Szele Tamás: Ukrajna és Irán

Nem lehet elégszer felhívni a figyelmet arra, hogy habár Moszkva látszólag nem vesz részt közvetlenül az iráni háború harcaiban, közvetve igenis nagyon sok köze van az eseményekhez – bár az is érezhető, hogy a Kreml rengeteget veszített világpolitikai súlyából. Lássuk, mi a véleménye erről Aron Leának és Baruch Taszkinnak, akik a Moscow Timesban közöltek elemzést a helyzetről.

Miközben a világ élő adásban követi az Irán elleni támadásokat, egy nemzetközi tényező különös figyelemmel – és különös szándékkal – figyeli az eseményeket. Nem Kínáról és nem Izraelről van szó – hanem a Kremlről.

Moszkva már jóval a háború előtt elkezdett példát venni Teherántól. 1989-ben a haldokló Khomeini módosította az alkotmányt, hogy átadja a hatalmat a szürke eminenciásnak, Khamenei-nek, aki akkor még nem viselte az ajatollah címet. A KGB figyelmesen követte az eseményeket: kiderült, hogy az intézmények fontosabbak a címeknél, a lojalitás pedig a legitimitásnál. Amikor 1991-ben a Szovjetunió felbomlott, a KGB, amely soha semmi újat sem talált ki, kreatívan alkalmazta az iráni tapasztalatokat.

Putyin, aki a KGB-ből érkezett, elsajátította ezt az elvet. Hogyan lehet eltávolítani az SZKP-t a hatalomból, majd magunkhoz ragadni azt? Hogyan fojtsuk vérbe a tiltakozásokat? Hogyan éljünk a szankciók alatt? Hogyan utasítsuk el még a formális legitimitást is? Mindezt egyaránt alkalmazták az Oroszországi Föderációban és Iránban.

Annyi a különbség a két ország között, hogy Iránnak vallási ideológiája volt, Oroszországnak pedig nacionalizmusa, hagyományos értékei, nyugatellenes konszenzusa, vagyis orosz földön a KGB lépett fel a Forradalmi Gárda helyett.

Az iráni háború valósággal fiskális dopping a Kreml számára. Amíg Alabuga átáll a kínai chipekre és szervomotorokra, Trump akaratlanul is finanszírozza az orosz agressziót az olajárak emelkedése révén. Ukrajna ebben a játszmában nem szereplő, hanem egy kihasználható erőforrás, amelyet Washington a Perzsa-öbölben a lojalitás megvásárlására fordít. Ez nem egyszerűen Irán „balkanizációja”, hanem a nyugati biztonsági rendszer balkanizációja. Ezért Trump háborújának végeredménye Ukrajna számára erősen kérdéses, és attól függ, hogy az iráni rezsim kitart-e vagy összeomlik.

Vizsgáljuk meg a kérdést részletesebben.

Azonnali hatások: a fájdalom és a nyereség matematikája

A Hormuzi-szoros blokádja a Brent kőolaj hordónkénti árát 100 dollár fölé emelte (az ingadozásokat egyelőre nem vesszük figyelembe), de ez az előrejelzések szerint akár 200 dollárig is emelkedhet. A kőolaj- és gázbevételek 2025-ben az Oroszországi Föderáció szövetségi költségvetésének körülbelül 23%-át tették ki, 2026 január-februárjában 16–18%-ra estek vissza – az iráni háború pedig visszahozza őket a 40–45%-os szintre – és ez nem csupán fiskális dopping, hanem egy, már eltűnt modell újraélesztése. És egyúttal azonnali pénzügyi transzfúzió is egy évnyi csökkenő bevételszint után: a hordónkénti ár minden 10 dolláros emelkedése évi 18 milliárd dollárral gyarapítja az orosz kincstárat – amelyet közvetlenül rakétákra, drónokra és zsoldosok fizetésére fordítanak.

Ezzel párhuzamosan eltolódik az amerikai figyelem fókusza: a Perzsa-öbölben már körülbelül 1000 PAC–3 Patriot rakétát lőttek ki, amelyek ezért nyilván nem védhették meg az ukrán városokat. Az Irán elleni csapás előtt Ukrajnának átadták a geolokációs adatokat az orosz ballisztikai gyártóüzemek megsemmisítéséhez, ami Kijevet már nem megfigyelővé, hanem az eseményeket befolyásoló eszközzé teszi.

Európa, Ukrajna legnagyobb támogatója, kettős árat fizet. A gázárak 60%-os emelkedése révén megismétlődik a 2022-es energia-sokk, éppen azoknak a kormányoknak szűkítve a költségvetési mozgásterét, amelyek a legnagyobb kötelezettségeket vállalták Kijev felé. Az árak emelkedése jobbra tolhatja a politikát Franciaországban, Németországban és például Dániában, és végül olyan erők hatalomra jutásához vezethet, amelyek az orosz olaj és gáz visszatérését ígérik.

