Szele Tamás: Thüküdidész és az analfabéták

Nagy és régi adósságot törlesztett ma dr. Stewart Patrick a The New York Timesban, amikor végre tisztára mosta Thüküdidész nevét. A világ gátlástalanabb politikusai az elmúlt pár évben minden nemzetközi erőszakot „Thüküdidész csapdájával” vagy a „peloponnészoszi problémával” igazoltak, sőt, még az erőszakos lépések előkészületeit is, a közönség pedig látta az ógörög hivatkozást, és mivel kevesen ismerik a szerzőt, hallgatott, hogy ki ne derüljön a műveletlensége.

Kár volt kihagyni a klasszika-filológiát a középiskolai oktatásból, annyit mondhatok. Dr. Stewart Patrick ugyanis, aki egyébként a Carnegie Alapítvány Globális Rend és Intézmények Programját vezeti, most rendet rakott a fejekben.

Arról van szó, hogy Thüküdidésznek összesen egy idézetére hivatkoznak a nagyfejűek, de egyik sem olvasta végig a „peloponnészoszzi háborút”, különben tudnák, hogy annak az értelme épp annak az ő állításaik ellenkezőjét bizonyítaná! De lássuk a magyarázatot.

A Trump-adminisztráció tagjai felfedezték magukban a bennük alaposan elveszett Thüküdidészt, és a görög történetíró gondolatait idézve beszélnek a hatalom kíméletlen realitásairól egy önérdekű nemzetekből álló világban.

Januárban az elnök a venezuelai vezető, Nicolás Maduro elrablásával végződő egyoldalú katonai beavatkozást a „globális hatalmat mindig is meghatározó vastörvények” példájának nevezte. Az amerikai hadművelettel kapcsolatos kérdésekre válaszolva Stephen Miller, a Fehér Ház vezető politikai tanácsadója a CNN-en gúnyolódott Jake Tapper naivitásán az ENSZ Alapokmányához hasonló „nemzetközi finomságok” kapcsán. „Jake, mi a való világban élünk, amelyet az erő, a hatalom és az erőszak irányít.”

Az iráni háború csak felerősítette ezeket az önkényuralmi ösztönöket. Április 7-én Trump figyelmeztette az iráni rezsimet, hogy adja meg magát az amerikai hatalomnak. Ellenkező esetben – fenyegetőzött – „ma este egy egész civilizáció fog elpusztulni”.

Az erőpolitika örök érvényű igazságaira való efféle hivatkozások gyakran Thuküdidész műveiből táplálkoznak, akinek a „Peloponnészoszi háború” című műve alapműnek számít a külpolitikai realizmus hívei számára. A politikai döntéshozók és elemzők rendszeresen hivatkoznak erre a műre, hogy megmagyarázzák a nagyhatalmi rivalizálás elkerülhetetlenségét és igazolják a gyengék leigázását. De az elemzéseik nem elég alaposak – és gyakran figyelmen kívül hagyják a történész mélyebb üzenetét a hatalom korlátok és legitimitás nélküli gyakorlásának veszélyeiről.

Thuküdidész művének leghíresebb része a méloszi párbeszéd. Ebben egy athéni küldöttség ultimátumot ad át Mélosz szigetének: vagy alávetik magukat Athén uralmának, és adófizető államként csatlakoznak a Spártával vívott háborúhoz, vagy a biztos és teljes pusztulás vár rájuk. A mélosziak semlegesek akarnak maradni, de elutasítják őket. „Ti is pontosan tudjátok, ahogy mi is” – magyarázzák az athéniak –, „hogy az erősek azt teszik, amit akarnak, a gyengék pedig azt szenvedik el, amit kénytelenek elszenvedni.” Méloszt legyőzik, a felnőtt férfiakat kivégzik, a nőket és gyermekeket pedig eladják rabszolgának.

A második Trump-kormányzat lelkesen magáévá tette a méloszi párbeszéd logikáját. Erre utal az elnök nyers válasza Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknek, miszerint „nincsenek kártyáid”, Dánia megfélemlítése annak érdekében, hogy átadja az irányítást Grönland felett, a kisebb nemzetekre kivetett egyoldalú vámok, valamint az a fenyegetése, hogy „megszállja” Kubát az Egyesült Államok által választott időpontban, valamint az is hogy az iráni háború előtt nem konzultált NATO-szövetségeseivel, azonban követeli, hogy segítsenek megnyitni a Hormuzi-szorosot. Ezek egy olyan szuperhatalom cselekedetei, amely feladta a felvilágosult vezetés látszatát és a legitimitás iránti törekvéseit a puszta globális dominancia érdekében.

A Trump-adminisztráció könyörtelen zsarnoksága figyelmen kívül hagyja az ókori klasszikusok egyik központi tanulságát: Athén romlását az okozta, hogy át akart alakulni jóindulatú hegemónból rosszindulatú birodalommá. Ez vezetett a pusztulásához.

