Szele Tamás: Zátonyon a flotta

Mármint az orosz hadiflotta. Kérdés, hogy valaha egyáltalán lekerül-e róla: a beígért fejlesztések dacára beteg az a haderőnem, beteg volt már azelőtt is, hogy Oroszország megtámadta volna Ukrajnát, csak titkolták a riasztó tüneteit, melyeket most a harcok felszínre hoztak és nyilvánvalóvá tettek. Amint beteg az összes orosz fegyveres erő úgyszintén – de ma csak a flottával foglalkozunk, éspedig Jeff Hawn tanulmánya alapján, mely a Riddle: Russia hasábjain jelent meg. Megjegyzéseimet szokás szerint csilag alatt, a bekezdések végén teszem majd meg.

Akkor lássuk, hogy is áll Nagy Péter szeme fénye, az orosz hadiflotta.

2025 áprilisában az orosz állam bejelentette, hogy 8 billió rubel (100 milliárd dollár) értékű, a flotta modernizálására és korszerűsítésére irányuló beruházással újjáéleszti haditengerészetét. Vlagyimir Putyin orosz elnök állítólag komoly személyes érdeklődést és szenvedélyt táplál az orosz flotta iránt, amelyet – a korábbi orosz autokratákhoz hasonlóan – Oroszország nagyhatalmi státusza kulcsfontosságú szimbólumának tekint. A hatalmas pénzinfúzió ígérete ellenére e források eredete nehezen megállapítható, mivel az orosz állam jelenleg súlyos gazdasági nehézségekkel küzd. Az orosz haditengerészet előtt álló kihívások sokkal komolyabbak és sokrétűbbek, mintsem ilyen egyszerű lenne megoldani őket, és nemcsak a finanszírozást, hanem az ipari kapacitást, a megfelelő emberi erőforrásokat, valamint a földrajzi elhelyezkedésből és az egymással ellentétes stratégiai igényekből fakadó komoly nehézségeket is magukban foglalják.*

*Megjegyezném, hogy sok mindent láttam már életemben, nehéz engem meglepni, de juhászpuli legyek, ha bár akármekkora összeggel is sikerül áthidalni a Vlagyivosztok és Kalinyingrád közötti vízi út hosszúságát.

Rendszerszintű problémák

Az orosz haditengerészetre nem szabad koherens egészként gondolni, és Oroszországot nem szabad a hagyományos, történelmi értelemben vett tengeri hatalomnak tekinteni. Oroszország elsősorban szárazföldi hatalom, és a földrajz azt diktálja, hogy haditengerészete négy (néha öt), egymástól nagyrészt független egységként működik: a balti, az északi, a fekete-tengeri és a csendes-óceáni flottából, valamint az elszigetelt Kaszpi-tengeri flottillából áll. A földrajzi adottságok miatt rendkívül időigényes a hajók mozgatása a Balti-tenger és a Csendes-óceán között. A Kaszpi-tengeri flottilla teljesen el van vágva mindentől, a szárazfölddel körülvett Kaszpi-tengeren tevékenykedik. Csak a fekete-tengeri flotta számíthat egész évben megbízhatóan jégmentes kikötőkre. Az orosz haditengerészet nagy része még a klímaváltozás ellenére is évente több hónapig jégbe fagy a kikötőkben. Ez a földrajzi szétszórtság azt jelenti, hogy a hajók karbantartásához és építéséhez szükséges szárazföldi létesítmények is szétszórtan helyezkednek el.

A Szovjetunió egyik fő öröksége, hogy a szovjet időszakban a leghatékonyabb hajóépítő létesítmények – különösen a nagy szárazdokkok – nagyrészt az ukrajnai Mikolajivban összpontosultak. A szovjet haditengerészet tervezői úgy döntöttek, hogy a Fekete-tenger egész évben enyhe éghajlatán történő hajóépítés és -üzemeltetés lehetősége bőven ellensúlyozza a régió stratégiai elszigeteltségét. A legnagyobb létesítmények, amelyek a Szovjetunió felbomlása után orosz ellenőrzés alatt maradtak, Murmanszkban, az Északi-sarkkörtől északra találhatók. Bár ezek megfelelőnek bizonyulnak az atom-tengeralattjárók építésére és néhány nagy hajó karbantartására, az Északi-sarkkörön történő működés óriási terhet ró mind a személyzetre, mind a berendezésekre.

