Szele Tamás: Vízháború a csendes Donnál

Ma nem az autokratákat bemutató cikksorozat folytatódik a Zónán, nem hagytam fel azzal sem, csak nehezen gyűlnek az adatok Khameneiről, akit viszont vétek volna kihagyni a listáról – ellenben fájdalmasan aktuálissá vált egy három évvel ezelőtti írásom, tehát megpróbálom összehasonlítani az akkori és a mai helyzetet, nem megfeledkezve a régi írás fogadtatásáról.

Három évvel ezelőtt, egészen pontosan 2022. június 25-én még „csak” hónapok óta tombolt Ukrajnában, az orosz propaganda magyar hívei jóval hangosabbak és önérzetesebbek voltak (bár ez azóta is csak nagyon kis mértékben csökkent), és komoly újdonságot jelentett az, hogy a szakadár donbásszi köztársaságok vízhiánnyal küzdenek. Hála az orosz tüzérség áldásos tevékenységének, mellyel majdnem minden szivattyú- és víztisztító telepet miszlikbe lőttek. Nem azért, mert a szivattyúk rájuk támadtak volna, hanem azért, mert könnyű célpontok voltak.

Lássuk, hogyan írtam le az akkori helyzetet a Huppa című lapban, melynek máig munkatársa vagyok.

„2014 óta mindennaposaknak számítottak az ukrán oldal és a szakadár népköztársaságok közötti tüzérségi párbajok, határincidensek, mármint, ha a kontaktvonalat, ami de facto elválasztotta a feleket, határnak tekintjük. A vízhelyzet már akkor is kriminálisnak számított – miért is? Azért, mert a Donbássz területének nagy részén csak az 1950-es évek óta van elegendő víz, korábban kisebb tavak partján vegetált néhány település, de nagyjából lakatlannak számított a vidék a vízhiány miatt. Semleges ütközőzóna a zaporrizsjai és a doni kozákok területe között. Az ötvenes években azonban megépítették a Voda Donbaszu vízművet, ami 132 kilométeren át szolgáltatja a vizet az ország keleti részén lévő Sziverszkij Donyec folyótól Donyeckig, majd tovább Mariupol városáig az Azovi-tenger partján. Ez a 12 ezer kilométeres vezetékhálózat körülbelül hatvan-hetven éven át folyamatosan működött – persze, mint minden szovjet létesítmény esetében, néha voltak vele karbantartási gondok, de alapjában véve megbízható szolgáltatást nyújtott, 3,7 millió embert és rengeteg ipari vállalkozást látott el, főleg a térségre jellemző és igen vízigényes kohászati- és kokszoló üzemeket, szénbányákat, de természetesen a mezőgazdaságot is.

A bajok 2014-ben kezdődtek, mikor egyrészt megrongálódott a vezeték a harcokban, másrészt leállt az áramellátása is. Igen, a szivattyúk áram nélkül leállnak. Akkor is hatalmas gondot jelentett a javítás, aztán következett a gazdasági dilemma: jog szerint Ukrajna nem is lett volna szabad vízzel ellássa a donyecki és luhanszki népköztársaságokat, de víz nélkül sem hagyhatta őket, azok viszont csak annyit fizettek a vízért, amennyit akartak (az ukrajnai áraknak körülbelül a felét), azt is rubelben, amivel a Voda Donbaszu nem tudott mit kezdeni. Igazság szerint el se fogadhatta volna, a kontaktvonalon keresztül tilos volt kereskedni, csak hát muszáj is volt… és minden villongás kárt tett a vízvezetékrendszerben. A Politico tavalyi írása szerint például a kontaktvonaltól három kilométerre fekvő Avdiivkában a húszezer lakos 2014 és 2015 között több hónapig egyáltalán nem kapott vizet, kutakból ittak, havat olvasztottak, ugyanis a szűrőállomás éppen belógott a harci zónába. Később szintén nagyon nehéz volt karban tartani, még 2017-ben is leállt, ugyanis a javításhoz szükséges nehézgépekre mindkét oldal tüzet nyitott. (…)

A Sziverszki Donyec folyótól közvetlenül délre fekvő régió nagy része ezekre támaszkodik vízellátás szempontjából. A Sziverszkij Donyec – Donbász csatorna (SDD), a régió talán legjelentősebb vízügyi infrastruktúrája, amely a Donyecki terület nagy részét ellátja. 2022. május 17-én a regionális vízszolgáltató, a Voda Donbaszu közleményt adott ki arról, hogy legfontosabb létesítményei a háború következtében továbbra is „áramtalanítva” vannak. Ez azt jelenti, hogy az áram hiánya akadályozta működésüket, függetlenül attól, hogy magukat a létesítményeket támadás érte-e vagy sem. Ezek közé tartozott a Donyecki Szűrőállomás (Donyeck város külterületén) és az SDD harmadik emelőállomása Horlivkánál (a frontvonal közvetlen közelében). (…)

Szóval akkor összegezzük: elsősorban megsemmisültek a szivattyúállomások, másodsorban a szűrőállomások, harmadsorban az átemelő állomások, illetve az is áll, ami nem semmisült meg, energiaellátás hiányában.

