Szele Tamás: Trump, a kis játékos
Ritkán adódik olyan lehetőség, hogy az olvasóimat egy jogtiszta és játszható online játékkal lephetem meg, bár ez a mostani nem lesz egy nagy durranás, mivel – maga Donald Trump a főhőse. Én magam is a The Washington Postból szereztem tudomást a szoftver létezéséről, de ha ennyire szabadon terjeszthető – és az – akkor miért ne röhögjön más is a sűrűn előforduló poénokon?
Mielőtt megmagyaráznám, hogyan is került pont Donald Trump és adminisztrációja egy kissé randa, retrojellegű, pixeles, anime-hangulatú játékba, azt kell elmondanom, miért történt ez. Azért, mert a jelenleg is zajló (vagy időnként állítólag nem zajló) iráni háború a mostani formájában egyik fél számára sem megnyerhető, de elveszteni sem képesek. Az irániak kicsit jobb helyzetben vannak ebből a szempontból, mert nekik az lenne a győzelem, ha a támadó flotta hazamenne és már nem lőnék a többnyire katonai objektumaikat, de az amerikaiaknak igazából senki sem mondta meg, mi is ennek a háborúnak a valódi célja, mit kéne elérni. Izrael céljai világosak és érthetőek voltak: meg akarták semmisíteni az iráni nukleáris fegyverkezési programot és a rakétafegyvernemet, valamint a rakétagyártó kapacitást is: ezen felül be akartak indítani egy rendszerváltó folyamatot Iránban. Ezt soha nem is tagadták.
Csak mivel az amerikai szövetséges még ennyire sem látja világosan a saját céljait, most se megnyerni, se abbahagyni nem lehet a harcokat. Melyek eredetileg – hadd legyek rosszmájú – az európai gazdaság felborítását is célozhatták, valamint az európai haderő átcsoportosítását a Perzsa-öböl térségébe, hogy aztán Putyin nyugodtan megtámadhassa a Baltikumot, mert maximum három bakter és négy kerékpáros postás őrizte volna, hiszen mindenki mást kivezényelnek az Öbölbe. Erre nem került sor, Európa nemet mondott, Trump pedig most ott áll egy kezelhetetlen háborúval, és annyi esze sincs, hogy ezt észrevegye.
Mármost ezt nem csak én látom így, itt, Európában, hanem a jelek szerint sokan egyetértenének velem az Egyesült Államokban is, többek között egy olyan képzőművészcsoport, amely élesen kritikus Trup politikájával szemben, az ő performanszaiknak része ez a játék is. Lássuk tehát, mit ír erről a The Washington Post, megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt teszem meg, a bekezdések végén.
A washingtoni National Mallon a Trump-kormányt célzó szatirikus művészeti installációkért felelős anonim művészek – akik már kiállítottak egy aranytrónt ábrázoló WC.csészét és Donald Trump elnöknek a szexuális bűncselekményért elítélt Jeffrey Epsteinnel készült szobrát – hétfő reggel ismét új attrakcióval álltak elő.
Ezúttal a csoport az Iránnal folytatott háborút tette nevetségessé egy „Operation Epic Furious: Strait to Hell” című, kifejezetten játszható videojátékkal.
A washingtoni háborús emlékműnél (a nemrég átfestett Reflecting Pooltól délre, de a Mall legnépszerűbb szakaszától távolabb) található installáció három ingyenes, jól működő játéktermi gépből áll. A játék neve az „Operation Epic Fury” kifejezésből származik, az Egyesült Államok által februárban indított hadjáratból, amelynek célja a Hadügyminisztérium szerint Irán nukleáris fejlesztéseinek, támadó rakétáinak, rakétagyártásának, haditengerészetének és egyéb infrastruktúrájának megsemmisítése volt. A műalkotás Mall-ban való felállításának napján a két ország jelenleg törékenynek tűnő tűzszünetet kötött.*
*Jelezném, hogy az Egyesült Államokban egészen más kultúrája van a játéktermeknek, mint nálunk, és teljesen szalonképes, ha bárki nyolctól nyolcvan éves korig egy ilyen helyen költ el pár dollárt: nem a Las Vegasban használatos pénznyerő „félkarú rablókról” van ugyanis szó, hanem mászkálós, lövöldözős vagy ügyességi játékokról, amik ráadásul nem is kerülnek nagyon sok pénzbe, sőt, voltaképpen az otthoni játékok is ezekből fejlődtek ki sok-sok évvel ezelőtt. Mi több, a Mall automatái még ingyenesek is.