Nincs rögzített univerzális időarány, de általánosan elfogadott, hogy a hajóknak a bevetések között jelentős időre van szükségük a dokkban történő javítás és karbantartás céljából, hogy maximális hatékonysággal működhessenek. A nagyobb haditengerészeteknél, mint például az amerikainál a durva arányt gyakran úgy írják le, hogy egy hajó a tengeren, egy karbantartáson/száraz dokkban, egy pedig kiképzésen kell legyen egyszerre és egy időben. A megfelelő karbantartás és kiképzés hiánya katasztrofális következményekkel járhat – ezt drámaian szemlélteti a Moszkva cirkáló 2022-es elsüllyedése. Papíron a Moszkva bőven képes lett volna megbirkózni két Neptun hajóelhárító rakétával. A valóságban azonban a rossz karbantartás miatt a radarja működésképtelenné vált, így képtelen volt észlelni vagy elhárítani az érkező fenyegetést. A Moszkva egy másik alapvető orosz haditengerészeti hiányosság iskolapéldájává is vált: nem volt rajta megfelelő személyzet.*

*Ha azonban oroszosan tekintjük az élet dolgait, az is tény, hogy a nem működő radarhoz semmi szükség képzett állományra. Mivel nem működik, oda megteszi a képzetlen, sőt, a semmilyen is. És még Putyin panaszkodik, hogy vége a nagy Szovjetuniónak... a Moszkva története szovjetebb, mint az Auroráé!

Egy kiváló minőségű flotta felállításához magasan képzett, sokéves szolgálati idővel és tapasztalattal rendelkező személyi állományra van szükség. Oroszország a kalinyingrádi, szentpétervári és vlagyivosztoki haditengerészeti akadémiákon képez tiszteket; a hallgatók öt év után felsőfokú végzettséget szereznek, és hadnagyként kezdik meg pályafutásukat. A tantervben szerepel a tengeren töltött idő, amelyet tengerészgyakornokként töltenek, lényegében sorkatonaként szolgálnak - ez elengedhetetlen a tapasztalatok megszerzéséhez. Az orosz fegyveres erők többi részéhez hasonlóan a haditengerészet is nagymértékben támaszkodik a sorozásra. Az orosz haditengerészet sorkötelesei 12 hónapos szolgálatot teljesítenek, és a bevetés előtt mindössze négy-hat hét kiképzésben részesülnek. A sorköteleseket névlegesen a szárazföldi létesítményeknél vagy a hajógyári szolgálatot teljesítő hajókon kell alkalmazni, de az ukrajnai háború követelményei miatt sokakat tengeri szolgálatra kényszerítettek. Oroszország képzett szakembereinek többsége hivatásos, szerződéses tengerész. Értékes képzettségük (a gépkezelés, radar, elektronika stb. terén) azonban nem akadályozta meg, hogy sokukat átcsoportosítsák Ukrajnában frontvonalbeli támogatói feladatokra – vagy a sorkatonák esetében akár gyalogsági zászlóaljakba is. Ennek eredményeként az orosz haditengerészetnek kritikusan kevés a képzett tengerésze és a szakképzett civil hajógyári munkása. A toborzás kiterjesztésére tett minden kísérletet meghiúsít a hadsereg még sürgetőbb létszámigénye. Még a béke valamilyen formájának elérése után is rendkívül nagy lesz a kereslet a szakképzett munkások és technikusok iránt a többi szolgálati ágban és a civil gazdaságban az ilyen állomány Oroszországból való tömeges elvándorlása és a műszaki ismeretek széles körű hiánya miatt.

A stratégiai dilemma

Számos hiányossága ellenére Oroszország továbbra is képes hajókat építeni – de a reálisan megépíthető és fenntartható hajótípusok nem azok, amelyekre egy valóban globális (kékvízi) haditengerészeti jelenléthez szükség van. A haditengerészeti műveleteket általában három kategóriába sorolják: barnavízi, zöldvízi és kékvízi műveletek.

