Gaál Péter: A napfény íze (a valódi tudás)

A valódi tudás mindig saját tapasztalatunk eredménye, sem átvenni, sem továbbadni nem lehet. Amit másoktól veszek át, azt csak hihetem, de sohasem tudhatom. (Thorwald Dethlefsen)

Innét mindössze egy (előző) lépés (lett volna), hogy amit tudni vélünk, azt is csak hisszük, hogy tudjuk. Illetve nem innét kell(ett volna) megközelíteni. A tapasztalat mint valódi tudás megbízhatóságáról hosszan lehetne értekezni az összes bűvésszel és illuzionistával, a pszichológusokat már nem is említem. Az összes komolyabb propaganda a (saját) tapasztalat megbízhatatlanságára épít.

„De hiszen saját szemével látta!”

Most már csak az az apró kérdés adódik, hogy mit látott. Hogy azt, amit látott, hogyan magyarázza, mindenekelőtt saját magának. Vagy hogyan magyarázzák neki. Nem a „tapasztalás” a fontosabb, hanem a „tapasztaltak” elhelyezése, majd a konklúzió.

Ez a szerencsétlen német „ezoterikus”, „filozófus”, a „reinkarnációs pszichoterápia szakembere” mindenekelőtt definíciós problémákban szenved(het). Itt, de ha itt, akkor talán másutt is, nincs az az isten, akinek a kedvéért belemélyednék. Már az „ezoterikus” kifejezéstől feláll a szőr a hátamon, ne undorkodjanak, csak pihék azok, nem vagyok én Kásás. Én nem áztam nap mint nap több órát egy klóros medencében, így soha nem is volt szükségem vízálló-szigetelő-hőszigetelő bundára.

Az „ezoterikus”, szemben az „exoterikus”-sal azt jelenti, hogy „rejtett”. Nem nyilvános. Közkincs, csak másképp. Olyasmi, mint a Zwack Unicum receptje. A napfény íze, ha látták a filmet, ha nem látták, sürgősen nézzék meg, ha jót akarnak látni.

Most mondják meg nekem, mitől rejtett, amit válogatás nélkül közreadnak?

Pedig rejtett az: mindenekelőtt a közreadóktól. Itt kezdődnek a definíciós problémák.

Soha, de soha ne használjanak olyan szavakat, hogy „valódi”, „tudás”, „tapasztalat”, „igazság”, ha előtte nem tisztázták magukban, hogy mit értenek ezek alatt. Ha valamiféle sziklaszilárd alapot keresnének, már hagyják is abba. Ha nem keresnek ilyet, akkor tulajdonképpen mindegy, hacsak annyiból nem, hogy legalább Önök tudják, miről gondolkodnak, illetve beszélnek.

Csúszó ellenállás, ha vonzódnának a műszaki kifejezésekhez. Ezek mind csúszó ellenállások. Így, ahogy leírtam.

Milyen íze van a napfénynek?

Vannak azért komolyabb emberek is e tárgyban. „Az út a teljesség felé”, ez Dethlefsen egyik könyvének a címe, nem, egy cseppet sem fellengzős, itt mindenki ismeri a teljességet rajtam kívül, elfogadtam én ezt, Weöres legalább művészi formába öntötte, én is szoktam belőle idézni, a mélységeit pedig ne kapirgáljuk. Arra legalább rá lehet fogni, dettó az én véleményem, dettó nem szentencia ez sem. Ezt meg nem fogom elolvasni, így aztán előítélet, (nem) tehetek róla, de már a címe sem áll jól. „Élet az élet után”, egy másik könyvcím ugyane szerzőtől, lásd „ezotéria”, hiszen még életében írta. Most meg már tudhatja, de most már nem tudja módosítani, tekintve, hogy tizenegy éve halott.

Majd a következő életében, ha emlékszik vagy emlékeztetik rá. Nem biztos, hogy abban is reinkarnációs pszichoterapeuta lesz, ugye.

Mert lehet, hogy kukac.

