Szele Tamás: Történelmi hazugságok
Az, hogy Oroszországban hamisítják a történelmet, nem újdonság: hamisították már a cári időkben is. Mindig is úgy volt, hogy már a középiskolában elkezdték félrevezetni a tanuló ifjúságot, most sincs másként – csak míg a cárok és a pártfőtitkárok idején még próbálták legalább valamennyire logikusan űzni ezt a csúf művészetet, most már a látszatra sem adnak, mint a Meduza elemzéséből kiderül.
2025 tavaszán az orosz hatóságok befejezték az 5–9. osztályosok számára készült történelemtankönyvek munkálatait. A kiadványok már a 2025–2026-os tanévben megjelentek az iskolákban. Úgy tűnhetne, hogy minél távolabb van a történelem a jelenkortól, annál nagyobb az esélye, hogy kevésbé lesz átpolitizált. De nem így van: akárcsak a felső tagozatos tankönyvekben, a középiskolai tananyagban is számos módszert alkalmaznak annak érdekében, hogy a gyerekekben az állam iránti lojalitást keltő nézőpontot alakítsanak ki. Oroszország történelmének hibáit, bűneit és vitatott kérdéseit alig említik, vagy egyszerűen elhallgatják. A diákokat pedig kitartóan arra a gondolatra ösztönzik, hogy a történelem nem a tudatos és felelősségteljes polgár nevelésének tárgya, és nem is ok a reflexióra, hanem csupán ürügy arra, hogy elvakultan büszkék legyenek hazájukra.
Donyecki Népköztársaság a XVIII. században?
A híres marxista történész, a szovjet történeti iskola egyik alapítója, Mihail Pokrovszkij egyszer azt mondta, hogy „a történelem nem egyéb, mint a múltba visszanyúló politika”. Medinszkij–Torkunov tankönyveinek szerzői mintha szó szerint vették volna ezeket a szavakat. Ezeknek számos részében valóban megpróbálták a mai politikát a múltba vetíteni.
Rögtön le kell szögezni: a tankönyvben szereplő utalások a jelenre nem jelentenek okvetlenül „rosszat”. Néha nagyon is hasznos lehet az egykori eseményekhez kortárs analógiát találni a diákokat körülvevő valóságban, hogy a diákok a történelmet nagy, összetett és összefüggő folyamatként fogják fel. Mindazonáltal az orosz középiskolai tankönyvekben ezek az utalások gyakran rendkívül spekulatívak és tartalmukban megkérdőjelezhetőek.
Például a 6. osztályos tankönyv 7. oldalán, amikor a Fekete-tenger északi partvidékén található görög települések történetéről van szó, a szövegben dicsérő bekezdés szerepel a 2024-ben megnyitott „Új Kherszonészosz” műemlék- és múzeumkomplexumról. Ez a Krím annektálása után jött létre, az orosz hatóságok politikai-ideológiai projektjeként. A létesítését 2015-ben maga Vlagyimir Putyin jelentette be, az építési és szervezési munkákat pedig Tyihon (Sevkunov) metropolita felügyelte. A tényleges építkezés 2021-ben kezdődött a „Chersonesos Tauricus” múzeum-rezervátum területén, és sok kritikát váltott ki Oroszországon belül és kívül egyaránt a kulturális rétegek megsemmisítése, a nehéz gépek használata, a nem megfelelő régészeti kutatások és a történelmi épületek lebontása miatt.
Maga a múzeum-rezervátum 2014-ig óriási jelentőséggel bírt és nagy érdeklődést keltett a világ minden tájáról érkező régészek körében, köztük az oroszokéban is – ők ugyanis az ukrán kutatókkal közösen dolgoztak a Krímben. De a tankönyvben szereplő bekezdés problémája nem az, hogy információt ad Kherszonészoszról. Hanem abban, hogy a távoli ókorról szóló elbeszélésbe beleszövi Putyin Oroszországának legutóbbi és rendkívül vitatott cselekedeteit, ezzel igazolva azokat. A tananyagban ez az első, de messze nem az utolsó ilyen jellegű betét.
