Ez a mai írás nem lesz túl népszerű, nem is szánom annak, ugyanis a Halálról fog szólni. Igen, Homonnay Gergely elhunyta kapcsán, akivel ismertük egymást, de nagyon felületesen, tehát most nem fogom személyes barátomként emlegetni, hiszen nem volt az.
Azt már látom, hogy nem lesz unalmas év az idei. Minden lesz, csak szürke és egyhangú nem, viszont baromi fárasztónak ígérkezik, meg kell hagyni.
„Az uj évet (ócska tárgy!) Kell megénekelnem, Hálálkodva, ahogy illik, Poharat emelnem. Mit van mit kivánni még Ily áldott időben? – Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.”
Nem mintha örülnék neki. Nem mintha nem örülnék neki. Van, amikor az embernek csak az orra hegyéig kell látnia. És van, amikor hiába akar, mégis tovább lát.
Jellemző, hogy az év utolsó írását pontosításnak kell szentelnem: két napja megpróbáltam összefoglalni a 2021-es év eseményeit úgy, ahogy – vagy hatvan-hetven komolyabb hír jött össze, de az írás megjelenése óta folyamatosan jutnak eszembe azok a történetek, amiket kihagytam.
Nos, kedveseim, ez az év is a vége felé közeledik. Hogy nekem hányadik, le se merem írni. Meg számszerűleg mindegy is.
Ami elromolhat, az el is romlik, mondta Murphy, és csak csodálni lehet előrelátását: ugyan igaz ez mindenre, kőbaltától gőzgépig, de azóta fokozottabban igaz, amióta van Facebook. Most is rá kell jönnünk, mi történt a British Medical Journal és a közösségi
Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy amit életnek neveznek, egy kollektív játék. Minden egyben, hogy elferdítsem kicsit a „hen panta einai” („hen kai pan”, „minden egy”) görög szlogent.
Kérem, én ma születésnapom alkalmából – bizony, már az ötvennegyedik, de egy idő után ki számolja? – úgy döntöttem, lazábbra veszem a munkatempót, inkább megpróbálom összegezni a 2021-es év fontosabb eseményeit, azokat már úgyis megírtuk, csak épp egybe kell terelni
Még hogy biszex. (Ezt már tegnap meg akartam írni, csak elfelejtettem.)