Gaál Péter: A megtermékenyült gondolat 2. (az angyalok)

„A terminológiai hiba sohasem pusztán terminológiai hiba.” (László András)

Az angyalokról azt gondolják, hogy valahogy Isten csápjai. Kezei. Isten követei és végrehajtói. A természeten túli világba teremtett lények, az embernél annyival közelebb Istenhez, amennyivel kevesebb a motivációjuk még közelebb kerülni. Ez utóbbi mondat második fele már László András megállapítása. Hogy miként gondolták régen, amikor még a kereszténység fiatal volt, azt nem tudjuk, és nem is fogjuk megtudni, legfeljebb azt, amit írtak róluk. Ugyanez érvényes minden vallásra, amely jelentőséget tulajdonít a túlvilági lényeknek, és a judaizmusra is. A Teremtés könyve 32. fejezete így kezdődik: „Lábán másnap kora reggel megcsókolta unokáit és lányait s megáldotta őket. Azután elindult és visszatért lakóhelyére. Jákob is elindult útjára. Akkor Isten angyalai találkoztak vele. Amint Jákob meglátta őket, így szólt: 'Ez Isten tábora!' S elnevezte a helyet Mechanaimnak.” Ennyi. Találkozhatott volna tevékkel vagy birkaitató lánykákkal is, ahogy húsz évvel azelőtt, amikor kedvenc feleségét először megpillantotta. A hely, ahol később megmérkőzött Istennel, nem ez volt. Az az eset éjszaka történt, Jabbok gázlójánál. Egy férfiú tusakodott vele hajnalig, de nem tudott erőt venni rajta. Amikor közeledett a hajnal, a férfiú kificamította Jákob csípőjét, de még így sem tudott megszabadulni. Akkor kérlelni kezdte, hogy engedje el. „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz”, válaszolta Jákob. Az idegen teljesítette a kérést, de előtte még... Innentől különböznek a magyar szövegek. Dr. Gál Ferenc fordítása (1972) szerint: „...megkérdezte: 'Hogy hívnak?' 'Jákobnak" – felelte. Az folytatta: 'Ezentúl ne Jákobnak hívjanak, hanem Izraelnek, mivel Istennel szemben erősnek bizonyultál és emberek fölött fogsz győzni.'” (Teremtés 32, 28-29) Hogy ennek így nincs értelme? Nincs hát. Nézzük Károlyit: „Amaz pedig monda: Nem Jákobnak mondatik ezután a te neved, hanem Izraelnek, mert küzdöttél Istennel és emberekkel és győztél.” (Teremtés – itt Mózes I.- 32, 28. Károlyinál kicsit más a számozás.) Ha valakinek ezek után még kétsége volna, hogy Jákob kit győzött le Jabbok révénél: „Jákob elnevezte a helyet Penuelnek, mert – úgymond – színről színre láttam az Istent és életben maradtam.” (Teremtés 32, 31) És akkor kit győzött le Jákob Penuélnél? Istent. Az embereket már korábban legyőzte. Mennyivel kényelmesebb lett volna ide is berakni egy angyalt! Mennyi teológiai és fordítási csűrcsavart, kanyart és félrefordítást meg lehetett volna spórolni!

Isten – úgy tűnik – néha személyesen avatkozik közbe, néha meg nem. Hogy mikor igen, mikor nem, azt nem lehet tudni. Persze minden Istenre vezethető vissza: amikor I. (Szent) István király felajánlotta a (még nem szent) koronát Máriának, mint közvetítőnek, akkor ugyanúgy Istennek ajánlotta fel, mint ahogy egy katolikus hívő is voltaképpen Istenhez imádkozik az egyik szentje szobra előtt. De mégsem közvetlenül teszi: szüksége van közvetítőre. Minél többre. Krisztus – mint Krisztus – is közvetítő, a Szentlélek (Szent Szellem) is az. Egyedül Isten nem szükség kérdése: neki csak a neve változik.

Nehogy azt higgyék, hogy most teológiai kiselőadást tartok, bár a téma adott volt. Angyalokról nehéz bibliai idézetek nélkül írni. Istenről is, bólogat az Olvasó. Ó, dehogy. Még az „Isten” szóra sincs szükség hozzá. Ugyanúgy nincs, ahogy az angyalokról is csak azért idéztem a Bibliát, és előzőleg a vallástörténetet, mert ezek a köztudat forrásai. Vagyis dehogy. Ezek – az írott és íratlan hagyományon kívül – csak elsődleges források. Rájuk telepedtek a különféle értelmezések, dogmatikák, közben pedig telt az idő. És ahogy telt az idő, lett Páduai Szent Antal (az il Santo Padova) és a többi szent, angyalostól, Krisztusostól és Szent Szellemestől mindinkább valamiféle „élő” szoborrá. A kereszténység háromfejű és számtalan kezű bálványává.

Az a szemlélet, hogy különböző természetfeletti lények nyüzsögnek körülöttünk, tőlünk teljesen függetlenül, közönséges babona. Tévtanítás. Ugyanolyan tévtanítás, mint az, hogy létezhet bármi is, amihez semmi közünk. Olyan, ami tőlünk teljességgel független. Értelmezési hiba, ami nem csupán értelmezési hiba. Az egész életet meghatározza. Sőt, mások életét is. Ettől a pillanattól semmi nem szab határt az objektivitás bőrébe bújt képzeletnek és az erőszaknak. „Ilyen és ilyen, aki pedig mást állít, az eretnek.” És ez nem csak a kereszténység sajátja. Tessék egy pillantást vetni az iszlám világra. Most éli késő középkorát. Olyan, mint a brutális férj, kocsmázást követően. Olyan, mint a kereszténység is volt pár száz évvel ezelőtt. Nem élőbb, csak erőszakosabb. Minden kornak megvan a saját szelleme. És mindenki kora gyermeke, függetlenül, hogy új vallást alapít-e. Hiába számítja az iszlám az időt Krisztus után 622. július 16-tól, Mohamed futásától, az Krisztus után 622. július 16. volt, nem a nulladik év nulladik napja.

Nézzenek rá egy sima falra. Néha semmit nem mond, néha kifejezetten fenyegető lesz, néha kifejezetten barátságos. Mintha... mintha valaki meglegyintette volna a varázspálcájával. Ha ketten nézünk ugyanarra, az esetek többségében nem ugyanazt fogjuk látni. Más az alaphangulatunk, mondja most az Olvasó. Más napunk van. Mitől más? Egy angyal terjeszti rá ki a szárnyait, mondom én. Büntető vagy áldó szárnyait. Ma nekem épp büntetőt. És akkor most kérdezzenek meg egy építészt ugyanarról a falról. Mérget vehetnek rá, hogy se fenyegetésről, se barátságosságról nem fog beszélni. Ő a falról fog beszélni. A halott világról. Az önmagában meddő gondolatról.

Volt egy matematikus barátom, aki népi táncolt. Pontosan kiszámított minden lépést. Soha nem vétett. Csak a tánc lényegét nem értette. Lélektelenebb mozgást nem láttam egész eddigi életemben.

Nem az a jó írás, ami hibátlan. Nem az, ami szabatos. Nem az, ami pontos. Nem az, ami lényegre törő. Nem az, ami tömör és kifejező. Az a jó írás, amiben van lélek. Ami megtermékenyült. Az a jó nap is, ami megtermékenyült. Az a jó élet. Nem, kedves Olvasó. Az az élet. Ha valami, ott belül megtermékenyíti.

Nevezze nyugodtan angyalnak is, ha akarja.