Így például a „Rogyina” című hadtörténeti folyóirat 2024-es számában részletesen beszámoltak a 6. osztályos tankönyv illusztrációs anyagairól. A szerzők pedig nyíltan leírták, hogy a segédanyagban „szinte az összes jelentős új emlékmű szerepel, amelyet az elmúlt években emeltek”.
Például a tankönyv 40. oldalán említést tesznek a Borovickij-dombon álló, Vlagyimir hercegnek szentelt emlékműről, amelyet a Kreml-közeli építész, Szalavat Scserbakov tervezett, és amelyet 2016-ban Putyin részvételével avattak fel. Igaz, Vlagyimir herceg soha nem járt Moszkvában, sőt, akkoriban Moszkva még nem is létezett. Viszont létezett és létezik Kijev, ahol Vlagyimir uralkodott. És Kijevben áll is egy csodálatos emlékmű – amelyet még 1853-ban emeltek Vaszilij Demut-Malinovszkij, Konsztantyin Ton és Klodt von Jürgensburg építészek. Logikusan véve a dolgot nem lenne szükséges új fogalmakat teremteni, bevezetni – miért ne lehetne bemutathatni a tankönyvben azt a műemléket, amelyet még az Orosz Birodalom idején hoztak létre? De a tankönyvben a jobban ismert és fontosabb műemléket egy modernebb és politikailag megbízhatóbb váltja fel.
Vannak más hasonló példák is, bőven. Így a tankönyvben szerepel Alekszandr Nyevszkij herceg emlékműve a Csud-tó partján (6. osztály, 111. oldal), amelyet 2022. szeptember 11-én személyesen Putyin avatott fel. Ezzel az emlékművel is bőven vannak gondok. Először is, másfél órányi autóútra tőle már áll egy Nyevszkij-emlékmű, amelyet az 1970-es években terveztek és 1993-ban állítottak fel. Másodszor, az új emlékmű ideológiai irányultsága is elég egyértelmű. Az Orosz Hadtörténeti Társaság (RVIO) képviselője, aki felügyelte a megépítését, a megnyitón azt mondta: „Ezt az emlékművet úgy hoztuk létre, hogy a NATO partjai felől jól látható legyen: emlékezzenek rá, hogy már jártak itt.”
A modern orosz politika szellemében írják le az 1654–1667-es orosz–lengyel háborút is. A 7. osztályos tankönyv 212. oldalán az áll, hogy „a háború az orosz föld két, egymástól elszakított részének – Nagy- és Kis-Oroszországnak – újraegyesítésének érdekében zajlott”. Először is meg kell jegyezni, hogy sem Bogdan Hmelnyicki felhívásaiban (univerzáljaiban) vagy beszédeiben, sem az 1654-es Perejaszlavi szerződésben nem esett szó a „két orosz föld” újraegyesítéséről. A kozákok és Alekszandr Mihajlovics cár képviselői közötti párbeszéd rendkívül pragmatikus volt – a helyi közigazgatás megőrzéséről, a városok jogairól, a kozákok nyilvántartásáról, a fizetésekről, a külkapcsolatokról és a Lengyelország elleni katonai segítségről egyeztek meg. Az a történelmi értelmezés, amely a Bal-parti Ukrajna és az Orosz Birodalom lakosságát az egyetlen orosz nép különböző „ágainak” írta le, csak 1674-ben jelenik meg a kijevi „Szinopszisban”, és a XVIII–XIX. században terjed el széles körben. A szerzők itt ideológiai keretet alkalmaznak a történelemre, amely nem tükrözi a valós események sorrendjét, és politikailag számukra kedvező szemszögből értelmezi azt.