Négymillió ember maradt víz nélkül, az ipar leáll, de leáll a mezőgazdaság is, mert nem lehet öntözni.”

Írtam volt én ennél sokkal többet is, de ez volt a lényeg. A cikk olvasottságára nem panaszkodhattam, a hozzászólásokra annál inkább. Valóságos kis keresztes hadjárat indult ellenem vatnik körökben, vádoltak drogfogyasztástól részegségig és hazaárulásig mindennel, megtudtam a kommentelő hadaktól, hogy a Donbássz, vagyis a Donyec-medence mindenkor, tehát fennállása óta tejjel-mézzel folyó Kánaán volt, de különösen vizekben bővelkedett (akkor miért volt a régi ukrán neve Дике Поле, átírva Dike Pole, magyarul Vad Mező? Biztos a dühöngő tengeri viharok miatt, mást nem tudok elképzelni...), és egyáltalán, nem szenvednek ott hiányt semmiben. Jó, az ember nem áll le vitatkozni egy talicska aprómajommal, a vérmesebbeket eltiltottam a kommentelés lehetőségétől, aztán folytattam a munkát, némileg hümmögve, mivel azt még valahogy elhittem, hogy akad, aki nekem nem hisz, de hogy már a térképnek sem hisznek? Azóta megtanultam, hogy ez még az enyhébb esetek közé tartozott.

Teltek-múltak az évek, a helyzet semmilyen tekintetben nem javult, ellenben sokat romlott minden szempontból, mígnem tegnap elém került a Novaja Gazeta Evropa aktuális helyszíni tudósítása – a mostani vízhelyzetről a Donbásszban. Idézem azt is, legalábbis részletekben, mert maga az írás elég terjedelmes:

„A „DNK” megszálló közigazgatásának vezetője, Denis Pusilin, demonstratív módon elzárta a helyi autómosók vízellátását. De a jenakievói kohászati üzem és a közeli koksz- és vegyi üzemek nyugodtan működnek tovább, míg magában Jenakievóban a vízszolgáltatás szűkösebb, ám az ellátási szünet egy nappal hosszabb, mint Donyeckben. Itt csak minden ötödik napra ígérik meg, hogy víz folyik majd a csapból.

Pontos a kifejezés, miszerint „ígérik”, mert a vízellátási menetrendeket a még 2014-ben elfoglalt donbászi területeken nem tartják be, ezt bármelyik helyi lakos megmondhatja.

Mi történt?

Semmi új. A Sziverszkij Donyec-Donbássz csatorna, amely 2014 és 2022 között nyolc éven keresztül az egész régiót ellátta, függetlenül attól, hogy ki irányította az adott településeket, már a teljes körű orosz invázió kezdetén megsemmisült. A csatornából már régóta nem érkezik víz a megszállt részre és azon túlra sem, 2022 óta háromnaponta egyszer van ivóvíz, akkor is csak három órán keresztül itt, a megszállt területen – ez már a negyedik víz nélküli nyár.

És nincs remény a helyzet megoldására.

A csatorna kezdeténél található, a Harkivi Területen lévő Sztaroszkol víztározó segített a száraz években szabályozni és feltölteni a Sziverszkij Donyecet. A Sztaroszkolszkoje víztározó gátját az orosz hadsereg felrobbantotta, amikor 2022 áprilisában megrohamozták a Harkivi Területet. Ekkor a vizet kiengedték, a tározó medrének nagy területei a felszínre kerültek, és mostanra fűzfaerdő nőtt ott.(...)

Az itteni emberek már mindenféléhez hozzászoktak, 2022 óta már saját vízmegtartó rendszereket építettek. A legügyesebbek az élet királyai – a magánházak tulajdonosai voltak. A régi donyecki „majorságok” vagy az új panel-magasházak lakói hatalmas hátrányban vannak. Egy magánházban lehet ásni egy gödröt és építeni egy faházacskát egy kényelmesen szigetelt „trónussal” az egész család számára, van hely a víztartályok elhelyezésére és álcázására, és ezek segítségével ki lehet építeni a saját, a külvilágtól függetlenül működő, a házban lévő csapokat kiszolgáló rendszert. (…)

A Voda Donbaszu vállalat egyik vezetője komoran közli, hogy csak a Sztarij Oszkol folyó melletti víztározó feltöltéséhez legalább három év lesz szükséges – ha a gátat újjáépítik. A többiről még beszélni is ostobaság.