A barnavízi haditengerészet elsősorban belvízi utakon (folyók, folyótorkolatok, delták) tevékenykedik, jellemzően kis járőrhajókkal és ágyúnaszádokkal. A zöldvízi haditengerészet a part menti vizeken és a 12 mérföldes határon valamivel túl is hatékonyan tud tevékenykedni. Oroszország éppen ezt a zöldvízi képességet tudja reálisan kiépíteni és fenntartani. Erre alkalmasak például a viszonylag modern Admiral Gorskov-osztályú fregattok és a kisebb, kevésbé erősen felfegyverzett Karakurt-és Buyan-osztályú korvettek. Ezek a hajók jól megfelelnek Oroszország igényeinek: elsősorban part menti járőr- és védőhajóként működnek, szorosan együttműködve a szárazföldi radarokkal, a part menti rakétaütegekkel és a légi közlekedéssel.*

*És ilyen volt igazából az Aurora is.

A zöldvízi hajók viszonylag kis létszámú legénységgel, kisebb hatótávolsággal és kevésbé összetett rendszerekkel rendelkeznek, mégis képesek hosszú átkelésekre a hadszínterek (például a Csendes-óceán és a Balti-tenger) között. A kék vízi haditengerészetnek ezzel szemben nagy, erős hajókra van szüksége, amelyek képesek önállóan működni bárhol a világon – rombolókra, cirkálókra, repülőgép-hordozókra és óceánjáró fregattokra, amelyek képesek a globális hatalom kiterjesztésére.

Oroszország már régóta törekszik a kékvízi képességek fenntartására, annak ellenére, hogy számára sokkal alkalmasabb lenne – és reálisabb volna a fenntartása is – egy zöldvízi flotta.

Az orosz haditengerészet évek óta hatalmas erőforrásokat fordít olyan presztízs-hajók megőrzésére, mint a nukleáris meghajtású Nagy Péter csatahajó és az egyetlen repülőgép-hordozója, az Admiral Kuznyecov. Mindkét hajó hatalmas erőforrás-elvonást jelentett, kevés operatív megtérüléssel. A Nagy Péter hatalmas mennyiségű pénzt és időt emésztett fel a hajógyárban, és alig többre volt jó, mint annyira, hogy el lehessen mondani: Oroszország még mindig rendelkezik egy csatahajóval.

A Kuznyecov egy maroknyi, a televízió révén széles körben közvetített (és gyakran vontatott) bevetést hajtott végre, stratégiai szempontból értelmetlen légicsapásokat hajtott végre Szíriában, mielőtt légierejét nem részletezett problémák miatt szárazföldi bázisokra evakuálták volna, és 2018 óta pihent egy katasztrofális baleset után, amelynek során a PD–50 úszó szárazdokk szó szerint elsüllyedt alatta. A szárazdokkot – amelyet 1980-ban vásároltak Svédországtól, és amellyel már korábban is voltak problémák – azért használták, mert Oroszországnak nem volt egyéb, a hordozó kezeléséhez elég nagy létesítménye. Egy szivattyú meghibásodása miatt egy 70 tonnás daru is ráomlott a Kuznyecovra, valószínűleg helyrehozhatatlan szerkezeti károkat okozva. Ezek után döntöttek le- és szétszereléséről.*

*Viszont, hogy jót is mondjunk az Admiral Kuznyecovról, feleslegessé tette a haditengerészeti radarokat, ugyanis dízelüzemű volt, és bárhová ment több kilométer magas, legalább nyolcvan kilométerről látható koromfekete füstoszlop kísérte. Azért ezt csinálja utána egy atommeghajtású amerikai repülőgép-hordozó! Ja: nem is akarja... az más. Igaza van.

