Szele Tamás: Trump és a hajléktalanság

Nehéz volna megmondani, kinek nem üzent még hadat Donald Trump az elmúlt egy éves elnöki ciklusa alatt. Harcol a bevándorlókkal, a humoristákkal, az ellenzékével, a tudománnyal, a kultúrával, a transzszexuálisokkal, a kisebbségekkel, Venezuelával, Nigériával, lehet, nemsokára Dániával is Grönlandért. De vív közben egy csendes háborút, amiről azért tudni keveset, mert az áldozatai nem túl ismertek – ez a mélyszegénységben élők és hajléktalanok elleni hadjárat.

Nem a szegénység és a hajléktalanság ellen harcol, hanem azok áldozatai ellen: megpróbálja eltüntetni őket. Ez kicsit olyan, mint amikor Hszi Csin-ping 2020-ban bejelentette, hogy Kínában egy éven belül fel fogják számolni a falusi szegénységet. Aki csak kicsit is ismerte Kínát, az hümmögött: sok emberről van ott szó, nagy nyomorról: ma már komoly éhínségek ugyan nincsenek arrafelé, de azért a kínai létminimum a mi fogalmainkhoz képest mégis annyira alacsony, hogy azt nyugati ember nem élné túl. Hanem Hszi mester állta a szavát: 2021-be bejelentette, hogy elérték a célt, százmillió embert emeltek ki a szegénységből. Csak ámultunk, míg ki nem derült, hogyan tették. Hát csak úgy, hogy a falusi szegényeket összeszedték és beköltöztették a városokba! Így aztán a falusi szegénység városi, sőt, nagyvárosi szegénységgé változott, ami azért lássuk be, mégiscsak más. Illetve dehogy más: viszont nagyon jól néz ki a statisztikákban, hogy Kínában faluhelyen már nincsenek szegények. A városokban annál inkább, de róluk meg nem írnak statisztikát.

Trump szegények elleni harca is valahogy így néz ki, a helyzetet a The Insider elemezte és én mutatom be az alábbiakban – megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt teszem meg, a bekezdések végén.

Trump második elnöki ciklusában nemcsak a migrációt, hanem a hajléktalanságot is kriminalizálták: egyik elnöki rendeletével lényegében bűncselekménynek minősítette a hajléktalanságot, megkurtította a megfizethető lakhatást és a szenvedélybetegek ártalomcsökkentését célzó programok költségvetését, nyilvános beszédeiben pedig azt követelte, hogy a hajléktalanokat azonnal távolítsák el Washingtonból. Más országok tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy a hajléktalanok elszigetelése és kriminalizálása nem segít megoldani egy olyan problémát, amely az Egyesült Államokban már közel 800 000 embert érint. A bizalomra épülő, a kezeléshez és a szocializációhoz való könnyebb hozzáférést lehetővé tevő kezdeményezések segíthetnének, de ezeket a programokat megfosztották a finanszírozástól.

„Öljük meg a hajléktalanokat, hogy megoldjuk a hajléktalanság problémáját?”

Nagyjából ezt az elképzelést fogalmazta meg Brian Kilmeade amerikai műsorvezető, amikor a Fox News Live szeptemberi adásában arról beszélt, hogy egy mentális betegségben szenvedő hajléktalan férfi augusztusban meggyilkolta az ukrán Irina Zarutszkát Észak-Karolinában. Az utcán élő emberek megsegítésére fordított kormányzati kiadásokról szóló beszélgetés során Kilmeade azt javasolta, hogy a rehabilitációt elutasítóknak adjanak „kényszerinjekciókat vagy valami ilyesmit”.

Kilmeade később bocsánatot kért, de szavai 2025-ben már nem álltak olyan távol az amerikai politikai fősodortól. Júliusban Donald Trump elnök aláírta az „Amerika utcáin uralkodó bűnözés és káosz megszüntetéséről” szóló rendeletet, amely a hajléktalanságot közbiztonsági problémaként jelöli meg. Az elnöki rendelet többek között az utcán a megfizethető lakhatással és a szenvedélybetegek ártalomcsökkentő programjaival foglalkozó projektek büdzséjének megnyirbálását írja elő.*

