Szele Tamás: Washington és Moszkva

Míg az Európai Unió számára Donald Trump megválasztása hamleti kérdést jelent – lenni, vagy nem lenni, ugyebár, különös tekintettel a populista politikai vezetőkre, melyek valósággal hemzsegnek az öreg kontinensen – Washington és Moszkva jövendő viszonya ennél árnyaltabb. Mint a CEPA rövid tanulmánya rávilágít, Putyin egyáltalán nem biztos, hogy Trump nyakába fog borulni a közeljövőben, és ez fordítva is igaz.

Moszkvától Kijevig, Brüsszeltől Washingtonig széles körű egyetértés van abban, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök a legnagyobb nyertesei közé tartozik Donald Trump Fehér Házba való visszatérésének.

Trump ugyanis egyértelműen nagyobb becsben tartja Putyint , mint Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, és nyilvánosan, több alkalommal is megkérdőjelezte Amerika transzatlanti szövetségének hasznosságát. Mi mást kívánhatna Putyin egy amerikai elnöktől?

A hagyományos logika szerinti vélekedés azonban szinte most szinte biztosan téved.

Az biztos, hogy Trump újra bevonul a Fehér Házba és talán bizonyos ajándékokat is tartogat az orosz elnöknek. Retorikai ígérete a háború gyors befejezésére – egy „béketerv” vázlatával, amely az amerikai katonai támogatás visszavonására és a NATO-csatlakozási tárgyalások felfüggesztésére épül – elég bizonytalanságot hordoz magában ahhoz, hogy az európai vezetők kezdjék megkérdőjelezni az orosz támadással szembeni folyamatos ellenállás életképességét. Az atlanti szövetségen belüli súrlódások kilátásba helyezése pedig nagyon is Putyin érdekeit szolgálja.

De ezek a látszólag kedvező hullámok az Oroszország előtt álló zordabb tengereket leplezik. Ahogy Trump a kampányút retorikai egyszerűségét felcseréli a washingtoni politikai adok-kapok keményebb valóságával, Putyin valószínűleg számos korábbi reményét látja majd füstbe menni. Ami még rosszabb, hogy a Trump által valószínűleg megtartandó prioritások – köztük a Kína és Irán elleni kemény fellépés – nagyban meg fogják nehezíteni Putyin életét.

Az orosz elnök is emlékszik az első Trump-kormányzatra, és arra, hogy a Kongresszus és a közigazgatás miként segített abban, hogy a Krím 2014-es annektálására válaszul hozott szankciók érvényben maradjanak, sőt, Trump hivatali ideje alatt még fokozódtak is.

Bár az előrelátó tervezés és az engedékenyebb Kongresszus ezúttal szabadabb kezet adhat a Fehér Háznak, Trump valószínűleg továbbra is úgy fogja találni, hogy kevés politikai tőkét lehet kovácsolni abból, ha Putyinnal kiegyezik. Sőt, lehet, hogy ennek ára is lesz. Trump ragaszkodni fog a róla kialakult képhez, nem csak mint üzletemberről, hanem mint üzleti nyertesről is, és ha Putyin amerikai engedékenységet kíván Ukrajnában, akkor valószínűleg valamit adnia kell majd Trumpnak cserébe.

Viszont Putyinnak nem sokat tud felajánlani. A Biden-kormányzat már elérte, hogy Oroszország szabadon engedje a legismertebb amerikai túszokat, és bár a posztszovjet térségben fennálló uralmi igényekről való lemondás szép retorikai győzelmet hozhat Trumpnak, Putyin nem szívesen fog megalázkodni a nyilvánosság előtt.

Ami még rosszabbá teszi a helyzetet, hogy az egyetlen dolog, amit Trump valószínűleg szeretne – az orosz együttműködés vagy legalábbis tartózkodó viselkedés a szélesebb értelemben vett geopolitikai tervei ügyében –, pont az, amit Putyin a legkevésbé sem tud megadni neki.

Trump világossá tette, hogy Amerika fő ellenfeleinek Kínát és Iránt tekinti, nem pedig Oroszországot, és az amerikai-európai összefonódásokból és kötelezettségekből való kivonulás indoklásának része az, hogy jobban összpontosíthasson az indo-csendes-óceáni térségre és a Közel-Keletre. Ha Trump külpolitikai csapatában bárki is egy Peking és Teherán elleni, Moszkvával kötött grandiózus szövetségről vizionál, az veszélyes ábrándoknak hódol.

A katonai és gazdasági segélyek kombinációján keresztül Kína és Irán is keményen dolgozott azon, hogy segítsen Oroszország háborús törekvéseit a sínen tartani, mivel lehetőséget látnak benne az USA gyengítésére és a nyugati szolidaritás rombolására, ráadásul ezen az úton Peking és Teherán szabadabb kezet kapott a saját környezetében. Bármennyire is öncélú volt ez a támogatás, döntő fontosságú volt abban, hogy Oroszország folytatni tudja a háborút és talpon tudja tartani a gazdaságát, amiért Moszkva várhatóan hálás lesz.

Amikor Trump elkezdi politikai vagy gazdasági offenzíváját Peking és Teherán ellen, akkor Putyinra hárul majd a feladat, hogy szolidaritást vállaljon autoriter szövetségeseivel. Ha ölbe tett kézzel ül, akkor elkerülhetetlenül kivívná Hszi Csin-ping és Ali Khamenei haragját, máárpedig ők továbbra is képesek megnehezíteni az életét azzal, hogy leállítja az áru- és pénzáramlást, amely lehetővé tette Moszkva számára a szankciók és az exportellenőrzés kijátszását.

Végső soron az az ár, amelyet Oroszország kénytelen fizetni Irán és Kína támogatásáért, messze meghaladhatja azt az árat, amelyet Irán és Kína hajlandó volt fizetni Oroszország támogatásáért, és ezt a tényt Putyin valószínűleg megérti, de nem sokat tehet ellene. A kölcsönöket végül is általában kamatostól kell visszafizetni.

Trump geopolitikai tervei valószínűleg megváltoztatják az erőviszonyokat Moszkva legfontosabb kapcsolatai terén, és Putyint a Kínának és Iránnak nyújtott segítség elfogadójából segélynyújtóvá változtatja. A Trump-Putyin viszony ennek következtében gyorsan elmérgesedne, és Putyin a Nyugattal folytatott, eddig elszigetelt konfliktus vezetője helyett egy sokkal nagyobb hatalmak közötti, sokkal nagyobb összecsapás túszává válna.

Ha Putyin úgy találja, hogy szimpátiára van szüksége, valószínűleg nem fogja megtalálni – még Trump Washingtonjában sem.

Nos, kérem, nem tudom, ki hogyan van ezzel: én nagyon tudnék mosolyogni egy Putyin-Trump nézeteltérésen.

Csak ne eszkalálódjon.

Szele Tamás