A felszíni flotta súlyos problémái ellenére Oroszország jelentős stratégiai előnye, hogy képes jelentős tengeralattjáró-állományt gyártani és fenntartani. A tengeralattjárók kompaktabbak, mint a felszíni hajók, kisebb személyzetet igényelnek, és kevesebb bonyolult fegyverrendszert kell koordinálniuk. Taktikailag rugalmasak; a ballisztikus rakétákkal felszerelt változatok egyaránt képesek nukleáris és hagyományos eszközök indítására, továbbá Oroszország dízel-elektromos és nukleáris meghajtású, jelentős hatótávolságú típusokat is gyárt. Az ukrajnai konfliktus eszkalálódása óta azonban egyre ritkábbak a hagyományos Kalibr cirkálórakéták, amelyek az orosz tengeralattjárók támadásainak fő pillérét jelentették. A Kuznyecov eredménytelen bevetéseihez hasonlóan a ballisztikus rakétákkal végrehajtott tengeralattjáró-műveletek is nagyon korlátozottak. A Krasznodar tengeralattjáró 2022-es, Vinnyica elleni csapása, amely 23 civil halálát okozta, értékes és egyre inkább pótolhatatlan Kalibr rakétákat emésztett fel. A tengeralattjárók nem tudnak könnyedén átállni az olcsóbb, durvább drónokra és rakétákra, amelyekre Oroszország egyre inkább támaszkodik, mivel rendszereiket precíziós hadviselésre tervezték. Így, bár a nukleáris fegyverzettel felszerelt tengeralattjárók továbbra is hiteles elrettentő eszközök és az aszimmetrikus hadviselés potenciális eszközei (pl. tenger alatti kábelek célba vétele esetén), nagyon kevés hasznuk van Oroszország jelenlegi, Ukrajnában vívott szárazföldi háborújában.

Tengeri dominancia

A strukturális és stratégiai kihívások felvázolása után érdemes megjegyezni, hogy Oroszország Ukrajna elleni háborúja szemléletes esettanulmánya annak, hogy egy kisebb hatalom hogyan érhet el tengeri elrettentő erőt – és talán még lokális dominanciát is – egy sokkal nagyobb hatalommal szemben. Ukrajna soha nem rendelkezett jelentős flottával, és a Krím 2014-es annektálása során elvesztette fő haditengerészeti bázisát, valamint számos értékes egységét. A 2022-es teljes körű invázió óta Ukrajna mégis 15-16 orosz hajót süllyesztett el vagy rongált meg súlyosan, és többször is csapást mért a szevasztopoli dokkokra. Ezek az akciók 2023 óta megfosztják Oroszországot attól a képességétől, hogy kétéltű partraszállásokat hajtson végre az ukrán partok mentén, vagy hogy haditengerészetét bármilyen érdemi támadó szerepkörben használja. Az orosz Fekete-tengeri Flotta most már inkább flottillának nevezhető, és a fennmaradó erőinek jelentős részét Novorosszijszkba telepítették át, hogy elkerüljék az ukrán támadásokat.

Ukrajna sikere részben az orosz flotta borzalmas haditechnikai állapotának köszönhető ( ezt bizonyítja a Moszkva elsüllyesztése, amit nagyrészt a működésképtelen radar és légvédelem tett lehetővé). De ez a drónok és rakéták innovatív és rendkívül hatékony alkalmazásának eredménye is a nagy, viszonylag statikus célpontok ellen. Az ukrán rakéták és drónok indítóállványai kicsik, rendkívül mobilak és nehezen lokalizálhatók. Az ország folytatta az innovációt, és olyan pilóta nélküli felszíni hajókat telepített, mint például a Sea Baby – kis csónakoknál nem nagyobb kompakt vízi járműveket, amelyek működési hatósugara elérheti az 1000 km-t. Eredetileg öngyilkos drónhajóknak fejlesztették ki őket, de ma már sokuk rakétákat is hordoz, ami drámaian megnöveli a pusztítóerejüket. Az egyenként nagyjából 200 000 dollárba kerülő és nagyrészt kereskedelmi forgalomban kapható alkatrészekből épített drónok több változatban sokkal gyorsabban gyárthatók, mint ahogy Oroszország pótolni tudja veszteségeit.*

*Ez valahol az „ágyúval verébre” ellentéte. Az ukránok verébbel támadják az ágyúkat, de mégis sikerül nekik.

Ukrajna a közelmúltban kiterjesztette a Fekete-tengeren folytatott műveleti tevékenységét az orosz vizek mélyén zajló agresszív támadó műveletekre. 2025. december 15-én Ukrajna a Krasznodar tengeralattjáróra mért csapást Novorosszijszk kikötőjében a tengeralattjáró drón egy új változatával – ezzel demonstrálva, hogy még a védett kikötőkbe való visszavonulás sem garantálja többé a biztonságot. Ez a szankciókat megkerülő olajexportra használt, orosz kötődésű tartályhajók elleni csapássorozatot követte, és megakadályozta, hogy Oroszország hatékony blokádot vezessen be Ukrajna ellen.