Néha a mai korra való utalások még egyértelműbbek, és egyszerűen csak értetlenséget keltenek. Így például a 8. osztályos tankönyv 214. oldalán II. Katalin betelepítési politikájának leírásában a következő áll: „A Krími Kánságból elvándorolt görögök jelentős kedvezményeket és földeket kaptak a mai Donyecki Népköztársaság területén.” Ez szörnyű anakronizmusnak tűnik: hol vannak a 18. századi fekete-tengeri görögök a mai Donyeck megye Oroszország által annektált területétől? A görögök olyan területekre költöztek, amelyek már évszázadok óta Észak-Azovi-part néven ismertek, vagy II. Katalin korának terminológiájával élve Azovi Kormányzóság volt a neve.
A putyini korszak propagandisztikus kliséi a tankönyvek más részein is felbukkannak. Vegyük például a „kollektív Nyugatot”, amely a szerzők szerint már a krími háború idején is Oroszország gyengítését és felosztását akarta elérni (9. osztály, 52. oldal).
Nem maradhatott el egy olyan hangvételű rész sem, ami már Juz Aleskovszkij „Sztálin elvtárs, ön tudósnak kiváló” sorát idézi. Mivel Putyin 2014-ben avatta fel I. Sándor emlékművét, a tankönyvben (8. osztály, 299. oldal) egy terjedelmes idézetet közölnek az elnöktől ennak a cárnak az uralkodásáról. Kicsit korábban, a 101. oldalon szintén szerepelnek Putyin szavai Szentpétervárról, mint a „világszintű jelentőségre pályázó” városról. Természetesen a tankönyv oktatási és módszertani feladatai az elnök idézetei nélkül is teljesíthetők lennének, de úgy tűnik, a mai Oroszországban ezek nélkül egyszerűen nem lehet meglenni.
Egyszóval: ha Sztálin lehetett nyelvész, Putyin is lehet történész.
Az „orosz fegyveres erők lejáratása”: hogyan felejtik el a tankönyvek a történelem kényelmetlen pillanatait?
A tankönyvek szerzői egyértelműen, néha meglehetősen ügyetlenül igyekeznek tisztára mosni bizonyos eseményeket és különböző korszakok történelmi személyiségeit. Erre hívta fel a figyelmet Alekszandr Csernyih újságíró, aki rámutatott egy, Vjacseszlav Kononovval, a tankönyvsorozat felelős szerkesztőjével készült interjúban arra, hogy a 6. osztályos szöveg kihagyott számos epizódot Vlagyimir herceg életéből. Nevezetesen Rogvold polocki fejedelem meggyilkolását, valamint Rogvold lányának, Rognedának a megerőszakolását és kényszerházasságát Vlagyimirral. Emellett nem elemzik Vlagyimir felelősségét bátyja, Jaropolk meggyilkolásában sem. Végül pedig nem említik a krónikákból ismert tényt, hogy Vlagyimirnek több felesége és számos ágyasa volt. Erre Kononov így válaszolt:
„Túl gazdag és érdekes a történelmünk. A szöveg rövidítése örökös vita tárgya a szerzőkkel. De mit tehetünk, ha a tankönyv terjedelme és az óraszám is korlátozott.”
Ez a „korlátozottság” megmutatkozik például a 1223-as Kalka menti csata körülményeinek leírásában is. Akkor a Dzsingisz kán által nyugatra küldött mongol felderítő osztag eljutott Kijevi Ruszig, és csatába keveredett több fejedelem seregével. Az orosz seregek vereségét és a mongolok foglyokkal szembeni kegyetlenségét taglalva a szerzők elmulasztanak megemlíteni egy fontos körülményt: az orosz fejedelmek az események kezdetén lemászárolták a mongol követeket. Alekszandr Karpov történész ezzel kapcsolatban a következőket írja: „A követek meggyilkolását mindig, mindenhol – és a mongolok főként – a legsúlyosabb bűncselekménynek tekintették.” Ez a finom árnyalat rendkívül fontos a korabeli helyzet és szokások megértéséhez, hogy ne redukálják az egész történelmi beszámolót arra a képletre, mely szerint „mi jók vagyunk – ők rosszak”.
