Hogy a végén kezdjem: rájöttem, hol kéne lennie Avalókitésvara bodhiszattvának és mivel kéne neki foglalkoznia. Persze, hogy Magyarországon a helye, de nincs itt, kujtorog valamerre, csak remélem, nem a Himalájában, nehogy a kínaiak vagy a hinduk ellássák a baját.

Ha én cica lennék, úgy tudnék mindent mindenről és mindenkiről, ahogy honfitársaim túlnyomó része. Csalhatatlan szimattal – mije van a cicának? füle, karma, szeme, ami félsötétben is lát, szaglása talán rossz, de ez itt mindenki szimata – megmondanám a tutit.

És azt hallották, hogy verekedés volt a Parlamentben? Volt, csak némi apró eltérésekkel, nem Budapest, nem is Moszkva, hanem Kiev, nem Mercedeseket, hanem Ladákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Röviden: szintet lépett a magyar álhír-ipar, új idők új módszereit vetik

A tudományos módszertan a valóság (mi az?) megismerésére törekszik, mondta egyszer P. R. Ilyenkor szokott jönni az „ellenben”, most azonban a „pedig” jön: „… a posztmodern pedig a valóság elérvénytelenítésére törekszik.”

Nincs szomorúbb a magyar politikában, mint amikor elbocsátják a mezei hadakat, el időnként a zsoldosvezéreket is, és ők ezt nem veszik észre. Nem érzik, hogy nincs már rájuk szükség, eljátszották a szerepüket: csak mennek várról várra, kínálgatják a rozsdás kardjukat,

Zengő érc vagyok és pengő cimbalom. Rohadjon meg mindenki. Gyűlöllek. (Esterházy Péter)

Nem igazságok vannak, hanem hitigazságok. Leírtam már egypárszor. Sok értelme nem volt: semmit meg nem fog változtatni. Ahhoz, hogy a látásból belátás legyen, és megváltoztasson valamit, az kellene, hogy a világot az ész mozgassa.

Nincs mit tenni, a tegnapi nap a Protaszevics-ügyről szólt és a jelek szerint a mai is arról fog szólni. Mivel pedig egymást kergetik az események, szinte percről percre lehetne tudósítani róluk, be is töltené az egész napot, reggeltől másnap reggelig.

„A terminológiai hiba sohasem pusztán terminológiai hiba.” (László András)