A csatorna medrét annak idején 28 kilométer hosszan betoncsővel zárták le, és most orosz katonák csoportjai rejtőznek a vezeték maradványaiban a támadások előtt: ez jelenleg egy tereptárgy, a Csasziv Jar melletti védelmi vonal része, amelyért több mint két éve folyik a harc. A csatorna medre már nincs meg, és távolabbi szakaszai – melyek közelebb feküdtek Bahmuthoz és Gorlovkához – szintén eltűntek. A szivattyúállomások is tönkrementek (a csatornának kilenc átemelője volt, ahonnan szivattyúállomások pumpálták felfelé a vizet, a Donyecki-hátság dombjain át Donyeckig). A legmodernebb (ezzel kezdődött az újjáépítés) donyecki szűrőállomás a Donyeck északi részén, a Jaszinovataja és Avdiivka közötti mezőn tisztította a donyecki fogyasztók vizét, csakhogy itt zajlott az Avdiivka elleni támadás éveken keresztül, és ez a szűrőállomás nincs többé.

Mi maradt meg? A csatorna medrének egy kiszáradt szakasza, amelyet 2014-ben foglaltak el, és négy nagy víztározó, amelyet az 1950-es évek végén hoztak létre rövid távú vészhelyzetekre. A mostani globális „üzemzavar” három és fél éve alatt az összes tározó kimerült, és a vízszint meredeken zuhant. Amikor 2022 végére világossá vált, hogy az orosz hadsereg nem tudja elfoglalni Raigorodokot és Szlavjanszkot, ahol a csatorna kezdődik – sőt, elvesztette a harkivi régiót is a sztaroszkolszkojei víztározóval –, akkor Marat Husznullin, az Oroszországi Föderáció miniszterelnök-helyettese ünnepélyesen megígérte, hogy 2023 márciusáig elindítja a Dontól a Donyeck megsegítésére szolgáló vízvezetéket.

Rögtön kiderült, hogy ez egy fusermunka: a valódi csatornát Hruscsov alatt négy éven át építették, 20 ezer munkást toborozva az ország minden részéből komszomolista utalványok segítségével.

Az orosz műszaki alakulatok 2023 júniusára két műanyag csővezeték formájában fektették le a Dontól a csatorna száraz szakaszán a vízvezetéket. A helyi vezetők, mint például Pusilin, már akkor is óvatosan próbálták jelezni, hogy a Donból érkező víz biztosan nem oldja meg a problémát, viszont kiszámíthatóbbá teszi az ütemtervet: minden harmadik nap három órán keresztül garantáltan lesz víz Donyeckben.

Most Putyin a Pusilinnal a kamerák előtt folytatott beszélgetésében hirtelen elejtette azt a mondatot, hogy ez a vízvezeték még „nem érte el a tervezett kapacitását”. Tervezési kapacitása körülbelül tizenegyszer kisebb volt, mint a Szeverszkij Donyec-Donbassz csatornán keresztül történő minimális vízellátás – az 1979-ben újjáépített nagy csatorna kapacitása a háború előtti utolsó években a valóságos Donbássz számára kissé eltúlzott volt, naponta mintegy 2,4 millió köbmétert biztosított.

A Donból érkező vízvezetéknek a „DNK” hatóságai által ígért „tervezési kapacitás” mellett napi 288 000 köbmétert kellett volna termelnie.

Donyeckben azt beszélik, hogy a téli hőmérséklet-ingadozás körülményei között sietve beszerelt és nem szigetelt műanyag csövek nem viselkedtek tervszerűen, és repedések, szivárgások keletkeztek rajtuk.

A lényeg azonban az, hogy Donyeck és a környező városok elhasználódott kommunális rendszere hogyan viselkedett három év alatt a szélsőséges, szinte katasztrofális működés körülményei között. A társasházak minden lakója tudja: őszhöz közeledve megjelennek a bejelentések, hogy a fűtési hálózatot vízindítással tesztelik, és ez a váratlan vízbetörés csőelem-szakadáshoz és egyéb bajokhoz vezethet – a lakóknak a jelzett időpontban otthon kell lenniük.

A megszállt területek már elhasználódott közművezeték-rendszere az elmúlt években hetente háromszor hirtelen fellépő vízterhelésekkel működött. Hogyan működhet a csatornarendszer víz nélkül? Eleinte hetente háromszor napi három órán át vízellátási üzemmódban még funkcionált, most már ez is kezd meghibásodni.

Amikor katasztrofális vízhiány lépett fel, a megszálló hatóságok helyben szokatlan megoldásokhoz folyamodtak: például a bányákból kiszivattyúzott vízzel töltötték fel a fűtőtesteket. Donyeckben három nagy bánya van, ahonnan még mindig lehet vizet szivattyúzni: Gorkij, Szkocsinszkij és Zaszjadko. A bányavíz azonban kémiailag aktív, a vasat kén-oxidjaivá alakítja, petrolkémiai maradékokat és a rothadó fagerendákból felszabaduló anyagokat tartalmaz. Még a donyecki propagandaforrások is azt mondták, hogy nem lehet vízellátásra használni, de ez 2022-ben volt – ahogy telt az idő, a helyzet romlott, és „unortodox megoldásokat” kellett alkalmazni.

