Gaál Péter: Egy kis ungabunga...

...hogy megelőzzem az Önök csalódását. Nevezzük használati javaslatnak (nem utasítás) az én olvasásomhoz. Miért kell ez? Elvégre Önök már felnőttek. Gyerekek nagy ívben elkerülnek, itt legalábbis. Nekik még végig kell menni azokon a stációkon, amelyek után az ember olyan témák felé fordul, mint én. „Témák felé?”

Helyben vagyunk.

Néha – ritkán merik, pedig nem harapok – egy-két kedves Olvasóm nehezményezi... mit is nehezményez? Nehezményezi a kohéziót. Nehezményezi, hogy a végén nincs gyilkos, legfeljebb gyilkosok. Sok a paradoxon. És mert sok a paradoxon és nincs kohézió, több a szál, és ezek között el lehet veszni, néha kiváló, művelt emberek – minap egy rendező – kezdenek értetlenkedni. Valamin. Nem szokták megmondani, min, ez az úr se mondta meg, csak úgy általában.

És ezzel semmi baj nincs egy pontig.

A pont pedig az, ahol az illető elkezd személyeskedni. Engem támad, holott nincs köztünk konfliktus. Valamivel baja van. Mondjuk, nem érti. És ha nem érti, nem azt írja le, hogy „nem értem”, hanem mondjuk azt, hogy „még ha a fordítóba teszem, akkor sincs értelme”. Szó szerint, vagy majdnem szó szerint ideírtam a rendező opusát. Ennyi tellett tőle. Ez tellett tőle. Mind ritkábban én is csinálok/csináltam ilyeneket, általában olyankor, ha valaki abszolút tré helyesírással hozzászól egy éktelen nagy baromságot – látják? most se tudok szabadulni a minősítésektől –, mentségemre legyen mondva, az egészen nyilvánvalókat kivéve általában indokolok. Ez az úr azonban nem indokolt, csak áttette a dolgot személyes síkra, végül pedig nem várta meg, hogy én töröljem, megtette ő. Kifejezetten önmérsékletnek tudom be, pedig lehet, hogy csak sértődés volt, vagy egy még magasabbra csavarozott falóról való lenézés.

Lelked görcsös kis csomóit meg nem oldhatom, énekelte Koncz Zsuzsa néni a múltban.

Nem tudhatom, édes Publikum, hogy kinek hol vannak azok a csomói. Még a magaméit csak-csak, de az Önökéit nem. Nem tudhatom, ki mire ugrik. Mert így működik, ha akarjuk, ha nem. Tulajdonképpen ugyanazok a mechanizmusok – feltételes reflexek – mozgatnak, mint Pavlov kutyáit. Visszacsatolások. Rendkívül érdekes például, hogy miért tetszik valaki? Vagy valami? Azért-e, mert gyerekkorunkban – így vagy úgy – találkoztunk valakivel (valamivel), akire (amire) emlékeztet? Szülő, barát, jótevő, alkalmi ismerős, színész/nő a tévéből/moziból, mindegy. Egy gesztus, egy mosoly, egy árnyalat, egy hang, egy szín, egy illat.

És csak annyi a megkötés, hogy ne kapcsolódjon hozzá negatívum.

Mert ha egy gyönyörű erdőben tör ki rajtam valamilyen betegség, jó eséllyel soha nem fogom szeretni azt az erdőt. Az esztétikum és a vonzalom – az élet összes területén – kettő.

És nem az esztétikum a döntő. Nem a belátás. Nem a pontozás.

Lehet – biztos –, hogy én is megmozgatok ilyeneket. Lehet – biztos –, hogy amit írok, azt mindenekelőtt a – pszichológiai értelemben vett – lelkükkel olvassák, és nem az agyukkal. Hogy én hogy írom, más kérdés. Már nem úgy, ahogy régen. Régen le nem írtam volna például azt a két szót, hogy „fodros nájloning”, vagy „bibircsókos orr”. Azt se, hogy „piszkossárga függöny”. S mindez így együtt, egy poros, szakadozott tapétájú, régi polgári lakásban, brrrrr.

Mindazonáltal természetesen továbbra se vagyok kivétel.

Egy betűvetőt úgy célszerű olvasni, ahogy a betűket veti. Nem az értelmet kell mindenekelőtt kitalálni, mert az kinek-kinek más, és így van jól, hogy más, hanem a mechanizmust. A kulcsot. A metodikát. Hogy mire megy ki az egész? Lehet, hogy semmire, mosolyognak Önök. „Lehet, hogy egyszerűen össze van csapva.” Lehet. Akkor és abban ez a metodika. Akkor és annál az a tanulság, hogy mást kell keresni, mert a továbbiak az elpazarolt idő kategóriájába tartoznak. De lehet, hogy az a valami – mert a lélek és az agy, mint mondottuk, kettő – mégis megmozgat Önökben valamit. Önök írják tovább, saját magukban.

Innentől tette meg a mór a kötelességét. Akármilyen mór, akármit is csinált.

Én cserkelek. Keresgélek. Még mielőtt rám pirítanak: nem tudom, mit keresgélek. Hiszen ha tudnám, nem kellene keresgélnem. Elindulok egy szálon, ami rávezet(het) egy másik szálra, az egy harmadikra, és így tovább. Sehova nem tudom besorolni azt a „műfajt”, amin írok. Más se tudta eddig, akivel beszéltem. Lehet rá mondani, hogy esszé, lehet rá mondani, hogy nem összefüggő esszé, azt is lehet rá mondani, hogy nehéz követni, mert nincs megkomponálva, akármit lehet rá mondani. Bizonyára így is van, bár akkor az „esszé” kifejezés (is) feleslegesnek tűnik, tudniillik ettől a pillanattól kezdve.... mi történik ettől a pillanattól kezdve? az történik, hogy mint esszét kezdi szemlélni a kedves Olvasó, az esszék – a jó esszék – felé támasztott összes elvárással. Itt pedig ez kevéssé látszik működni. Vagy – ha újságba írok – mint újságcikket. Mondjuk legyen benne valamiféle hír. „Tényanyag.” Hogy az micsoda, megint más kérdés persze. Legyen benne valami, amit nem tud az Olvasó. Ami neki újdonság. Pedig ezeknek pont az ellenkezője a lényeg. Amitől az időt nem eltöltjük, hanem felhasználjuk.

No de informálódásra és relaxra csak szükség van?

Hogyne. Azt majd megadja Önöknek más. Mindazonáltal nem haszontalan ilyenkor sem feltenni a kérdést, hogy mire jók mindezek? Hogy mit segítenek elő, ha elősegítenek bármit. És ha nem? Nos, akkor...

Ugye, nem tőlem várják a választ?