közötti egyensúlyozásra és az összes regionális szereplővel való együttműködésre irányult.

Még mindig nehéz megjósolni, hogy Moszkva – ahol még mindig tapasztalható némi eufória az amerikai elnökkel folytatott „konstruktív” párbeszéd újrafelvétele miatt – mennyire komolyan hajlandó visszatérni a korábbi regionális doktrínához, miszerint a konfliktusban álló felek közötti „semleges közvetítő” szerepét tölti be. Vagy Oroszország jelenlegi részvétele a szíriai geopolitikai játszma új fordulójában csupán egy hajszálpontos művelet, amely egyetlen konkrét célt követ: a legitim katonai jelenlét megőrzését a Földközi-tenger medencéjében.

Izrael számára nyilvánvalóan van értelme elfogadni – bár erős fenntartásokkal – a javasolt lehetőségeket a 6-7 front egyikének lezárására, amelyeken jelenleg harcolni kényszerül. Az egész történet legérdekesebb aspektusa, ahogy azt Dina Lisnyanszkaja izraeli Közel-Kelet-kutató megjegyzi Telegram-csatornáján, hogy az orosz jelenlét megőrzése Szíriában valójában csökkenti egy közvetlen török-izraeli katonai összecsapás valószínűségét Szíria területén. Hogy ez valóban így van-e, az a közeljövőben fog kiderülni.

Mindenesetre ha háttérbe szorulnak a pántörök szempontok – akár orosz közvetítéssel, akár anélkül – az érdekesen fogja befolyásolni Magyarország külpolitikáját a Türk Államok Szervezetét (korábbi nevén: Türk Tanács) illetően. Korábban mindent megtettünk, hogy vegyenek fel, most sok mindenre hajlandóak leszünk szerintem – hogy engedjenek ki.

Szele Tamás