*Ne feledjük: Trump eredetileg ingatlanfejlesztő volt és eszerint is gondolkodik: aki nem tudja megfizetni a drága lakhatást, annak nem szabad olcsót biztosítani, hanem el kell tüntetni még a környékről is, hogy ne menjenek le az ingatlan-árak.
Különösen a Housing First programra mértek csapást, amely segített a hajléktalanok visszavezetésében a társadalomba. A résztvevők lakhatási támogatást és szakemberek – szociális munkások, pszichológusok és foglalkoztatási tanácsadók – által nyújtott segítséget kaptak. Így az illető megtanulta a mindennapi feladatok megoldását, visszanyerte képességeit, és fokozatosan visszatérhetett a teljes értékű önálló élethez.
A rendelet szövege kifejezetten javasolja a hajléktalanok kórházi kényszerelhelyezését a „közrend helyreállítása” érdekében. Howard Koch, a Harvard School of Public Health professzora büntető jellegűnek nevezi a rendeletet, és megjegyzi, hogy ez a logika lényegében kriminalizálja a hajléktalan emberek helyzetét, és a rendszerszintű megoldásokat rövid távú elnyomó intézkedésekkel helyettesíti. Mint hangsúlyozza:

„Nem lehet csak úgy letartóztatni az embereket, és ezzel megoldani a problémát. A hajléktalanság a társadalmi problémák (megfizethető lakások hiánya, a szociális segélyek csökkentése stb.) következménye, nem pedig az emberek önkéntes döntése.”*

*Körülbelül ez az, amit rengetegen sosem fognak beismerni.
A rendelet klasszikus szövetségi politikai megoldást kínál: nagyobb szabadságot adnak a helyi önkormányzatoknak a hajléktalanság kezelésében – más szóval áthárítják rájuk a felelősséget. Az államokat arra ösztönzik, hogy szigorúbb tilalmakat vezessenek be az „illegális letelepedésre”, a „csavargásra” és a „nyílt droghasználatra” vonatkozóan. A pénz nyelvére lefordítva, a támogatásoknál mostantól azok élveznek elsőbbséget, akik gyorsan lecsapnak az ilyen jelenségekre ahelyett, hogy hosszú távú rehabilitációs projekteket folytatnának.*

*Nem azért mondom, de volt már ilyen az amerikai történelemben, olvassuk el Jack London „Országúton” című könyvét, és láthatjuk: az 1890-es években az Egyesült Államokban szó szerint bárkit le lehetett tartóztatni és börtönbüntetéssel lehetett sújtani (nem csak a feketéket, bár őket sújtotta leginkább ez a gyakorlat) „csavargásért”, ha nem volt megfelelő munkahelye, elég pénze vagy igazolt szállása az illetőnek. London is leülte annak idején emiatt a magáét. Trump most csak visszament az időben vagy 130-140 évet. Más szempontokból is a régmúltban él.
A NAACP Jogvédelmi Alap jogászai szerint az ilyen szabályozás a rendőri erőszak növekedéséhez vezet. Szerintük ez hasonló a Fekete Törvényekhez – a főként az egykori rabszolgák ellen irányuló paragrafusokhoz, amelyeket az USA déli államaiban fogadtak el közvetlenül a polgárháború után.
Akkoriban a hatóságok megbüntethették az embereket a hajléktalanság miatt. A büntetések és a bírósági határozatok nem a javítást, hanem az ellenőrzést célozták: a Fekete Törvények olyan cikkelyeket tartalmaztak, amelyek szerint csavargónak minősült az a fekete, aki munkanélküli volt, és nem rendelkezett állandó lakhellyel. Az ilyen embereket letartóztatták, pénzbírsággal sújtották és kényszermunkára küldték.
Trump elnöki rendelete azonban többről tanúskodik, mint adminisztratív szigorról – ez politikai válasz volt a támogatói által megfogalmazott nyilvános követelésekre. A média a félelmeket azzal táplálta, hogy a mentális betegségben szenvedő egyéneket kollektív „fenyegetésként” állította be. Az ilyen folyamatokat a szociológusok részletesen leírták már, Nixon „törvény és rend” kampányától kezdve Reagan „drogellenes háborújáig”: a hatalom az utcai szegénységet kényelmes ellenségképként mutatja be a választók mozgósítása érdekében. Azzal, hogy a társadalmi problémát biztonsági-rendvédelmi kérdéssé változtatja, az állam a megoldás kereséséről a büntetésre helyezi át a hangsúlyt.*

*Ne feledjük: a jelenlegi magyar kormányzat is megpróbálta „választott életformának” kikiáltani jó pár évvel ezelőtt a hajléktalanságot, és az áldozatait felszólította, hogy „menjenek haza”. Mennének azok, szegények, ha volna hova...
Hogyan (nem) oldják meg a hajléktalanság problémáját

A hajléktalanok a történelem folyamán mindig, minden rendszerben megjelentek, a különbség csak az, hogy az állam milyen gyorsan és kényelmesen tud segíteni az illetőnek, hogy túlélje a helyzetet és visszatérjen a társadalomba. A sátortáborok feloszlatása és a hajléktalanok speciális befogadóközpontokban való erőszakos elhelyezése az egyik módja annak, hogy egyik napról a másikra megtisztítsák az utcákat. Az Egyesült Államokban már sokszor próbálkoztak ilyesmivel, és egyik kísérlet sem volt sikeres. „Országszerte azt látjuk, hogy a haléktalan-táboroktól hosszú távon leginkább önkéntes együttműködéssel lehet megszabadulni, ami állandó lakhatáshoz és támogatáshoz vezet, és reményt ad a társadalomba való visszailleszkedésre” – jegyzi meg Howard Koch professzor.

