Megvan az orosz–ukrán konszenzus első jele. Az egyetlen dolog ugyanis, amiben egyetért az ukrán hadvezetés és az orosz nacionalista-militarista hangadó réteg az, hogy a reguláris orosz hadsereg nem lesz képes egy komoly offenzívára Luhanszkban.
Az iráni ellenzék két pólus mentén látszik rendeződni: a reformisták a fennálló államformát kívánják „megjavítani”, bár ez nem igazán lehetséges, a többiek a teljes rendszerváltás hívei. Ezt tükrözik a mai hírek is, melyeket most – lévén tegnap szombat, vagyis szabadnap
A lassan araszoló offenzíva nem gyorsult fel tegnap óta, de azzal senki sem vádolhatja, hogy ne lenne nagyon véres és kegyetlen. Csak így még sokáig is fog tartani. Talán támogatásnak szánhatták a tegnapi, teljesen felesleges újabb tömeges rakéta- és dróntámadást,
Az iráni rendszer ma nemzeti ünnepet tart, csak épp a résztvevők nem a maguk jószántából mennek el a rendezvényekre: szigorú parancs kötelezi a diákokat, tanárokat, közalkalmazottakat, hogy ma tapsoljanak az utcákon, ha van hozzá kedvük, ha nincs. Aki nem tapsol,
Meddő viták ezek. Mindaddig meddők is maradnak, ameddig a (dogmatikus) rendszer meg nem változik. Ameddig vissza nem követik az idevágó dogmát, egészen Krisztus szüzességéig. (Mária foganása már szimbolika, ezt nem érinti.)
Zavarba ejtő témáról szól ez a mai második rész, ugyanis nincsen semmiféle bizonyíték arra, hogy Seymour Hersh Pulitzer díjas újságíró, aki életének nyolcvanötödik évében jár, igazat mond. Arra sincs, hogy hazudik. Az ilyen témákat érdemesebb elkerülni, mert alkalmat adunk a
Azt, kérem, nem lehet mondani, hogy ne lenne orosz offenzíva Ukrajnában, mert van. Kifejezetten decens, kis csinos, visszafogott offenzíva zajlik, nem túl sok sikerrel, de komoly erők bevetésével és feláldozásával. Nyilván nem várhatunk jelentős áttörést tőle két nap után, de
Irán állapota siralmas, de reményt keltő – talán ez lehet az ellentéte annak, hogy „jó, de nem reménytelen”. Még mindig nem dőlt el, igazából mit akar az ellenzék: iszlám köztársaságot a mostani formájában biztosan nem, de az még nem világos,
– Vlagyimir Vlagyimirovics, bocsásson meg! Kezet kellett vele fognom. Először még úgy tettem, mintha észre se venném, amikor a fényképezéshez odaállt elém, becsuktam a szemem, hogy rá se kelljen néznem, de harmadszorra nem térhettem ki. Kezet fogtunk.
Akkor tehát megkezdődött, legalábbis az ISW szerint az a bizonyos nagy, meghatározó, de minimum egész estét betöltő orosz offenzíva, aminek én annyiban örvendek, hogy nem fogja minden ismerősöm megkérdezni tőlem: „Mikor indulnak?” A jelek szerint elindultak, még akkor is, ha