Egy másik csata, amelynek leírásából egy meglehetősen fontos árnyalat kimaradt, az 1377-ben a Pjana folyónál az orosz fejedelemségek seregei és a tatárok között zajló csata (6. osztály, 166. oldal). A folyó nevével kapcsolatban természetes zavar keletkezett, mert a krónika szerint az orosz katonák kényelembe helyezték magukat harc előtt és jól beittak, aztán ebben a részeg állapotban érte őket a tatárok támadása, és emiatt szenvedtek vereséget. Ezt a történetet a középkori „A Pjana folyónál történt csatáról szóló elbeszélés” című műből ismerjük, amelynek szerzője szarkasztikusan azt írta:
„Az orosz katonák gondatlanságot tanúsítottak és hanyagul haladtak: páncéljaikat vagy szekerekre, vagy zsákokba rakták; egyeseknél a dárdák még nem voltak felszerelve a nyelükre sem, a pajzsok és a lándzsák pedig nem voltak előkészítve. Úgy lovagoltak, hogy meglazították a ruhájukat és kigombolták a mentéjüket, mintha elaludtak volna: melegük volt, mert akkor forróság járta. És ahol mézsört vagy sört találtak a falvakban, ott mértéktelenül ittak a részegségig, és tajtrészegen lovagoltak tovább.”
Az ilyen részletek megemlítése bizonyára a 14. századi Oroszország fegyveres erőinek hiteltelenítését szolgálná, ezért maradtak ki.
De a kuriózumokról térjünk át a komolyabb témákra. A 7. osztályos tankönyvben (216. oldal) szerepel, hogy a 16. század elején „Makszim Grek (világi nevén Mihail Trivolisz) szerzetes megérkezett Moszkvába az Athos-hegyről, hogy lefordítsa és kijavítsa az istentiszteleti könyveket”. Ezt követően említést tesznek a Grek és a moszkovita Oroszország egyházi és politikai vezetése közötti nézeteltérésekről, de egy fontos részletet kihagynak. Nézetei és az egyházi-politikai vezetéssel való konfliktusa miatt a szerzetest kétszer is börtönre ítélték – 1525-ben és 1531-ben. Különféle bűnökkel vádolták: az istentiszteleti könyvek „megrontásától” kezdve egy állítólagos hírszerzési kapcsolatig a török szultánnal. Ezt követően több mint 20 évet töltött szigorú körülmények között fogságban, és csak III. Vaszilij fiának, a fiatal Rettegett Ivánnak az uralkodása alatt szabadult a tömlöcből.
A 8. osztályos tankönyvben (91. oldal) pedig az I. Péter fiának, Alekszandr cárevicsnek ügyében folytatott nyomozás leírásában csupán annyit olvashatunk, hogy „a szenátorokból, magas rangú tisztviselőkből és katonákból álló bíróság árulásért halálra ítélte a cárevicset”. És 1718. június 26-án Alekszandr „elhunyt a Péter-Pál-erődben, miután megkínozták”. Ugyanakkor a rendelkezésre álló dokumentumok alapján a történészek azt mondják: a trónörököst többször is megkínozták saját apja, I. Péter jelenlétében és utasítására. Ráadásul Péter kegyelmet ígért fiának, de végül mégis eljárás alá vonta. És nemcsak őt kínozták meg, hanem a hozzá közel állókat is. A börtönben Alekszandrt vagy meggyilkolták, vagy a kínzások következtében vesztette életét. Ugyanakkor azt a vádat, hogy a trónörökös hatalomra akart törni és elutasította a reformokat, a tankönyv tényként tálalja, míg a történészek inkább arra hajlanak, hogy a kínzások hatására a trónörökös hamis vallomást tett.