A hajléktalanok támogatására a legtöbb országban az élelmiszerosztás, a ruházat, a mobil konyhák, az ingyenes mosodák, az átmeneti szállások vagy az éjjeli menedékhelyek fenntartása jelentik a legelterjedtebb módszereket. Ezek az intézkedések segítenek az embernek túlélni a krízishelyzetet, de nem segítenek kilépni belőle.

Az elmúlt két évtizedben a „Housing First” megközelítést a hajléktalan emberek megsegítésének humánus és hatékony eredményeként ismerték el. E megközelítés lényege, hogy forradalmasítja a hajléktalanság szemléletét: nem az okait, hanem a belőle kivezető utakat elemzi.*

*Vagyis nem elemez, hanem gyógyít, mint a jó harctéri sebész. Ilyen ügyekben pont erre van szükség.

Ahhoz, hogy az ember megbirkózzon például egy mentális betegséggel (természetesen nem minden hajléktalan szenved ilyentől) és társadalmi életet tudjon kialakítani, először is „be kell rendezkednie” és biztonságban kell éreznie magát. Az új státuszban a személyt támogatott lakhatás és szakszerű támogatás kíséri. A program keretében a lakhatást minden előfeltétel nélkül kell biztosítani, ideértve a függőségek hiányát is (tehát a függőség nem kizáró ok).

Trump elnöki rendelete az Egyesült Államokban megnyirbálja a Housing First programot, annak ellenére, hogy az intézkedés hatékonysága bizonyított: a program résztvevői hosszú éveken keresztül stabilan megőrizték lakhatásukat, háztartásukat és ingatlanjaikat, gyakran keresnek kezelést a függőségeik miatt, és ritkábban fordulnak sürgősségi ellátáshoz vagy kórházi kezeléshez. A program segített az utcán élő embereknek a társadalomba való beilleszkedésben és az utcára való visszatérés minimalizálásában. Tíz résztvevőből kilenc egy évvel a kezdeti segítségnyújtás után is lakásban maradt.*

*Tehát a módszer eredményes. Mi a teendő? Rúgjuk szét!

A hajléktalanok lakhatásának biztosítása a kormány számára is előnyös

A Housing First-öt és az ártalomcsökkentő programokat érintő megszorítások nemcsak elviselhetetlenné teszik több ezer ember életét, hanem közvetlen anyagi veszteséget is okoznak. A RAND és a National Alliance to End Homelessness (Nemzeti Szövetség a Hajléktalanság Megszüntetéséért) kutatásai szerint minden egyes, a Housing Firstbe fektetett dollár akár két dollárt is megtakarít az állam kórházi, börtön- és sürgősségi ellátásra fordított kiadásaiból. A kényszerkórházi beutalások és a rendőrségi razziák ezzel szemben „szegénységi mókuskereket” hoznak létre: az emberek klinikákra vagy börtönökbe kerülnek, és amikor kiengedik őket, ismét az utcán kötnek ki. Ezek a körfolyamatok nem oldják meg a problémát, hanem újratermelik azt, és állandósítják a hajléktalanságot mint társadalmi státuszt.*

*Viszont jelentős rendőri erőt kötnek le és komoly költségekkel járnak.

A kutatások azt mutatják, hogy a lakhatás és a támogató szolgáltatások biztosítása jelentősen csökkenti a hajléktalanság újbóli előfordulását. Az ilyen programok résztvevői kisebb valószínűséggel kerülnek börtönbe és mentálhigiénés fekvőbeteg-intézményekbe, valamint nagyobb arányban részesülnek megelőző ellátásban, ami csökkenti az állami kiadásokat.

A Trump-kormányzat figyelmen kívül hagyja a valós számokat: a Housing First programoknak köszönhetően Finnországban 2008 és 2024 között 68%-kal csökkent a hajléktalanság, Norvégiában pedig 1996 és 2020 között csaknem felére csökkent.

Nincs több biztonságos fogyasztás

A rendelet kifejezetten megtiltja az ártalomcsökkentő és biztonságos fogyasztási programok finanszírozását a szenvedélybetegek számára. Ezek a kezdeményezések olyan módszereket alkalmaztak, mint a HIV/AIDS terjedésének csökkentésére szolgáló tűcsere-helyek vagy a függőség fokozatos kezelését elősegítő metadon-terápia. Ezeket a megközelítéseket, amelyek hatékonysága a halálozás csökkentésében bizonyított, felváltja a kötelező kezelés.