A Kr. e. 7. századtól kezdve az ókori Görögország városállamai többnyire elismerték egyiküket természetes vezetőjüknek, amely kiemelkedő státuszt és különleges jogokat élvezett a kollektív védelemhez való aránytalanul nagy hozzájárulása miatt. Ezt a hatalmat hegemóniának nevezték. Az ilyen vezetői szerepet azonban gyakran vitatták. A leghíresebb ilyen összecsapás a peloponnészoszi háború volt, amely Athént és Spártát állította egymással szembe. Végül Athén vereséget szenvedett.

„Ami a háborút elkerülhetetlenné tette” – szól Thuküdidész híres gondolata – „az az athéni hatalom parttalan növekedése és az ezáltal Spártában előidézett félelem volt.” Sok mai tudós ezt a mondatot fogadta el a nagyhatalmi háborúk elkerülhetetlenségének tömör magyarázataként. Ahogy Athén és Spárta esetében, úgy az Egyesült Államok és Kína is azt kockáztatja szerintük, hogy „Thuküdidész csapdájába” esik.

De, ahogy a történész maga is világossá teszi, a háború okai mélyebbre nyúltak. Ami Athén növekvő hatalmát annyira aggasztóvá tette, az a hellén normák megsértése volt, amikor a konszenzusos vezetést kényszerítő birodalommá kívánta alakítani. A spártaiak háborúba lépésről szóló vitája során egy látogató athéni küldöttség így indokolta saját városállamuk imperialista fordulatát: „Nem mi mutattunk példát, hiszen mindig is törvény volt, hogy a gyengébbnek alá kell vetnie magát az erősebbnek.” A taktika visszafelé sült el, megerősítve az Athén imperialista szándékaira vonatkozó gyanút, és arra késztette a spártaiakat és szövetségeseiket, hogy jóváhagyják a hadüzenetet.

Más szavakkal, a háborút nem csupán a rivális nagyhatalmak jelenléte tette elkerülhetetlenné, hanem az a tény is, hogy az egyik hatalom visszaélt a rendszer szabályaival, amelyek eleve lehetővé tették felemelkedését.

A dominancia kihasználásának kísértése visszatérő történelmi ösztön – amelynek Trump Amerikája is engedett. Az Egyesült Államok, belefáradva a közérdekű terhek vállalásába, most strukturális dominanciáját használja ki és visszaél vele a maximális haszon érdekében, kényszerítve és kihasználva még legközelebbi partnereit is. Ez a magatartás - akárcsak Thuküdidész idején – rövid távú nyereséget ígér, de hosszú távon katasztrófát hoz.

Az 1945 utáni amerikai külpolitika zsenialitása abban rejlett, hogy Amerika félelmetes hatalmát olyan nemzetközi jogi és intézményi keretbe ágyazta, amelyben minden nemzet, nagy és kicsi egyaránt, részt vehetett és hasznot húzhatott belőle (mármint, ha nem tartozott a Varsói Szerződéshez). Ez messze nem volt tökéletes, és számos imperialista beavatkozással járt. De a stratégia összességében kifizetődő volt az Egyesült Államok számára. Enyhítette az amerikai dominancia valóságát, legitimálta az amerikai hatalmat, és olyan rendet teremtett, amely nagyjából összhangban állt az amerikai érdekekkel.

Mindezeket az előnyöket most feladják. A Trump-adminisztráció tönkreteszi a maradék hitet is abban, hogy az Egyesült Államokra bízhatjuk a hatalom felelősségteljes gyakorlását. Ezenkívül eltörli a különbséget az amerikai hatalom gyakorlata, az ukrajnai orosz tevékenység és a Dél-Kínai-tengeren vagy (potenciálisan) Tajvan körül zajló kínai manőverek között.

A vezetőknek végső soron követőkre van szükségük. Trump ragaszkodhat ahhoz az elvhez, mely szerint, ahogyan az iráni konfliktusban is elhangzott, „NINCS SZÜKSÉGÜNK SENKI SEGÍTSÉGÉRE!”, de ha az Egyesült Államok továbbra is ezt az irányt követi, szövetségesek és barátok nélkül marad, és magányos szuperhatalommá válik abban a törvénytelen nemzetközi rendszerben, amelynek kialakításához maga is hozzájárult. Még nem késő irányt váltani – és ez Thuküdidész műveinek alaposabb elolvasásával, netán megértésével kezdődik.

Athént tehát nem a hatalom vagy annak természete döntötte romlásba: hanem a hatalommal való visszaélés. Ezt kéne megtanulják a politikusok, és nem csak a Trump-adminisztráció tagjai, de az összes többi is, bár erre kevés esélyt látok – a legtöbben úgy gondolják, hogy ha a hatalommal nem szabad visszaélni, nincs is benne semmi kellemes.

Valóban: a hatalmat tisztességesen gyakorolni ugyanis munka és nem élvezet.

Legalábbis annak kéne felfogni.

Thüküdidész, Thüküdidész, támadj fel és magyarázd el, hátha neked elhiszik.

Szele Tamás