A tajpingcsászár és a főtitkár

Vannak állapotok, melyekbe nem kívánkozik az ember. Például nem szívesen lennék a Kontra megfelelési kényszerrel küzdő munkatársa, akinek azt dobta a gép, hogy a Kínai Népköztársaság valláspolitikáját mentegesse.

Megteszi, legjobb tudása szerint, ráadásul tudományos alapon: de a helyzet az általa vázoltnál jóval bonyolultabb. Akkor nézzük, miről beszélünk.

Az illető írásnak már a címe is sokat mond:

„Kínában nem a kereszténységet, hanem a külföldi befolyásszerzést üldözik”

és ez a gondolat tökéletesen megfelel úgy a Kínai Kommunista Párt ideológiai vonalának, mint a hazai jobboldal összeesküvés-elméleteinek, szóval sikeres eszmei kötéltánc, beleképzelem a szerző kezébe a kis esernyőt is, mint a cirkuszban – de vajon igaz ez?

Nem, ez féligazság. A pontos megfogalmazás úgy szólna, hogy:

„Kínában nem a vallási közösségeket üldözik, hanem minden közösséget, amely nem áll a KKP irányítása alatt. Azt, hogy melyiknek a tevékenysége minősül külföldi befolyásszerzésnek, a KKP mondja meg.”

Ami egész abszurd helyzeteket is képes teremteni. A szerző különben jól írja (Salát Gergelyre hivatkozva): a KKP ideológiai alapon tényleg nem érdeklődik az állampolgárok felekezete iránt, kivéve persze, amikor igen. Az átlagos, han kínai különben manapság pont annyira vallásos, mint az átlagos európai vagy amerikai, vagyis alig-alig, illetve zuhanó repülőgépen mindenki, de az ritkaság. Inkább az okoz problémát, hogy a vallási közösségek ellenőrizhetetlenek a Párt szempontjából.

Hogy mennyire nem csak a keresztény felekezeteket üldözik, arra ékes példa a Falun Kung vagy más néven Falun Dafa esete. A kínai politikai rendszer klerikális ellenségnek kiáltotta ki a vallási közösség tagjait – ha kicsit megvizsgáljuk a vallási téziseiket, láthatjuk, hogy azokban bizony semmi államellenes nincs. Viszont Pekingnek kell a belső ellenség, és ha nem kerülközik magától, kineveznek valakiket. Nem kell mondanom, hiszen köztudomású tény, miszerint a Falun Dafa üldözése temérdek áldozattal és szenvedéssel jár, a közösség elfogott tagjait gyakran végzik ki, kínozzák halálra vagy sújtják sok éves börtönbüntetéssel, átnevelő táborral.

Ahogy másokat is, sokakat. Egyre többeket.

Azt megint jól írja a cikk, hogy rövidesen Kína lehet a világ legnagyobb keresztény országa, ha azt nézzük, hol él a legtöbb keresztény vallású ember. (Ugyanilyen alapon a világ legmuzulmánabb országa Indonézia, nem Irán, nem az Emirátusok: Indonézia). Mondhatnánk, hogy ha a KKP-t nem érdekli a dolog, kinek mi köze hozzá, milyen templomba jár Chang és mikor? Az a baj, hogy a KKP-t mégis érdekli. A Kontra szerzője azt szintén helyesen írja (Salát Gergely kútfejéből), miszerint:

„Tudnunk kell, hogy Kínában a Hit Gyülekezetéhez hasonló, angolszász típusú karizmatikus mozgalmak terjednek a leggyorsabban. Tulajdonképpen ezeknek a közösségeknek a fejlődése jelenti a legnagyobb részét a kínai keresztények gyarapodásának. Ezek pedig erős amerikai hátszéllel érkeznek meg Kínába, esetleg koreai közvetítésen keresztül.”

Igen, de nem teszi fel az alapvető kérdést: miért pont ezek a mozgalmak a legsikeresebbek?

Azért, kérem, mert Kínában ennek van hagyománya. Bizony-bizony hagyománya... hallottak már a tajping-felkelésről?

Kik voltak a tajpingok? Vallási szekta? Is. Politikai forradalmárok? Is. Titkos társaság? Is. A tajping-felkelés az 1850-es években kezdődött, ártatlan, sőt, őskeresztény jellegű vallási mozgalomként, politikai mozgalommá az éhínségek és a természeti csapások által kiváltott elégedetlenség tette.