Beruházás, de mibe?

Továbbra is erősen kérdéses, hogy Oroszország valóban végrehajtja-e a bejelentett 100 milliárd dolláros haditengerészeti beruházását, és még inkább kérdéses, hogy az újjáélesztésre tett részleges erőfeszítések képesek lesznek-e legyőzni a gazdaság és a védelmi ipar egészét érintő rendszerszintű nehézségeket. Nem világos, hogy Oroszország rendelkezik-e olyan ipari bázissal, amely lehetővé tenné egy kékvízi flotta újjáépítését – vagy akár egy zöldvízi flotta tartós fenntartását.

A témával kapcsolatos beszédében Putyin elnök úgy mutatta be a beruházást, mint elköteleződést a flotta hosszú távú modernizálása, a hajóépítési kapacitás jelentős bővítése, a nukleáris képességek és a tengeralattjáró-fejlesztés folyamatos hangsúlyozása, valamint az új dróntechnológiába való beruházás mellett. A „modernizáció” azonban magában foglalhatja a rendkívül költséges projektek folytatását is, mint például az Admiral Nahimov csatahajó szolgálatba állítását, miközben a Nagy Péter javításon esik át.

Oroszország valószínűleg a rendelkezésre álló pénzeszközök jelentős részét a zöld vízi képességek bővítésére fogja költeni, a jelenlegi rezsim azonban továbbra is intenzíven tudatában van nagyhatalmi státuszának - és érzékenyen őrzi is azt. Oroszország történelmében gyakran előfordult, hogy az uralkodók a pazarló haditengerészeti fejlesztések mellett döntöttek, pontosan azért, mert a nagy kékvízi haditengerészet a nagyhatalmi státusz szükséges jelének számít.

Ukrajna bebizonyította, hogy a tengeri hadviselés jövője az aszimmetrikus, eldobható, tömegesen gyártható rendszerekben, például a drónokban rejlik. Oroszország azonban továbbra is a felszíni hajók és tengeralattjárók gyártására összpontosít, amelyek a jelenlegi konfliktusban feltűnően korlátozott haszonnal bírnak.

Bármelyik utat is választja végül Oroszország – akár a tekintélyt parancsoló „fehér elefántok” (csatahajók, egy új hordozó) finanszírozásának folytatását, akár a zöldvízi képességek felé való erőteljesebb elmozdulást –, a tervezett beruházások szinte biztosan nem elegendőek ahhoz, hogy megállítsák Oroszország képességének hanyatlását a meglévő flotta építésére, karbantartására és személyzettel való ellátására, nemhogy arra, hogy jelentős számú új hadihajót állítson hadrendbe. A szakképzett munkaerő, a fejlett technológiát igénylő alkatrészek és a pénzügyi források hiánya az egész orosz védelmi iparban és gazdaságban érezhető. Földrajzi adottságaiból adódóan Oroszország elsősorban szárazföldi hatalom marad mindig is. Még ha a haditengerészet jelentős figyelmet is kapna az elkövetkező években (ami egyre valószínűtlenebbnek tűnik Oroszország általános helyzetének romlása miatt), akkor is közvetlen versenyben lesz a szárazföldi és a légi erőkkel – amelyek egyaránt hatalmas veszteségeket szenvedtek el képességek és személyzet tekintetében.

Röviden, mint az orosz hadsereg nagy része esetében, az Ukrajna elleni háború brutálisan feltárta és jelentősen felgyorsította a már meglévő gyengeségeket. Bármennyire is megnövelik a költségvetést, a haditengerészeti kiadások nem lesznek képesek ezeket a fogyatékosságokat pusztán tőkeinjekcióval orvosolni. Az orosz gazdaság valódi, átfogó újjáépítésére lenne szükség – és ez igen valószínűtlennek tűnik mindaddig, amíg a jelenlegi rezsim folytatja önpusztító politikáját.

Az orosz hadiflotta tehát hosszú távon menthetetlen. De talán nem is lenne érdemes megmenteni – jobb helyen lenne ott, ahová a Kígyó-sziget védői küldték. Előbb-utóbb oda is kerül.

Szele Tamás