Szele Tamás: A billegő félsziget

Folytatjuk Észak-Koreával foglalkozó sorozatunkat, ugyanis a jelek arra mutatnak, hogy Phenjanban kétnaponta történik valami, márpedig a legfrissebb hírek arra utalnak, hogy elég nagy lehet náluk a baj. Azért csörtetik a kardot, azért fenyegetőznek.

Röviden összefoglalva az eddig történteket: négy-öt nappal ezelőtt panaszkodott a washingtoni diplomácia, mert, mint mondták, egyszerűen képtelenek elérni már egy hónapja Phenjant, pedig tárgyalni akarnának velük. Ez kicsit furán hangzott első pillanatban, de aztán kiderült, hogy valójában már egy éve nem folyt semmiféle hivatalos, diplomáciai kommunikáció az Egyesült Államok és Észak-Korea között, akárhogyan is dicsekedett Trump elnök azzal, hogy milyen jó viszonyban vannak Kim Dzsongunnal. Dehogy voltak jó viszonyban. Semmilyenben sem voltak. Most pedig a Biden-kormány hiába írt, üzent, telefonált, akár harmadik országok közvetítésének igénybevételével is – nem válaszoltak nekik semmit. Még annyi reakciót sem kaptak, hogy „a hívott fél nem kapcsolható”.

Két nappal a panasz után Kim Jodzsong, aki jelenleg a Koreai Munkapárt Központi Bizottságának elnökhelyettese, és nem mellesleg Kim Dzsongun vérfagyasztó mosolyú húgocskája, korábban pedig a dél-koreai és amerikai diplomáciai kapcsolatok felelőse volt, szokásához híven elég keresetlen szavakat üzent az Egyesült Államoknak, bár mondjuk Dél-Koreának még sokkal keresetlenebbeket. Lényegében véve egy önkontrollját vesztett, diplomáciára alkalmatlan személy érzelmi alapú reakcióját láthattuk, ami kiváló alkalmat adhat Washingtonnak a megsértődésre, ha épp az lesz az érdeke. De magas ez Kim Jodzsongnak, mint pingvinnek a bárpult.

Miért volt olyan fontos Biden diplomáciájának pont most felajánlani ezt a tárgyalást?

Azt, hogy miért könnyen megmagyarázhatjuk: Trump elnöki

ciklusa alatt a legnagyobb kárt éppen az Egyesült Államok diplomáciai kapcsolatrendszerében és szövetségi viszonyaiban tette, Biden és külügyminisztere, Antony Blinken ezt kell először rendbe tegyék, tisztázniuk kell azt, ki barát, ki ellenség és ki mennyire az, ami. Meg ki mit akar.

De miért pont most lett fontos Phenjan?

Antony Blinken

Mert bizony Blinken korábbi egyeztetések miatt tegnap épp Szöulban, Dél-Korea fővárosában tárgyalt helyi kollégájával, Csun Juijonggal. Hatalmas diplomáciai előrelépés lett volna, és talán egy hosszabb koreai tartózkodást is megér, ha létrejön egy háromoldalú kerekasztal-tárgyalás a két Korea és az Egyesült Államok részvételével, mondjuk Panmindzsonban.

De nem jött létre. Azonban most már adott hivatalos választ Phenjan a megkeresésekre: illetve, arra válaszolt Csö Szonhui külügyminiszter-helyettes (itt van jelentősége a rangnak, ugyanis az Egyesült Államok joggal várhatja, hogy egy külügyminiszteri szintű gesztusára minimum a megkeresett állam külügyminisztere reagáljon, és ne a helyettese vagy a sofőrje), hogy miért nem válaszolnak semmilyen megkeresésre.

Csö Szonhui

Ez a válasz magyarul erősen rövidített és leegyszerűsített (bár nem hazug, de az árnylatokat mellőző) MTI-változatban terjed, mi ne legyünk olyanok, mint laptársaink, vegyük elő szépen az eredetit a KCNA hírügynökségtől, dolgozzunk, kivonatoljunk abból. Szóval: mit is mondott Csö Szonhui?

„Az Egyesült Államok február közepe óta megpróbál kapcsolatba lépni velünk több csatornán keresztül, beleértve New Yorkot is. Nemrégiben kérték, hogy vegyük fel velük a kapcsolatot e-mailek és telefonos üzenetek küldésével különböző útvonalakon.”