Már attól megkaptam a magamét, hogy csak erről a jelen írásomról beszéltem. Ugyanúgy látatlanban, ahogy én írok itt a német pszichiáterről, két kiragadott mondatból előítélve. De hát nem róla írok! Csak ő van kéznél. Nekem ezek mind ürügyek, hogy valami másról beszéljek, ami sokkal fontosabb az ő személyénél. Az enyémnél is, ne aggódjanak. Van nekem önkritikám.

Viszont igyekszem mérsékelni az előítéleteimet. Hogy velem szemben mérsékelik-e, az már nem az én dolgom.

That's your business, my dear.

Én haszonelvű vagyok. Ki is merem jelenteni.

Azt viszont nem merem kijelenteni, hogy minden hasznos számomra. Se mindenki számára. A „mindenki” szót is odabiggyeszthetik a csínján használandó szavak csokrához. De inkább töröljék a szótárukból.

A komolyabb emberek közé tartozik például Farkas Attila Márton (FAM), és Szele Tamás barátom „liblingje”, László András. „Könyörögve kérlek, legalább ne írd le minden nap a nevét”, kérlelt Tamás. „Hiszen tudod, hogy megbolondult!” És most akkor tessék. Most is leírtam, mi több, egy egész cikket is tervbe vettem róla, pontosabban a legcsiklándóbb vele kapcsolatos témáról, nevezetesen, hogy mennyiben tekinthető „fasisztának”, azaz nácinak, mert – ebben tökéletesen egyetértek vele – aki e kettőt szinonimaként használja, az inkább hagyja is itt abba. Nem lesz abban a cikkben semmiféle dicsőítés, ne ijedjenek meg, csak megpróbálok e példán keresztül úgy általában valamiféle tanácsot adni, hogyan kezeljék az Önök szájíze szerint vegyes információkat. Tapasztalatokat, írnám, úgy, ahogy mi szeretjük.

Wass Albert is fasiszta, mondta egyszer Tamás Gáspár Miklós, azaz FAM mintájára TGM, de legalább szórakoztató fasiszta. Nos, László András legalább komoly náci – volna, ha az volna. De ez nem ilyen egyszerű. Mindenesetre a mai ezotériáról, regressziós utakról és effélékről a legmérsékeltebb véleménye az lehet, hogy – ha már a fasizmus szóba került – olyanok, mint az ágyúgolyók és a Duce volt: kicsik, kerekek (már, amelyik), és kurva veszélyesek. Kés, villa, olló... a folytatást mindenki ismeri.

Én nem gondolom, hogy bármit is meg kellene oldani. Azt végképp nem gondolom, hogy a tudás, mint olyan, valami lexikális izé. Az önmagában csak egy kisebb-nagyobb ismerethalmaz, aminek a nagyságát – lásd haszonelvűség – az határozza meg, hogy elégséges, avagy nem elégséges. Ha elégséges, akkor onnantól a többi felesleges. Elfér a bödönben, mert a bödön végtelen nagy (lehet), de felesleges. Mint a benzin oktánszáma: ha kevesebb az előírtnál, árt a motornak, ha több, akkor mindegy neki.

Legfeljebb a pénztárcájuknak nem mindegy.

Abban a pillanatban, amikor valaki bármiféle problémájáról nem úgy gondolkodik, mint egy akadályról, amit azért kell eltakarítani, hogy tovább tudjon haladni, és ebbe az egész élt életét bele lehet érteni, akkor hibásan gondolkodik. Akkor azt a problémát a problémáért fogja megoldani, nem azért, amiért probléma. Nem megoldani fogja, csak módosítani. Éppen azt vonja el belőle, aki miatt a probléma probléma: saját magát.

Csak ennek tükrében értelmes bármit kategorizálni. Nincs „valódi” és „nem valódi” tudás, már csak azért sem, mert a tudás nem tudás, csak vélekedés. A legköznapibb értelemben vett hit. Érzékcsalódás éppen azáltal lesz belőle, hogy tudásnak minősítjük. Haszonorientáltan az egész csak arra jó (arra alkalmas), hogy megérezzünk valamit, amit nem lehet tudásnak minősíteni, nem is kell, mert onnét minden „tudás” – (fiktív) vélekedés – bízvást elhagyható.

A napfény ízét.