Háború döntő csata nélkül, avagy hogyan hibáznak a tankönyvek a történelmi büszkeség kedvéért?
Amellett, hogy egyes, meglehetősen sötét történelmi személyiségeket patyolattisztára mosnak, és Putyin dicséretét szövik a narratívába, a tankönyvek szerzői tudományos szempontból meglehetősen kétes állításokat is megengednek maguknak.
Így például a 7. osztályos tankönyv 211. oldalán, Bogdan Hmelnyicki felkelésének leírásában a következőket jegyzik meg:
„A Lengyel–Litván Államszövetségben élő oroszok nemzeti, politikai és vallási elnyomást szenvedtek el: a hivatalokban minden ügyet kizárólag latin és lengyel nyelven intéztek, az ortodox egyházat és az orosz kultúrát üldözték.”
Itt érdemes rögtön több szempontra is rávilágítani.
Nem teljesen világos, hogy a szerzők alapvetően milyen „oroszokról” és „orosz kultúráról” beszélnek a Lengyel–Litván Államszövetségben. A 16–17. századra vonatkozóan ezen a területen helyesebb nem a mai értelemben vett „oroszokról” beszélni, hanem inkább ruszinokról, azaz az ukrán–belorusz területek keleti szláv ortodox lakosságáról, akiket mind a külső megfigyelők, mind ők maguk megkülönböztettek a „moszkvitáktól” – azaz a tulajdonképpeni Orosz Birodalom lakóitól. A Lengyel–Litván Államszövetség ortodox lakossága valóban vallási nyomásnak volt kitéve, különösen az 1596-os bresti unió után. Fokozódott a nemesség polonizációja és a katolikus egyház befolyása. Az ortodox közösségek azonban mind a Hmelnyicki-felkelés előtt, mind után harcoltak templomaik, egyházi hierarchiájuk, iskoláik és egyházi testületeik megőrzéséért.
Helytelen az a kijelentés is, hogy a felkelés idején „a kancelláriában minden ügyet kizárólag lengyelül és latinul intéztek”. A Lengyel–Litván Államszövetség két részből állt: Lengyelországból és Litvániából. A Lengyel Korona keleti vajdaságaiban – elsősorban Kijevben, Bratszlavszkban, Volhínia és Csernyihiv területén – a rutén (nyugat-orosz) nyelvet használták a hivatalos ügyintézésben 1673-ig. Litvániában a rutén nyelvű ügyintézés egészen a 17. század végéig, azaz 1697-ig maradt fenn.
Szintén érdekes a tankönyv azon állítása, miszerint:
„1729-re már csaknem 50 sorhajó és fregatt szelte a Balti-tenger vizeit az Andrejev-zászló alatt. Ezzel az erővel még a nagy tengeri hatalmaknak – Nagy-Britanniának és Hollandiának – is számolniuk kellett.”
A névleges létszámot tekintve – 1724-re Oroszország balti flottája 34 sorhajót és 15 fregattot számlált. De 1729-ben már semmiképpen sem tudták ilyen tömegben szántani a Balti-tenger vizeit. I. Péter 1725-ös halála után utódai érdeklődése a flotta iránt jelentősen alábbhagyott, és a hajók egymás után kezdtek tönkremenni. Már 1727-re is csak 15 sorhajó és négy fregatt volt harcképes, 1731-re pedig már csak 13 sorhajó. És csak az 1730-as évek végétől kezdődött meg fokozatosan a flotta helyreállítása. A szerzők ismét – de nem utoljára – a hatásvadász mondatok hajszolása közben figyelmen kívül hagyták a 18. század eleji orosz történelem sokkal összetettebb képét.