Szóval nem a zsinórt vágták el és nem is süketültek meg, tudtak a megkeresésekről. Mint a nótában: „Vagy alszanak, vagy nem hallják, vagy talán nem is akarják...”

„De úgy gondoljuk, hogy nem kell újból válaszolni az Egyesült Államok időhúzó trükkjére, mely csak a közvélemény manipulálását szolgálja.”

Mondtam én: nem is akarják. Miért?

„Már kinyilvánítottuk álláspontunkat, hogy bármiféle KNDK-USA kapcsolat és párbeszéd csak akkor lehetséges, ha az Egyesült Államok megváltoztatja a KNDK-val szembeni ellenséges politikáját. Ezért a jövőben is figyelmen kívül hagyjuk az Egyesült Államok tárgyalási kísérleteit. A párbeszéd kialakulásához meg kell teremteni a megfelelő légkört mindkét fél számára, hogy egyenlő alapon cseréljenek eszmét.”

Igazán? Itt vannak némi alapvető fogalmi zavarok de ezeket tisztázzuk inkább a végén, egy tételben, most haladjunk.

„Az amerikai hadsereg lopakodva fenyeget bennünket, és sok felderítő eszköz bevonásával kémkedik ellenünk. Nyíltan megkezdte az agresszióra törő közös hadgyakorlatokat is, amelyek megcéloztak minket, dacolva a közvélemény aggodalmával és ellenkezésével itthon és külföldön.”

Aha. Tudtam én már tegnapelőtt is, hogy ez fáj Phenjannak. Szóval, ehhez nem árt tudnunk, hogy a koreai háború nem ért véget máig sem. 1953. július 27-én Panmindzsonban csak fegyverszünetet írtak alá, de a hadiállapot továbbra is fennáll Észak- és Dél-Korea között. Sőt, ezt a fegyverszüneti egyezményt Észak 2013-ban még hivatalosan fel is mondta, csak azért nem tombol nyílt háború, mert Szöulnak nagyon nem érdeke, Phenjannak meg nincs rá pénze, de tán még posztója sem. Emiatt azonban évente kétszer, tavasszal és ősszel Dél-Korea és az Egyesült Államok nagyszabású divatbemutatót, bocsánat, hadgyakorlatot tart, melyen mindenki megmutatja Északnak az új gönceit, elnézést, fegyvereit. Illetve tartottak 2019-ig, mikor is a szingapúri csúcstalálkozó (ahol is Trump és Kim Dzsongun nem egyezett meg a világon semmiben) következményeképpen az Egyesült Államok lemondta a további részvételt.

Trump egyébként meg akart vonni Dél-Koreától minden katonai, gazdasági és diplomáciai támogatást is, már az íróasztalán volt erről a határozat, úgy lopták ki onnan, hiszen ezzel épp úgy odadobta volna Szöult Kim Dzsongunnak, mint a kurdokat Erdogannak – nagy, történelmi árulást előzött meg a Fehér Ház tisztviselője, aki kicserélte ezt az iratot valami ártalmatlanra, amit Trump végül aláírt helyette. És még hetekig úgy is tudta, hogy aláírta, sőt, dicsekedett is vele. Nos: Biden diplomáciai doktrínája nagyon nem követi Trump korábbi törekvéseit, az Egyesült Államok katonai erői visszatértek Dél-Koreába és megint közösen tartják a hadgyakorlatot. Ettől lett tehát ideges, mondhatni kissé durcás a phenjani vezetés.

„Ha az Egyesült Államok azt akarja, hogy akár egyszer is négyszemközt tárgyalhasson velünk, akkor el kell hagynia rossz szokását, és kezdettől fogva megfelelő álláspontot kell képviselnie.”

Hölgyeim és uraim: így hangzik a bolha köhögése.

„Folyamatosan nyomon követjük az Egyesült Államok új rezsimjének minden rossz cselekedetét. Inkább felejtsék el azt az olcsó trükköt, amellyel megpróbálják használni a KNDK-t. az időhúzásra és a közvélemény manipulálására. Csak időpazarlás lenne az Egyesült Államokkal való tárgyalás, mivel nem áll készen arra, hogy megérezze és elfogadja az új változásokat és új időket. Világossá tesszük, hogy nem adunk neki olyan lehetőségeket, mint Szingapúrban és Hanoiban.”

