Nagyon örülnék annak, ha az ember írhatna végre valami másról is ezen a héten, mint a megfigyelési botrányról, de amit nem lehet, azt nem lehet. Itt áll mellettem egy komisszár, a kezében egy Makarov, a sapkáján ötágú, vörös csillag, vastagon
A Színházi Élet című bulvárlap ötlete két kolozsvári fiatalember, bizonyos Incze Sándor és Harsányi Zsolt fejéből pattant ki a boldog ántiidőkben, a huszadik század első évtizede végén, a színjátszásra szakosodva.
Ilyen nagy szabadság, egyenlőség és testvériség még sosem volt Hunniában, mint most: kormánynak és ellenzéknek egyaránt megvan a maga szenzációja. Az ellenzéké a Pegasus-ügy, melyben valószínűleg magam is érintett vagyok, a kormányé Cseh Katalin üzleti ügyei meg a nemüket váltó
Bevallom, nem emlékeztem a címére. Mindenre én se emlékezhetek. Nem a Dollárpapa volt, hanem a Hét tonna dollár, a „kis Kabossal” a főszerepben. Még e film részletei is csak foltokban maradtak meg, hja, negyvennyolc év az negyvennyolc év, és éppen
Hogy jön a tripper a népszavazáshoz? Majd meg tetszenek látni, van köze egymáshoz a kettőnek. Ha nem is sok. Különben alaposan megkavarta a referendum híre az állóvizet, teljesen más témáról terveztem írni, de a friss és közérdekű hír mindig felülírja
Akkor ma egy kis elméleti merengés következik a megfigyelési botrányról, mert úgy látom, nem mindenkinek világos, miért is baj, hogy van ilyen. Mert nagyon nagy baj. Elsősorban azért, mert ha megengedjük, hogy létezzen ilyesmi, azzal minden szabadságjogunkról mondunk le.
Kérem, ma nagy fába vágom a fejszémet, ugyanis valami olyasmit írok meg, amiről egyelőre szinte senkinek nem lehet fogalma – egy olyan leleplezést, ami még meg sem történt. Van rá egy hajszálnyi esély, hogy el is marad, bár egyelőre úgy
Sajnos már másodszor kell írnom Jurák Katáról az elmúlt két napban. Az első esetben igyekeztem mérsékelni magamat, érvelni és bizonyítani, miért találom tévesnek nézeteit – hej, ha csak tévesek volnának, de vétkesek is! – ma már kezd elhagyni az úri
Tegnap megint kezembe került Esterházy utolsó könyve, a Hasnyálmirigynapló. Jó, nem odaugrott, de itt van pont mellettem a polcon, mert már csak ott volt neki hely, Rutherfurd Párizsa és Az Arbat gyermekei (Ribakov) között.
Őszintén megvallva, kezdem kicsit unni, hogy állandóan írásban kell üdvözölnöm kedves hallgatóimat. Mármint lehallgatóimat. Az elmúlt tizenegy évben többször kellett ezt megtennem, mint annak előtte húsz éven keresztül – ami meg azelőtt volt, az más kérdés. Csak megint muszáj.