A gépek külső burkolatán Trump Truth Social-bejegyzései láthatóak, valamint a háborúról, robbanásokról és kormányzati tisztviselőkről készült karikatúrák, köztük a sokszor mémként is felhasznált, mesterségesen kiszélesített arcú JD Vance alelnök. Az emlékmű padlóján egy táblán is szerepel a játék neve és egy magyarázat_
„Bemutatunk… egy nagy oktánszámú, hazafias, zászlólobogtató harctéri szimulátort, ahol a szabadságról nem vitáznak, hanem megvalósítják. Nincs eligazítás, nincs habozás, csak tiszta, pixeles hazafiság. Kapcsolódj be és játssz keményen, mert ez a játék talán soha nem ér véget.”*
*Gyanús, hogy valóban nincs vége, de erről majd később.
A művészek szerint az installáció célja az Egyesült Államok háborús részvételének bírálata olyan egy médium segítségével, amelyet maga a kormányzat is használt katonai tevékenységeinek népszerűsítésére. A videojátékokról van szó. A Fehér Ház videókat tett közzé az X-en, amelyek a valós bombázások felvételeit keverik akciófilmek és olyan videojátékok klipjeivel, mint a „Call of Duty” és a „Halo”.
A Secret Handshake gerilla-művészcsoport az elmúlt másfél évben körülbelül egy tucat olyan művet alkotott, amelyek Trumpot és követőit kritizálták. Márciusban a művészcsoport egy óriási, aranyszínűre festett, műmárvány talapzaton álló WC-t állított fel a Lincoln-emlékmű előtt, tiltakozásul az elnök által a Fehér Ház Lincoln-fürdőszobájában végzett felújítások ellen. Más installációk Trump és Epstein között hosszú ideje fennálló barátságra utalnak. (Kettejük kapcsolata a 2000-es évek közepén megromlott, és ezért Trumpot nem meg vádolták azzal, hogy részt vett volna Epstein bűncselekményeiben.)
A csoport mögött álló személyek, akiknek kilétét a The Washington Post nem ismeri, közvetítőt alkalmaztak, hogy engedélyt szerezzenek az installációkhoz a Nemzeti Park Szolgálattól.
A játékban, amely ránézésre egy 16 bites japán szerepjátéknak tűnik, körülbelül a Knights of Xentar stílusában, és online is elérhető, egy pixelizált Trumpot irányítunk, aki háborút indít Irán ellen, olajoshordókat gyűjt és hadakozik azok ellen, akik ellenzik katonai offenzíváját. A játékosok segíthetnek az elnöknek Big Macet találni vagy diétás kólát rendelni. Más kormányzati tisztviselők és szövetségesek is feltűnnek; például egy mellékküldetésben Robert F. Kennedy Jr. egészségügyi és szociális szolgáltatásokért felelős miniszter elküldi a játékost, hogy keressen neki egy fiolányi kanyarót. Az egyetlen módja a vereségnek az, ha a játékos megpróbálja megfogni Melania Trump first lady kezét. A cél az, hogy össze kell gyűjteni Trump minden Truth Social-bejegyzését a Hormuzi-szoros megnyitásához.
A játék elején egy felirat kérdezi: „Készen állsz arra, hogy Iránt visszabombázd a kőkorszakba?”, utalva az elnök egy április eleji közösségimédia-bejegyzésére, amelyben megfogadta, hogy az iráni célpontokat „visszaküldi a kőkorszakba, ahová tartoznak”. A menü válaszlehetőségei: „Még nem…”, „Igen” és „Természetesen igen”.
Hétfő délután 3 óráig több mint 14 000 ember játszotta a játékot online. A játékot szándékosan olyan formában hozták létre, hogy ne legyenek benne sem fegyverek, sem lövöldözés.*
*Ez helyes döntés volt, így ugyanis a fejlesztőket nem lehet majd felbujtással vádolni egy újabb, Trump elleni merénylet esetén.
A kormányok már régóta használják a videojátékokat a „soft power” egyik formájaként – mondta Matthew Thomas Payne, a Notre Dame Egyetem médiatudományi professzora, aki a videojátékok kultúrtörténetét tanulmányozza.
„A játékokat természetesen régóta használják a hadsereg és a fegyverek népszerűsítésére” – mondta. „De az is igaz, hogy a művészek és a játéktervezők a játékokat felhasználhatják arra, hogy felhívják a figyelmet erre, és megcáfoljanak bizonyos, a haderőre vonatkozó állításokat.”
