Szele Tamás: Vatniksirató

Február 28-a óta sok oroszbarát polgártársunknak omladozik a világképe, mégpedig alapjaiban, és már bocsánat, de ezen én csak vigyorogni tudok. Ők voltak ugyanis azok, akik fensőbbségük teljes tudatában négy évvel ezelőtt körberöhögtek, mikor megjegyeztem, hogy az Ukrajna elleni háború okozhat üzemanyag-ellátási zavarokat az orosz államnak. „Hülye vagy, az egész ország egyetlen, hatalmas benzinkút!” – mondták és százszámra küldözgették írásaim alá a röhögő fejeket.

Aztán, amikor az ukrán traktorok vontatták el a mezőkön nafta híján megrekedt orosz páncélozott járműveket, erről már nem ejtettek több szót. Akkor éppen azt magyarázták, hogy semmi baj, Oroszország villámháborúban győzi le Ukrajnát, egyszerű ez, mint a kétszer kettő. Az egyik „szakértőjük” azt is kifejtette, hogy a Kígyó-sziget (ami akkor még orosz kézen volt) a Fekete-tenger kulcsa és most már annyi Odesszának, de még Romániának is. Hm, a Kígyó-szigetet visszafoglalták, a vadőrből lett „szakértő” meg máig hallgat is az ügyben, mint a csuka. Ami a villámháborút illeti, ez a legenda még 2022 szeptemberében is élt, amikor az orosz alakulatok épp olimpiai rekordokat döntögettek a menekülésben Harkiv alól, felszereléseiket és eszközeiket sportszerűen hátra hagyva. Akkor azt kommentelték, hogy „fogalmad sincs, mennyi ideig tarthat egy villámháború, ez akkor is az!”. Persze hogy villámháború, a matató ménkűtől származik, már négy éve tart, ebből háromban nagyjából ugyanott. De ők hisznek, mindennek dacára.

Abban is hisznek, hogy Putyin jó és bölcs, abban is, hogy Hszi Csin-ping a legjobb barátja, abban pedig a leginkább, hogy Trump a Béke Embere, akinek isteni küldetése egyenesen Qanontól származik, bár egyes hittételek szerint maga Trump Qanon. Szóval: hisznek ezek a polgártársaink, pedig naponta történnek olyan események, amik cáfolják a nézeteiket.

De legalább erős az ő hitük. Kár, hogy nem tartják a templomban, mert odavaló lenne, valóságos tertullianusi tétel, „credo, quia absurdum est”, „hiszem, mert lehetetlen” – hogyne, hiszen lehetséges, logikus dolgokban, netán tényekben hinni nem kunszt, a képtelenséget elhinni a valódi művészet, oda szükséges ám a hit ereje!

És most Irán megtámadása újabb rést ütött a világnézetükön. Hiszen aszerint az Egyesült Államok még csak meg sem támadhatta volna Iránt, mert Trump és Khamenei egyaránt autokraták, ellenkezőleg, véd- és dacszövetségben kellett volna élniük, hogy Oroszországgal, Kínával és Észak-Koreával karöltve legyőzhessék a „dekadens liberalizmust a rothadó Nyugaton”, majd a győzelem után minden vatnikot kinevezzenek legalábbis körzetvezetőnek vagy viceházmesternek. Ehelyett meg mostanság Washington utasítására bombázzák Teheránt és Moszkva meg Peking a füle botját sem mozgatja ahelyett, hogy küldené a segítséget.

Hát miféle Tengely ez, kérem?

Ilyesféle. Meg legfőképpen: nem tengely, sőt, még féltengely sem. Szélhámosok gittegylete, nem több. De lássuk, mit ír erről a Carnegie Alapítvány mai elemzése.

A teheráni rezsimet az Egyesült Államok és Izrael mindössze néhány napja tartó támadásai az összeomlás szélére sodorták. Ebben az időszakban Iránnak óriási hasznára vált volna szövetségesei segítsége: különösen a demokratikus világrenddel szemben álló, tekintélyelvű „CRINK” tengely (Kína, Oroszország, Irán és Észak-Korea) támogatására számított.

Azonban sem Moszkva, sem Peking nem nyújtott kézzelfogható támogatást: ezek az államok csak az Egyesült Államok és Izrael nyilvános bírálatára szorítkoztak. Míg Oroszország passzivitása az ukrajnai háborúval való elfoglaltságával magyarázható, az a várakozás, hogy Kína katonailag támogatná Teheránt, mindig is téves volt. Kína nem az „új Amerika”, és egészen más elképzelései vannak arról, hogyan kell hatékonyan fellépni a modern világban.

Oroszország és Kína vitathatatlanul Irán két legnagyobb kereskedelmi és politikai partnere. Moszkva és Teherán az ukrajnai háború miatt különösen közel került egymáshoz, a nyugati szankciók pedig elősegítették a kölcsönös együttműködés létrejöttét. A 2022-es teljes körű ukrajnai invázió óta a két ország között számos magas szintű hivatalos látogatás történt , stratégiai partnerségi megállapodást írtak alá , és megerősítették a katonai kapcsolatokat.