Most minden összejött: forró nyár, haldokló kommunális rendszer, a víztározók szintjének csökkenése, ami odáig fajult, hogy a Zujevszkaja hőerőmű a műszaki víz hiánya miatt a leállás szélén áll, így a vízhiányhoz még áramhiány is társult. És az összes probléma, ami a régió teljes vízellátó rendszerének megsemmisülésével kapcsolatos – a teljes körű orosz invázióval kezdődött. A Donbássz számára még elméletileg sincs honnan vizet szerezni.

Az Ukrajna részéről fenntartott „vízblokádról” szóló moszkvai propaganda Goebbelsre emlékeztet. Nem lehet semmiféle „blokád”, mert már nincs kapcsolat a vízhez vagy zsilip sem. És még ha feltételezzük is, hogy Oroszország elfoglalja a donyecki régió teljes területét, akkor sem lehet helyreállítani a vízellátást. Az invázió által lerombolt csatornát újjá kellene építeni, de ilyen hatalmas, szovjet típusú létesítményeket valamiért már senki sem épít.

Ukrajna nélkül nincs megoldás a donbászi vízproblémára. Csak a televíziós hírműsorokat lehet megtölteni a Rosztov-na-Donu – Donyeck útvonalon közlekedő tartálykocsikkal.

Mit lehet tenni? El lehet távolítani a felesleges fogyasztókat. Már most láthatjuk az első híreket az esetleges járványokról, Donyeckben pedig már a „felesleges” lakosság kényszerű evakuálásának előkészületeiről beszélnek. Ott már volt egy ilyen kitelepítés 2022-ben, amikor a megszálló hatóságok a nagyon közeli hadszíntér miatt – bár ott teljes csend uralkodott éppen – hirtelen „ukrán offenzívát” jelentettek be és a lakosság sürgős kitelepítését rendelték el. Másnap megkezdődött az összes helyi evakuációja – és csak ezután érkezett meg a nagy háború.”

Annyit még hozzá kell tennem a Novaja Gazeta Evropa egy korábbi híradása alapján, miszerint a donyecki panelházak lakóinak a legnagyobb problémát ilyen körülmények között nagydolguk elvégzése okozza: ez idő szerint ezt a kagylóban elhelyezett műanyag zacskóba intézik, melyet a kulturáltabbak a szemeteskukába dobnak, a kevésbé kulturáltak kihajítják az ablakon, így aztán a donyecki lakótelepeken részint „illatos”, részint kockázatos sétálgatni. A járványveszély állandó és egyre súlyosabb.

Valószínűleg szükség lesz az evakuációra, annyi embert nem lehet lajtoskocsiból ellátni még a legminimálisabb szinten sem vízzel. Az európai uniós szabvány egy személy napi vízfogyasztását száz liternek tekinti, ennek jó, ha tizede jut a donbássziaknak.

Nos, ilyen a mostani helyzet.

Nem szeretem felemlegetni, hogy megmondtam, mi várható – de megmondtam. Sőt, annak idején ezekkel a szavakkal fejeztem be az írásomat:

„Én azt értem, hogy az Oroszországi Föderáció magához akarja csatolni a Donbásszt, de ha így annektálja, már csak egyet tudok kérdezni.

És tessék mondani, mihez kezd majd a lakhatatlan száraz sivataggal, ami az övé lesz?

Mit vet majd bele, bukfencet?

Nem. Aknát, mint eddig.”

Nos, amit mondtam, bekövetkezett.

Hittek nekem akkor? Dehogy hittek. Sőt, aki nem akar, még most sem fog nekem hinni.

Ezért szoktam azt mondani, hogy a mai sajtóban minél pontosabb egy előrejelzés, annál kevesebb értelme van.

Ugyanis az ilyesmit rengetegen hit kérdésének fogják fel, így hát aki eleve nem hisz az embernek mert nem ért vele egyet politikai szempontból, az akkor sem fog hitelt adni a szavainak, ha előre megmondja a lottó-nyerőszámokat vagy a hármas befutót. Ha még ráadásul el is találjuk ezeket, akkor azt fogják mondani, hogy a maffia tagjai vagyunk, és befolyásoljuk a szerencsejátékokat.

Szóval, beszélhet az ember, amit akar, ha igazat mond, úgyis csak az hisz neki, aki akar.

És ha eltaláljuk a várható eseményeket, mi jár nekünk?

Mint Hunniában mindenkor: a szánk.

Szele Tamás