Mármint mit? Az újabb veszélyhelyzetet. Meg az egészet. Mindent, amit a magyar kormány csinál. Amit a magyar kormány rokonai, barátai és üzletfelei csinálnak, hogy Nyuszi se maradjon ki.

Ma van épp három hónapja annak, hogy Oroszország hadüzenet nélkül megtámadta Ukrajnát, inváziós, területszerző, agresszív céllal és a harcok nem csitulnak, ellenben a helyzet egyre bonyolultabb a harctereken és a hátországokban egyaránt.

Oroszország Ukrajna elleni inváziója során beállt némi fordulat a harctéren, mindazonáltal nem becsülném túl a popasznai áttörés jelentőségét: hogy úgy mondjam, annak következményei egyelőre mind feltételes módban vannak, szóval nem érdemes az oroszbarátoknak pezsgőt bontani a hír hallatán.

Oroszország Ukrajna elleni inváziójáról, melynek végét még távolról sem látni, nem is sejteni, egyet mindenképpen elmondhatunk: toxikus, szennyező folyamat, szó szerint is, fizikailag is, mentálisan is, amire ma alaposabban ki fogok térni.

Volt nekem anno – akkor még csak – két kutyám, (akkor még csak) mindkettő bobtail. Ez egyébként a mondandó szempontjából teljesen irreleváns, egyedül annyiban nem, hogy a bobtail szőrös. Nagyon szőrös, ha nem nyírják le.

Különösen fog hangzani, de az elmúlt huszonnégy órában tudomásunk szerint nem folyt annyi vér az Ukrajna elleni orosz invázió során, mint szokott. Mariupol teljes eleste nagy veszteség Kijev számára, de nem végzetes és nem helyrehozhatatlan, csak baj van a könyveléssel

Oroszország Ukrajna elleni inváziójáról a legrosszabb hírt tudom mondani: nem történt semmi különös. Mármint azon kívül, hogy patakokban folyik a vér, emberek halnak meg, egymást érik a háborús bűnök, és lassan erre érzéketlenné válunk. Sajnos kezdjük megszokni, ez benne a

Oroszország Ukrajna elleni inváziójának nyolcvanötödik napján cseppet sem enyhébb a helyzet, mint a nyolcvannegyediken volt: a háború zajlik, véresen, kegyetlenül, most már csak az a kérdés, ki meddig bírja munícióval és emberrel?