Ugyanilyen kétséges az a kijelentés, amely II. Katalin idején a Lengyel–Litván Államszövetség felosztásáról szól (8. osztály, 225. oldal). A szerzők azt írják, hogy a császárnő „nem fogadta el a lengyel királynői címet, és büszke volt arra, hogy nem vett el „egy darabot sem” a tulajdonképpen lengyel területekből, hanem csak azokat a területeket csatolta, amelyek egykor a Rusz államához tartoztak”. II. Katalin valóban nem fogadta el a lengyel koronát, ahogyan a „valódi lengyel területeket” sem, bármit is jelentsen ez. De a „Rusz állama”, amely alatt valószínűleg a 10–12. századi óorosz államot értik, biztosan nem foglalta magában Litvániát és Kurlandot (a mai Lettország egy részét). Pontosan ezeket a területeket szerezte meg az Orosz Birodalom a Lengyel–Litván Államszövetség 1795-ös harmadik felosztásának eredményeként – amit egyébként II. Katalin maga is teljes mértékben elismert.
A 8. osztályos tankönyv szövegében ezután egy alkalommal Oroszország vereségét egyenesen győzelemként tüntetik fel (226. oldal). A kiadvány az 1788–1790-es orosz–svéd háborúról szól. Akkor Svédország támadta meg Oroszországot (ami igaz); Oroszország sorozatban nagy tengeri győzelmeket aratott (ami szintén igaz); majd 1790-ben megkötötték a verelji békeszerződést, amely megerősítette a háború előtti határokat. Úgy tűnik, hogy valami hiányzik. Talán a második svenskundi csata? A helyzet az, hogy Svédország Oroszország elleni támadása után a hadiszerencse valóban inkább Oroszország oldalán állt. De a döntő csatában, 1790. június 28–29-én az orosz flotta vereséget szenvedett, és hajóinak 40%-át elvesztette. Pontosan emiatt tett Oroszország engedményeket, és kötött békét Svédországgal az utóbbi számára elfogadható feltételek mellett. Írni a háborúról anélkül, hogy megemlítenék a döntő csatát – ez a tankönyv szerzőinek kiemelkedő politikai tehetségét mutatja.
Herzen meghamisítása: hogyan állítják szembe a tankönyvekben az oroszországi nemzetközi kapcsolatokat a fondorlatos Nyugattal?
A 8. osztályos tankönyv 49. oldalán leírják, hogyan hódította meg I. Iván a kazányi kánságot a 16. században. Ezt követően „az oroszok, tatárok, baskirok és más népek közösen kezdtek el építeni egy egységes, többnemzetiségű államot”. Az a benyomás alakulhat ki, hogy Kazány 1552-es, orosz csapatok általi elfoglalása után a fegyveres harc tulajdonképpen véget ért. De ez nem így van. Ugyanebben az 1552-es évben a volt kánság területén több nagyon komoly felkelés is kirobbant. Néhol a felkelők legyőzték a cár csapatait, és megerősített ellenállási központokat hoztak létre. A felkelések leverését katonai expedíciók, a lázadó területek kifosztása és új erődök építése kísérte. Az utolsó ellenállási gócokat csak öt évvel később, 1557-re sikerült felszámolni.
Ugyanez a hanyagság jellemzi Szibéria és a Távol-Kelet oroszok általi meghódításának leírását is. A szerzők többször is hangsúlyozzák (8. osztály, 222–224. oldal), hogy az oroszok és az őslakos népek közötti kapcsolatok túlnyomórészt békés és kölcsönösen előnyös jellegűek voltak, és ezt szembeállítják az afrikai, ázsiai és amerikai európai gyarmatosítással, amely az őslakosok kiirtásával, rabszolgasággal és rabszolga-kereskedelemmel járt. Itt azonban érdemes megjegyezni, hogy az orosz katonák, kozákok és iparosok előrenyomulását katonai összecsapások, erődítmények építése, a jasak (természetbeni adó) beszedése, az amanatok (túszok) elfogása, valamint a bennszülött lakosság egy részének kiirtása kísérte. Ha ezt a folyamatot békésnek és kizárólag kölcsönösen előnyösnek ábrázolják, azzal ismét jelentősen leegyszerűsítik a bonyolult történelmi összképet.