Moszkva több mint 4 milliárd dollár értékben vásárolt fegyverrendszereket Teherántól, főként Shahed kamikaze drónokat. Cserébe Oroszország kiképző repülőgépeket, harci helikoptereket, páncélozott járműveket és puskákat adott el Iránnak. A két ország együtt kereste a nyugati szankciók kijátszásának módját, és a megfigyelési technológiák terén is tapasztalatot cseréltek. Irán 2023-ban szabadkereskedelmi megállapodást írt alá az Oroszország vezette Eurázsiai Gazdasági Unióval.

Irán szoros kapcsolatai Kínával még korábban kezdődtek. Hszi Csin-ping kínai vezető 2016-ban közel-keleti körútja során hivatalos látogatást tett Iránban, amelynek során a két ország stratégiai partnerségi megállapodást írt alá. 2021-ben huszonöt évre szóló tervet dolgoztak ki, amelynek keretében Peking 400 milliárd dolláros beruházáscsomagot ígért a folyamatos iráni kőolajszállításokért cserébe.

Irán, Oroszország és Kína háromoldalú együttműködési formákat is kidolgozott. 2019 óta rendszeresen tartanak közös haditengerészeti gyakorlatokat (Tengeri Biztonsági Övezet néven), és gyakran azonos álláspontot képviselnek globális kérdésekben. Az egyeztetés könnyebbé vált, miután Irán csatlakozott a Moszkva és Peking által vezetett nemzetközi „klubokhoz”: 2023-ban a Sanghaji Együttműködési Szervezethe, a fejlődő országokat tömörítő BRICS-csoporthoz pedig a következő évben.

Ennek ellenére Irán legnagyobb szükségének órájában sem Oroszország, sem Kína nem sietett a segítségére erőteljes, határozott és letagadhatatlan módon. Olyan hírek láttak napvilágot, amelyek szerint Moszkva célkövetési adatokat szolgáltatott amerikai hadihajókról és repülőgépekről az iráni támadásokhoz, ami, ha beigazolódik, a Kreml megtorló válaszának tekinthető az ukrán önvédelemnek az elmúlt négy évben nyújtott masszív amerikai hírszerzési segítségre.

Kínai részről eddig nem történt érdemi segítségnyújtás - vagy legalábbis az orosz lépésekhez hasonlót eddig nem leplezett le az amerikai kormányzat. Moszkva és Peking bírálta Washington csapásmérő hadjáratát, és kérte az ENSZ Biztonsági Tanácsának sürgős összehívását - de ezek a gesztusok egyértelműen nem álltak arányban a háromoldalú kapcsolat korábbi mélységével.

Oroszország részéről az ukrajnai háborúhoz szükség van az összes modern Sz–400-as légvédelmi rendszerére, repülőgépére és rakétájára, amelyek pedig Irán számára annyira hasznosak lennének. Ráadásul a Kreml még mindig tárgyalásokat folytat Washingtonnal – és egy közel-keleti patthelyzet veszélyeztetné ezt a folyamatot.

Egyesek úgy vélik, hogy mivel Kína az „új Amerikává” akar válni, úgy kellett volna kezelnie iráni szövetségesét, ahogy Washington bánik barátaival. Az idők azonban megváltoztak. Akkor, amikor az Egyesült Államok világvezető lett, a helyzet egészen más volt. Az Egyesült Államok a Szovjetunióval folytatott hidegháborús szembenállás idején bővítette globális szerepét, ami megkövetelte a szövetségesek olyan hálózatának létrehozását, amelyet az ellenségek hasonlóképpen világosan meghatározott csoportja ellen lehetett felsorakoztatni. Washingtonnak csábító ajánlatokkal – köztük biztonsági garanciákkal – kellett megnyernie az új szövetségeseket.

Ez a modell ma már nem működik. A világ már nem oszlik külön táborokra; a folyamatok gyorsan és egyidejűleg bontakoznak ki; a gazdaságok összefonódtak és a technológia megkönnyíti a beavatkozást más államok belügyeibe.

Az Egyesült Államok számára már túl késő, hogy visszavonja a szövetségeseinek nyújtott biztonsági garanciákat: ez túl nagy reputációs kárt okozna. Kína azonban soha nem adott ilyen garanciákat, és – az Egyesült Államok jelenlegi nehézségeit látva – most sem áll szándékában elkezdeni. Sőt, Peking hivatalosan nem is használja a „szövetséges” szót, és inkább a „határok nélküli barátság” vagy a „minden időben érvényes stratégiai együttműködés” kifejezéseket részesíti előnyben.