A szenvedélybetegek kezelésének két másik elismert módszere is létezik.

• Az „Assertive Community Treatment” (ACT): pszichiáterekből, mentősökből és szociális munkásokból álló mobil csapatok által nyújtott segítség a nap 24 órájában. Metaanalízisek szerint az ilyen programok 37%-kal csökkentik a hajléktalanságot, és 26%-kal javítják a mentális egészségi állapotot a szokásos esetkezeléshez képest. Azaz az ACT lehetővé teszi, hogy a diagnózissal rendelkező emberek hosszabb ideig megtartsák lakhatásukat, és ritkábban kerüljenek kórházba.

• A mobil csapatok és az ambuláns klinikák olyan utcai egészségügyi és szociális ellátó csoportok (általában orvosok, ápolók, szociális munkások), amelyek közvetlenül az utcán vagy a hajléktalanszállókon keresik fel a hajléktalanokat. Egy nemrégiben készült felülvizsgálat kimutatta, hogy a mobil orvosi egységek (MMU-k) hatékonyan szervezhetik meg a hajléktalanok körében a szenvedélybetegek elsődleges és mentális egészségügyi ellátását. Az eddigi tanulmányok túlnyomórészt leíró jellegűek, de a kezdeti bizonyítékok arra utalnak, hogy az ilyen szolgáltatások jelentősen növelik a kezeléshez való hozzáférést, csökkentik a hajléktalanságot, és a betegek kedvezően ítélik meg őket. Hasonlóképpen, a mobil kríziscsapatok programjai azt mutatták, hogy az akut mentális egészségügyi problémákkal küzdő hajléktalanok hajlandóak velük kapcsolatba lépni: egy interjúban minden válaszadó a mobil rendőrségi vagy mentőcsapatot részesítette előnyben, megjegyezve, hogy segítettek nekik az akut szükségletek enyhítésében (élelmiszer, átmeneti szállás, megnyugtató beszélgetések).

Hajléktalan vagy otthontalan?

Az elmúlt években az Egyesült Államokban a hajléktalanság növekedését regisztrálták, ami elsősorban gazdasági tényezőkre vezethető vissza – a lakhatási költségek drámai emelkedésére és a szociális támogatás megszűnésére a COVID–19 világjárvány végeztével.

A HUD (Housing and Urban Development) népszámlálási adatai szerint 2024 januárjában rekordszámú ember, 771 000 fő maradt legalább egy éjszakára állandó lakhatás nélkül. A súlyos mentális betegségben szenvedő felnőttek aránya ebben a csoportban 22% (kb. 140 000 ember), ami jóval meghaladja az általános felnőtt lakosság 5-6%-át.

Ugyanakkor ez az arány viszonylag stabil. Így 2018 és 2024 között az utcán és fedél nélkül élők száma 43%-kal nőtt, miközben a mentális betegségben szenvedők aránya közöttük 28%-ról 26%-ra csökkent ez idő alatt.

Érdemes megjegyezni, hogy a hajléktalanságot időpont alapján (azaz egy adott időpontban) mérik, ami a szakértők szerint aluljelentéshez vezet, különösen a fent említett „fedél nélküli” csoport körében. Emellett a tanulmányok azt mutatják, hogy a hajléktalanok többségének nincsenek súlyos mentális zavarai, és a nyilvántartási módszerek heterogenitása (a betegségek eltérő meghatározása, a felmérések összetettsége stb.) nem teszi lehetővé, hogy kellően pontos eredményeket kapjunk.

Az elmúlt évtizedek tapasztalatai a skandináv országoktól Kanadáig azt mutatják, hogy a fenntartható megoldások nem az erőszakra, hanem a bizalomra épülnek. Ahol a hajléktalanokat a társadalom részének és nem fenyegetésnek tekintik, ott csökken az erőszak, nő a rehabilitációs programokban való részvétel, és a városok mindenki számára biztonságosabbá válnak. A hajléktalanságot nem lehet felszámolni, de a terjedését csökkenteni igen. A szociális, lakhatási és önkéntes programok fejlesztése segíthet ennek a célnak az elérésében, de a hajléktalanok kórházi kényszerelhelyezése, elszigetelése és társadalomból való kirekesztése – nem.

Sok háborúban győzhet Donald Trump, akár száz csatán is, de mind közül ez a leggyalázatosabb – és ebben lehet a legkönnyebb a diadala. Soha nagyobb öröme ne legyen az életben.

Szele Tamás