A 8. osztályos tankönyv szerzőinek kínos pillanata volt az is, amikor Alekszandr Herzen egyik idézetét használták fel Oroszország területi terjeszkedésének sajátos jellegéről. Herzen valóban azt írta, hogy „Oroszország más törvények szerint terjeszkedik, mint Amerika”. De ugyanazon a helyen, szó szerint az előző mondatban megállapította a „kormány szüntelen arroganciáját… az állandó törekvést, hogy elfoglaljon valamilyen földdarabot”. És közvetlenül utána azt írta:
„Oroszország… mint a víz, minden oldalról körülveszi a nemzeteket, majd az autokrácia egyhangú jégtakarójával borítja be őket.”
A szerzők – érthető módon – nem akarták bemutatni a teljes idézetet.
Ugyanebben a tankönyvben az Orosz Birodalom „államalkotó nemzete” is érdekesen jár. A 311. oldalon az ország részvételét említik a Napóleon elleni koalíciókban. A leírt események idején (1805-ben) Napóleon Európa másik végén tartózkodott, és még eszébe sem jutott, hogy Oroszországra támadjon. Ennek ellenére I. Sándor császár összehívta a harmadik franciaellenes koalíciót, személyesen vezette a csapatokat az austerlitzi csatában – és csúfos vereséget szenvedett. Mi történik ezután? A tankönyv szerzői szerint a vereség és a koalíció felbomlása ellenére „az oroszok nemzeti érzései a harc folytatását követelték”. Rendkívül érdekes volna megtudni, hogy a 18 millió paraszt közül, akik akkor a birodalom lakosságának 90%-át tették ki a.) hány százalék tartotta magát „oroszoknak”; b.) hányan nem tudtak megbékélni az austerlitzi vereséget, és c.) közülük kik „követelték” a Napóleon elleni harc folytatását.
Mi következik mindebből?
A Medinszkij–Torkunov tankönyvsorozat a 6–9. osztályok számára nem csupán olyan segédanyagok gyűjteménye, amelyekben egyes vitatható megfogalmazások és pontatlanságok találhatóak. A fő probléma magában a narráció logikájában rejlik: a diákoknak nem annyira a múlt megértését kínálják, mint inkább egy politikailag megbízható történelemtanulási sémát.
Ez a séma átvihető különböző korszakokra. A mai állami projektek beépülnek az ókori történelem narratívájába, a uralkodók életrajzaiból eltűnnek a kényelmetlen tények, a vereségeket és az erőszakot bagatellizálják, a bonyolult konfliktusokat pedig egyszerű ellentétpárokként írják le: Oroszország békésen, kényszerből és történelmileg indokoltan cselekszik, ellenfelei pedig kizárólag agresszíven, értelmetlenül és igazságtalanul.
Ennek eredményeként a történelem elveszíti legfontosabb nevelési értékét – azt a képességét, hogy bemutassa a folyamatok, a motivációk és a döntések összetettségét. Az elemzés helyett a diákoknak kész véleménysablont kínálnak: kire lehet büszke, kit kell mentegetni, és hol kell meglátni a „történelmi törvényszerűséget”.
Ezért a probléma nem csak az egyes hibákban rejlik. Ha a tankönyv szisztematikusan a mai állami ideológia nyelvéhez igazítja a múltat, eltörli a kényelmetlen tényeket, és a történelmet az állam örök igazáról szóló mesévé alakítja, az már nem csupán rossz szerkesztés. Ez az iskolai történelem átalakítása a politikai nevelés eszközévé.
Egyszer, csak egyszer ki kéne próbálják az orosz történészek azt, hogy milyen, amikor nem hazudnak. Bár félek, ez a kísérlet már kései lenne. Ha hirtelen elkezdenének igazat mondani, azt sem hinné el nekik senki.
Szele Tamás