Az AfD vezetője, Alice Weidel azt követeli, hogy állítsák vissza a keletről érkező energiaellátást, ezt a versenyképesség és az „Oroszországi Föderációval fenntartott béke és barátság” kérdésének nevezve. Magyarországon Orbán Fidesze az olcsó orosz energiahordozók mellett kiállva építette fel választási kampányát. A szlovák miniszterelnök, Fico nyíltan kijelenti, hogy az orosz gáz olcsóbb, és követeli annak visszatérését. Még Lengyelországban, az oroszellenes politika fellegvárában is támadja a most ellenzékben lévő PiS: az Oroszországgal való kapcsolatokról szóló vizsgálatokat, melyek összefonódtak a 2022-es szénbotránnyal: akkor ez a párt volt hatalmon – és kétes közvetítőkön keresztül vásárolt orosz nyersanyagot.

Miközben az európai akarat elpárologni látszik, előkerül a „montreuxi egyezmény” nevű fegyver: Törökország szigoríthatja vagy liberalizálhatja a hajók áthaladását a Boszporuszon. Ha Irán jelentősen meggyengül, Ankara csapást mérhet az iráni Kurdisztánra. Cserébe azért, hogy az USA semleges maradjon a kurd kérdésben, Erdogan képes logisztikai problémákat okozni az ukrán gabonaexportnak – vagy éppen ellenkezőleg, fokozni a Moszkvára gyakorolt nyomást.

Ukrajna ebben az alkudozásban nem vesz részt.

Van még egy időbeli tényező is, amelyet Washingtonban inkább nem akarnak észrevenni: ha az Irán elleni háború nyárra nem zárul meggyőző győzelemmel, Trump elsöprő vereséget szenved majd a félidős választásokon. Irán és Oroszország éppen erre számítanak – nem a győzelemre, hanem arra, hogy kitartanak addig a pillanatig, amikor az amerikai választók rákényszerítik a Fehér Házat, hogy bármi áron, de békét kössön.

Rendszerváltás?

Ha az ajatollahok rendszere összeomlik, a helyzet radikálisan megváltozik. Oroszország elveszíti az Iránon keresztül vezető szankcióelkerülő folyosót, és az az évi 5 milliárd dollár, amely ezen az núton folyt be, eltűnik. Az USA gyakorlatilag saját maga rombolta le szankciós rendszerének egy részét: az amerikai Pénzügyminisztérium 30 napos engedélyt adott ki Indiának annak az orosz olajnak a megvásárlására, amely már a tengeren volt – ideiglenesen enyhítve a szankciós nyomást. A háború paradoxona, hogy Trump egyik kezével bombázza Iránt, a másikkal pedig az olajpiacon keresztül finanszírozza Oroszországot.

A kazanyi dróngyártás – a Kreml-propagandával ellentétben – a karosszériákra és néhány alkatrészre korlátozódik, és kritikus mértékben függ a kínai és iráni elektronikától, motoroktól és navigációs rendszerektől. Az iráni tervrajzok és szakértelem, valamint a kínai szállítások biztosítják a gyártósor működését; ezek nélkül Alabuga leállna.

A „normalizált Irán” azonban nem biztos, hogy létrejön. Az új hatalom fenntarthatja a pragmatikus kapcsolatokat Moszkvával és Pekinggel, különösen ha a Nyugat nem kínál meggyőző gazdasági ösztönzőket. Az a feltételezés, hogy Teherán automatikusan visszatér a civilizációba, optimista elképzelés, nem pedig stratégiai tény. De még a részleges normalizáció is képes hosszú távon lenyomni az olajárakat, megfosztva a Kremlt a bevételtől.

Ugyanakkor ez a forgatókönyv sem csak előnyökkel jár Ukrajna számára. Minél több problémába keveredik Washington Iránban, annál inkább igyekszik majd Moszkva egy második válságot kreálni, amely elvonja az amerikai figyelmet, éppen akkor, amikor a Fehér Ház a közel-keleti konfliktusokkal van elfoglalva. Ukrajna kockáztatja, hogy stratégiailag nyer, de taktikailag veszít az átmenet pillanatában. Kijev csendben figyel – de pontosan tudatában annak, hogy Washington figyelmének ablaka nem végtelen.

A Forradalmi Gárda állama

Ha a Forradalmi Gárda kezébe kerül a hatalom, az Oroszországi Föderáció megőrzi a déli pufferzónát és megmarad szankciós folyosója is. Az iráni alkatrészek továbbra is érkeznek Kazanyba, az iráni gyár Tádzsikisztánban már nem Oroszország, hanem Irán számára dolgozik majd. Az olajárak magasak maradnak. Peking kedvezményesen vásárol iráni olajat, ezzel stabilizálva a globális árakat és közvetve finanszírozva az orosz hadigépezetet. Kína, Irán és az Oroszországi Föderáció zárt gazdasági kört alkotnak, amelyet a nyugati szankciók nem tudnak áttörni: például a „hármas” kínai CIPS elszámolási rendszere már képes lesz feldolgozni az olajforgalom jelentős részét jüanban, ami hamarosan jogilag hatálytalanná teszi Trump iráni olaj elleni szankcióit.