A videojátékok – többek között a militarizmus vagy a tiltakozás üzeneteinek közvetítésére – erős médiumot jelentenek a bennük előforduló „cselekvés” miatt – tette hozzá Payne. Az a tény, hogy a játékos egy döntéseket hozó karaktert alakít, olyan módon befolyásolja a felhasználó retorikára adott reakcióját, amely hiányzik a lineárisan kommunikáló médiumokból, mint a televízió, a filmek vagy az elnöki beszédek. Példaként az „Operation Epic Furious” című játékot hozta fel. Mint mondta:
„A játékos az, aki körbejárva keresi a Big Mac-eket. A játékos az, aki szócsatába keveredik Leo pápával. Ő az, aki megtalálja Kash Patelt vagy JD Vance-t, akik valamilyen folyamatos szerelmi viszonyban állnak a kanapékkal. Ezek mind olyan dolgok, amelyeket a játékos indít el, és van valami hihetetlenül megható ebben az alapszintű interakcióban.”*
*Nyilvánvaló, hogy az, aki irányítja az eseményeket, másként látja azokat, mint a kívülállók: azonban ebben az esetben a felhasználónak szüksége van némi öniróniára is. Hiába, nem könnyű Trumpnak lenni...
Az esős hétfő reggelen kevés turista látogatta meg a washingtoni háborús emlékművet. Az egyik család, aki mégis eljött, csak a fejét csóválta a kiállítás láttán. Viszont Josh Gamble, egy 26 éves washingtoni lakos meglátta a Redditen közzétett installációt, és úgy döntött, hogy eljön megnézni. Véleménye szerint érdemes pár percet elszórakozni ezzel a kis játékkal:
„Bájosnak találtam. Értékeltem, hogy megpróbálták úgy megalkotni, hogy retro játéknak tűnjön. Van egy módszer arra, hogy az interaktivitást és a videojátékok történetfelépítését felhasználva belemerüljön a játékos abba a narratívába, amit megpróbálnak felépíteni, és amit talán nem tudnának megtenni a hagyományosabb tiltakozási formákkal, mint például a képzőművészet.”
Az emlékmű kupolájának védelme alatt állva Gamble végigjátszotta a játékot, de soha nem jutott el „You Won!” képernyőig.
„Nem tudtam eldönteni, hogy kihagytam valamit, vagy szándékosan hagytűk befejezetlenül és ez a játék üzenete” – mondta. „Az Iránnal folytatott háború egyfajta körforgás: katonai akciók, majd azokról szóló internetes bejegyzések, újabb alciók, újabb bejegyzések... és nem úgy tűnik, hogy közelebb kerülnénk bármiféle megoldáshoz.”
Eddig a The Washington Post tudósítása, most pedig térjünk a lényegre. Először is:
Másodszor: játékos szemmel nézve ne tessenek ettől a kis alkotástól csodákat várni. Ez egy klasszikus, anime-szerkesztővel készült mászkálós kalandjáték, amiből tizenkettő plusz áfa egy fél tucat, a helyszínek kicsik, a szükséges tárgyakat könnyű megszerezni, az ellenfelek harmatgyengék, a cselekmény annak ellenére is lineáris, hogy ebben a szerkesztőben a párbeszédek adnák a történet vonalai között a választási lehetőséget, grafikai szempontból gyakorlatilag maximum a kétezres években vagyunk, minden suta és pixeles, azonban – a grafika mégis jó, ahogyan az összhatás is. Ez nem az a game, amit egész este vagy akár napokon keresztül lehet játszani, a rövid, „játéktermi”, húsz-negyven perces partiknak megfelel, és bizony nincs vége sem, nincs endsequence. Ma délelőtt megpróbálkoztam vele és pont ugyanarra jutottam, amire a beszédes nevű Josh Gamble: könnyen megtaláltam mindent, bejártam szerintem az összes helyszínt és utána – állok az elaknásított Hormuzi-szoros partján, mellettem Hegsteh és nincs folytatás. Washingtonba sem tudok visszamenni, szóval ez valószínűleg szándékosan ilyen.
Mindenesetre egy-két próbálkozást megér, szórakoztató kis performansz.
Azért Trump sem gondolta volna, hogy 2026-ban egy mászkálós játék főhősévé válik. Bár mondjuk arra tényleg nem volna esélye, hogy bekerüljön a Civilizationbe nagy, nemzeti, korszakos vezetőként.
Szele Tamás