Csö Szonhui még „alaptalan retorikának” nevezte a teljes atommentesítést, aztán kifogyott belőle az elem és elhallgatott.

Akkor most tisztázzuk a fogalmakat, mint korábban ígértük. Kérem, ha itt egyenlő felek tárgyalnának a kölcsönös és maradéktalan tisztelet jegyében, akkor egész egyszerűen nem tárgyalnának, hiszen nem volna rá semmi szükség. Phenjan most azt mondja Washingtonnak: „Adj meg nekem mindent, amit csak kívánok, és ha már megkaptam, lehet szó arról, hogy meghívhatsz vacsorázni, szépfiú”. Washington meg röhög, hiszen mindent semmiképp sem adna meg, nem ment el a szépesze, egyes dolgokat, talán adna, de azokat is csak a vacsora után, sőt, másnap reggel. Phenjan komolyan hisz a saját varázserejében, Washington viszont tulajdonképpen nem is randizni akar vele, hanem alaposan leteremteni, mert mindenkit zavar a hülyeségeivel. Ha most Washington lemondana az atomfegyver-mentesítésről, lemondana a kereskedelmi embargóról, lemondana mindenről, minek ülne le egyáltalán tárgyalni? Ez nem érzelmi alapú kapcsolat, hanem nagyon is üzleti alapú: „Szereld le a pattantyúidat és kapsz élelmiszert. Minden nukleáris robbanófej tíz hajórakomány étel.” Phenjan most úgy tesz, mint a széplelkű rosszleány a kikötőből, aki eltenné ugyan a pénzt, de elvárja, hogy a kuncsaft a lelkéért szeresse – sőt, annyira szeresse, hogy ne is akarjon tőle semmiféle ellenszolgáltatást, tegye le az összeget és már mehet is.

Bolond vendég volna, aki ebbe belemenne, és a Biden-kormányzat kicsit sem bolond. Ez zsarolásnak is primitív, érdekes kérdés, hogy miért mer Phenjan belemenni ebbe az eleve vesztes játszmába? Csakis azért, mert érdeke, hogy ne legyenek tárgyalások, hiszen valami olyasmit üzentek, mintha Liechtenstein követelt volna feltétel nélküli megadást az Egyesült Államoktól, és ha nem kapja meg, akkor összevonja a szemöldökét. Érdeke Phenjannak, hogy ne legyenek tárgyalások? Dehogy érdeke, felkopik az álluk.

Akkor kinek érdeke, hogy a Koreai-félsziget feszültséggóc maradjon?

Részben Oroszországnak (akár szorzok, akár osztok, egy köpésre Vlagyivosztok), részben Kínának. Az egy nagyon fontos, bármikor felhasználható válsággóc, amint Tajvan is, ennek a kettőnek a fenntartásával komolyan befolyásolni lehet az Egyesült Államok kül- és katonapolitikáját. Szóval, érdek éppen, hogy állandó válság legyen és ne konszenzusos-kialkudott rendezése a viszonyoknak, csak nem Phenjané, hanem Pekingé, talán kis részben Moszkváé is. Szöul meg, szegény, csak csendesen lapul az északi tüzérség hatósugarában (olyan közel van a határhoz a dél-koreai főváros, hogy határsértés nélkül, ágyúval is elérhető, ráadásul a tüzérségi támadást nem lehet úgy elhárítani, mint a rakétákat).

Akkor viszont ez most egy ideig így marad, állandó feszültségben, ostromállapotban, az 1953 óta tartó krízis nem fog megoldódni.

Senki sem fog engedni az álláspontjából, Washington nem is teheti, nem is akarja, Phenjan tehetné, de Peking nem akarja, és végső soron Peking közelebb van Phenjanhoz, mint Washington.

Hatvannyolc éve billeg ez a kényes egyensúly a Koreai-félszigeten, és nem bír megnyugodni. Ha kicsit stabilizálódna, mindig akad, aki meglökje. Nem annyira, hogy felboruljon, csak annyira, hogy megint vészesen ingadozzon.

Nem lesz ennek jó vége.

Sőt, ahogy nézem: vége sem lesz egyhamar.