A mozgalom alapítója, Hung Hsziu-csüan (Hong Xiuquan, 洪秀全) (1814-64) protestáns keresztény, hakka nemzetiségű családba született Guangdong tartományban. A családja remélte, hogy nagy dicsőséget fog hozni rájuk, ezért fölkészítették az állami vizsgára, mely szükséges volt mindenki számára aki a civil adminisztrációban szeretett volna dolgozni. Miután háromszor nem sikerült neki lerakni a vizsgát, bánatában megbetegedett. A betegágyán megálmodta, hogy elment a mennybe, ahol egy aranyszakállú öregember adott neki egy kardot, hogy azzal irtsa ki a démonokat.

Hung Hsziu-csüan

Miután negyedszer sem sikerült leraknia a vizsgát, elolvasott valahány keresztény tekercset, és ebből megtudta, hogy az öregember az álmaiból valójában Isten volt, ő pedig Isten második fia. Nemsokára meg is keresztelte családját, majd a faluját, és a vallási mozgalom terjedt. Ahogy egyre több közember tért át az új hitre, úgy egyre jobban kezdte támogatni a mozgalmat a helyi elit is. 1850-ben Hungnak már 10 000 követője volt.

Hung megírta saját Tízparancsolatát, amely így hangzott:

• • • • Imádni fogod Istent
      • Ne imádd a gonosz szellemeket
      • Isten nevét ne vedd hiába
      • Istent imádni és magasztalni fogod a hétnek hetedik napján
      • Tisztelni fogod az őseidet
      • Embert ne ölj
      • Ne kívánd felebarátod feleségét
      • Ne lopj
      • Ne hazudj
      • Másét ne kívánd

Hát ez eléggé hasonló a bibliai Tízparancsolathoz, meg kell hagyni. És máig rengeteg gondot okoz Pekingnek, nem azért, mert még lennének tajpingok, hanem azért, mert nem lehet őket sehova sem tenni. Ideológiai szempontból muszáj pozitívan értékelni a mozgalmat, hiszen egy fajta őskommunizmust próbáltak bevezetni, nagyon progresszív értékekkel, ugyanakkor teokratikus állam volt a „Nagy Béke Mennyei Királysága”, a Tajping Tien-guo (太平天国).

Megszüntették a magántulajdont, a nők lábának elkötését, az ópiumfogyasztás, dohányzás, ivászat, prostitúció, rabszolgaság, kockázás és a poligámia mind tilos volt. Nem volt különbség a civil és a katonai adminisztráció között. Minden katona ugyanakkor földműves is volt. A katonatisztek a civil adminisztrációban dolgoztak.

Valóságos hadikommunizmus, csakhogy: a fővárost Mennyei Fővárosnak hívták, az uralkodót Mennyei Királynak, a palotáját Mennyei Palotának, a király parancsait Mennyei Döntésnek, és a kincstárát Szent Kincstárnak. Még alkotmányuk is volt, melyet a „Mennyei Királyság Földrendszerének” neveztek. A tajpingok elsősorban a protestáns kereszténységtől vették át nézeteiket, mivel ők is protestáltak/tüntettek a helyzetük ellen.

A Déli Király fővárosa

Mennyei egy hely lehetett.

Hung a legközelebbi öt tanácsadóját elnevezte Északi Királynak, Nyugati Királynak, Keleti Királynak, Déli Királynak és Segéd Királynak. Idővel Hung egyre inkább visszaszorult, és a valódi hatalom fokozatosan Yang (a Keleti Király) kezébe került. Ugyanis egy idő után a hatalomvágyó Keleti Király is elkezdett vallásos transzokba esni és azt emlegetni, hogy Isten igazából neki szánja a hatalmat, egy teokráciában pedig mégsem lehetett neki azt mondani, hogy hagyja már a gyermekmeséket.

Hát biza, van az így, ha egy rendszer tulajdonképpen egy ellenőrizhetetlen látomásra épül. De hogy jön ide az idegen befolyás? Úgy, hogy a nyugati hatalmak a fél karjukat is odaadták volna egy szimpla dinasztiaváltásért Kínában, főleg, ha az új uralkodóház keresztény – viszont ezt az egyenlőségalapú társadalmat az európai monarchiák nem támogathatták. Még a végén eltanulják a tajpingoskodást Nyugaton is. Viszont Peking ezt úgy vette, hogy a nyugatiak a saját európai vallásukkal lázították fel Kína népét a legitim császári hatalom ellen.