Kína az iráni olaj több mint 90%-át vásárolja fel, és az Oroszországi Föderáció bevételeinek 52%-át biztosítja az 5 legnagyobb exportőr értékesítéseiből.

Ha az iráni dróngyártó lánc mégis összeomlik, Moszkva Phenjani támogatásra vált majd. Észak-Korea már szállít tüzérséget és rakétákat, a drónok és alkatrészek pedig a következő logikus lépést jelentik. Irán bukása nem gyengíti Moszkvát – inkább egy elszigeteltebb, kevésbé kiszámítható és nehezebben szankcionálható beszállítóra irányítja a figyelmét. Ez nem a probléma megoldása a Nyugat számára – hanem annak súlyosbítása.

Dmitrij Susarin történész megállapítja: Iránban nincsenek meg a dezorganizáció jelei, népi felkelés nem várható, a tömegeket könnyű hazafisággal lázba hozni. Már egy hónap is eltelt a háború kezdete óta – és még minidg nincs tömeges felkelés. A rezsim meggyengült, de megőrizte az irányítást. A biztonsági erektől való félelem visszatartja a tiltakozókat. A szétesés helyett éppen az ellenkező történt: a hatalom konszolidálódott és az eszkaláció felé fordult. Március 18-án egy izraeli rakétacsapás megölte Ali Laridzsánit – az iráni stratégia szellemi atyját, azt az embert, akit szeptemberben az USA és Izrael az átmeneti időszak fő vezetőjelöltjeként tartott számon. De még az ő halála sem okozott összeomlást. A rezsim túlélte.

A felkelésre való támaszkodás stratégiai hiba volt – úgy tűnik, Washington egy eleve gyenge hipotézis alapján kezdett háborúba. A gyakorlatban ez Irán konszolidációjához és az eszkalációhoz vezetett.

Irán stratégiai szempontból megfontoltan cselekszik, míg az Egyesült Államok és Izrael nem áll készen egy elhúzódó háborúra. Trump, miután nem sikerült elérnie a rendszerváltást, otthoni belső nyomással szembesül, hogy hirdesse ki a győzelmet. Az iráni kudarc politikailag elviselhetetlen – ez azt jelenti, hogy szükség van egy kompenzáló „győzelemre” valahol máshol. A legkézenfekvőbb lehetőség erre egy gyorsított, Moszkva számára elfogadható feltételekkel történő rendezés Ukrajnában, bár Trump egyre inkább azt fontolgatja, hogy teljesen kilép a tárgyalásokból.

A közel-keleti kudarc nem azért válik ukrajnai tragédiává, mert Trump el akarja árulni Kijevet, hanem azért, mert belpolitika sikert követel. Az áldozatot könnyű kiválasztani – Zelenszkijen fogják levezetni az indulatokat.

Mi a döntő tényező?

Az első forgatókönyv hosszú távon előnyös Ukrajna számára – de rövid távon veszélyes.

A második – minden szempontból katasztrofális.

A köztes kimenetel – az iráni helyzet „koreai befagyasztása” – nem szüntet meg egyetlen kockázatot sem, ha a Forradalmi Gárda hatalmon marad, és kompenzáló előnyök nélkül növeli a bizonytalanságot. Törökország továbbra is képes lezárni a fekete-tengeri útvonalakat, vagy megnyitni azokat olyan megállapodások függvényében, amelyekben Ukrajna nem vesz részt.

Kijevnek nincs sem szava, sem helye az asztalnál, ahol az iráni helyzet megoldását tárgyalják.

Az árulások története ciklikus. 1973-ban Saigon az újságokból értesült a béke feltételeiről; 1991-ben és 2024-ben a kurdokat, akik korábban az USA „olcsó politikai eszközei” voltak, azonnal elhagyták, miután teljesítették harci feladataikat. Ma a szíriai kurdok azt tanácsolják az irániaknak: „Ne kövessétek el a mi hibánkat – ne higgyetek az amerikaiaknak”. Ukrajna vérével fizet, de a Perzsa-öbölre koncentráló Washington számára ez már nem feltétlenül jelent értéket.

Az egyetlen kérdés, amit Kijev feltehet Washingtonnak: egyáltalán emlékeztek arra, hogy mi még mindig harcolunk?

Bizony, nem ártana feltenni ezt a kérdést Donald Trumpnak – bár valószínűleg nem is értené mit akarnak tőle. Nem lenne ki értse.

Szele Tamás