Nem ez az első eset, hogy Kína tartózkodik attól, hogy a bajba jutott stratégiai partnerei segítségére siessen: Peking feltűnően távol maradt Oroszországtól Ukrajnában, Nicolas Maduro venezuelai elnöktől és Pakisztántól az afganisztáni tálibokkal folytatott konfliktusban is. Ez azonban nem a gyengeség jele. A baráti rezsimek katonai támogatása soha nem volt része Kína globális vezetési stratégiájának.

A diverzifikáció szintén a kínai külpolitika egyik pillére. Bár Peking nagyra értékeli Iránnal fenntartott kapcsolatait, más fontos partnerei is vannak a Közel-Keleten, például Szaúd-Arábia, amely több olajat szállít Kínának, mint Irán. Peking Egy Öv, Egy Út kezdeményezését integrálták Rijád 2030-as jövőképével, és a két ország ezt követően 50 milliárd dolláros megállapodást írt alá.

A Kína és egyes arab államok – például az Egyesült Arab Emírségek – közötti kereskedelmi forgalom csaknem tízszerese Kína Iránnal folytatott kereskedelmének. Kína más Öböl menti monarchiák cégeivel is szorosan együttműködik: például az ACWA Power szaúdi céggel közösen fejleszt egy 1 milliárd dolláros napenergia-projektet Üzbegisztánban.

Mindezek a közös projektek (valamint az Izraellel fennálló, igen fontos kapcsolatok ) veszélybe kerülnének, ha Kína katonai segítséget nyújtana Teheránnak, különös tekintettel arra a buzgalomra, amellyel Irán jelenleg a Perzsa-öböl menti szomszédait bombázza.

Végül pedig: Donald Trump amerikai elnök áprilisban Pekingbe látogat: ez az első látogatás amerikai elnök részéről a Középső Birodalomban közel egy évtizede. Áttörés nem várható, de szimbolikus jelentőségű lesz. Kína nem akarja, hogy Irán miatt megromoljanak a kapcsolatai az Egyesült Államokkal.

Jelenleg Peking számára az a legfontosabb, hogy Trump elnökségét nagyobb kereskedelmi háború vagy más eszkaláció nélkül túlélje. Természetesen Kína csendben arra is törekszik majd, hogy megszilárdítsa előnyét a ritkaföldfémek bányászatában, a lehető legtöbb know-how-t szerezze meg a nyugati technológiából, amíg még hozzáférhet, és megduplázza az importhelyettesítést (ami a 2026-2030-as ötéves terv szerint kiemelt prioritást kapott).

Még ha az iráni rezsim nem is éli túl az amerikai-izraeli bombázást, utódjának nem lesz más választása, mint hogy együttműködjön Kínával, amely monopóliummal rendelkezik a csúcstechnológiai termékek szállítása terén, és az iráni olaj fő vásárlója. Pekingnek mindig sokkal könnyebb lesz más beszállítót találnia (például Oroszországot), mint Iránnak új vevőt. Arról nem is beszélve, hogy a Kínába irányuló iráni olajszállítások egyre kevésbé lesznek fontosak Kína számára, ahogyan az alternatív energiaforrásokat kifejleszti.

Mindezeket figyelembe véve Kínának egyáltalán nincs oka arra, hogy belekeveredjen egy kiszámíthatatlan regionális háborúba. Pekin számára sokkal több értelme van a háttérben maradni, megszilárdítani a pozícióját, és elkerülni, hogy erőforrásokat pazaroljon periférikus ügyekre.

Egyszóval: szegény, szegény vatnikok, megint nem értik, hogy mi történik körülöttük, és ezekben a nehéz pillanatokban lehet számukra mindennél fontosabb az erős hit. Ha már a logika csődöt mondott. Pedig még alig pár hete azt kurjongatták a sajtójukban – amit valami tévedés folytán magyar kormánymédiának neveznek – hogy „a nemzetközi jog érvényét vesztette, mostantól az erősebbnek lesz mindig igaza, de jó!”

Ilyen az, amikor az erősebbeknek van igaza, csak épp nem az a csapat az erősebb, amelyiknek ők drukkolnak. Sőt: még ők maguk sem erősek.

De hagyjuk meg őket hitükben. Higgyék, hogy Trump feloldotta Magyarországot minden szankció alól, higgyenek a „pénzügyi védőpajzsban”, amire kezet is adott „és az többet ér, mint az írásos szerződés”, higgyenek, ha már tudni nem képesek. Higgyenek, ha úgy fordul a kocka, akár még a Rejtőzködő Imámban is.

Nehéz időkben ugyanis így radikalizálódnak a fanatikusok, rendszerint annak érdekében, hogy azok a nyomorult idők még nehezebbé váljanak.

Akkor leszünk bajban, ha addig hagyjuk őket hinni, míg el nem kezdenek a Hit nevében boszorkányokat és eretnekeket égetni. Márpedig ez lenne a legnagyobb élvezet számukra az életben – másfélére nem is nagyon vágynak.

Ezt viszont már ne kapják meg.

Legyenek boldogok annyitól is, hogy nem látnak, mégis hisznek.

Szele Tamás