Peking nézetét alátámasztani látszott, hogy angol részről volt egy kísérlet valamiféle, félig-meddig diplomáciai kapcsolat felvételére az új rendszerrel, amit azonban maga a tajpingcsászár, Hung tett lehetetlenné: nem volt hajlandó találkozni a britekkel, ellenben „nagylelkűen megengedte nekik, hogy szolgáljanak vagy kereskedjenek Nankingban.” Meg küldött az angoloknak pár tekercset, melyből megismerhették az Igazságot. Ezek után a Brit Birodalom sértetten semleges maradt, az Egyesült Államok és Franciaország úgyszintén, Oroszország pedig Pekinget támogatta az ügyben.

Egy korabeli csata kínai szemmel

Ellenben cáfolta a Tiltott Város álláspontját az, hogy 1860-tól már nyugati erők is harcoltak a tajpingok ellen. Nem annyira politikai, mint inkább vagyonvédelmi megfontolásból, nem szerették ugyanis, ha kirabolják vagy államosítják a raktárkészletet. Végül a felkelést, ami 1850 decemberétől 1864 augusztusáig tartott, lényegében véve a Csing-dinasztia verte le, de már a következőt, a boxerlázadást (Ji Ho Csuan), ami 1899-től 1901-g tombolt, nyugati katonai támogatás nélkül nem lett volna képes legyőzni.

Annyi biztos, hogy Pekingnek nincs túl jó tapasztalata a kereszténység terjedésével kapcsolatban. Nem igazán teológiai kifogásaik vannak nekik, és nem is az ateizmus hajtja őket: inkább a félelem egy újabb tajping-mozgalomtól. Persze ez sem maradéktalanul igaz. Pontosabb, ha azt mondjuk: félelem minden közösségtől, ami nem áll a Párt ellenőrzése alatt. Tehát ne mérjük őket európai singgel, méterrel: igaz például, hogy Kínában engedélyezett a katolikus egyház működése is, de csak azzal a feltétellel, hogy a kínai katolikusok nem állnak a Vatikán fennhatósága alatt, ami elég érdekes és abszurd dolog.

Összevéve: ha valaki úgy teszi fel a kérdést, ahogy manapság és Magyarországon szokás, miszerint van-e Kínában keresztényüldözés, akkor erre nincs helyes válasz. Hivatalosan nincs, a gyakorlatban van, de nem csak a keresztény vallást üldözik, mikor úgy látják jónak, hanem bármelyiket, a Falun Kungtól a muzulmánig és a buddhistáig akár. Részben ugyan tartanak az idegen befolyástól is (ellenben a mostani Kína minden külországban törekszik ennek megszerzésére), részben azonban sokkal jobban fél a hatalom – némi joggal – a saját, potenciálisan radikalizálódó, esetleg fanatizálódó népétől. Az még nyugati szempontból sem volna helyes, ha például kínai atomfegyverek bármiféle vallási fanatikusok kezére jutnának.

Mi Nyugaton ezt úgy előzzük meg, hogy nem bízzuk fanatikusokra a veszélyes pattantyúkat, ők Keleten, hogy úgy mondjam, radikálisabbak: magát a vallást igyekeznek megelőzni, mindenestől, mintha a tyúkszem kialakulását a láb térből amputálásával kerülnék el. Alapos profilaxis, csak erősen túllő a célon.

Szóval, ha a magyar kormánysajtó azt bizonygatja, hogy nincs Kínában keresztényüldözés, akkor részben téved, mert dehogy nincs, de ha a magyar ellenzéki sajtó azt bizonygatja, hogy van, az sem teljesen pontos, mert nem csak az van.

Viszont megvalósult a felekezetek közötti egyenlőség: bármelyik üldözhető, bármikor, bármiért.

Kínában tehát a vallásokat nem szereti a rendszer, úgy általában.

Persze, kivéve, ha az ember a Mennyei Főtitkárban, a Párt Fiában, Hszi Csin-pingben hisz.

Azt szabad is, kötelező is.