Gaál Péter: Én vagyok én, az utca közepén

A történések időrendbe állítása ugyanolyan önkényes beavatkozás a dolgok valódi összefüggésébe, mint ábécé-sorrendbe tételük. (Balla D. Károly)

Nagy szerencsémre van egy okos Facebook-ismerősöm, egy hölgy, aki kiválasztja helyettem azon idézetek jelentős részét, amelyeket annak rendje-módja szerint ellopok, majd a napi műsorom részeként felrakok a lapomra. Ha már saját gondolatra valamiért nem futja, ebben a „valamiben” mind a másirányú elfoglaltság, mind a hasonló irányú, időfaló elfoglaltság benne foglaltatik. Amit nem lehet rögtönözni, vagy ellenőrzés nélkül leírni. És rögtön itt megállhatunk egy polgári szóra: nem lehet? Dehogynem lehet. Mindent lehet, „ha”.

Kérdés, mi az a „ha”.

Egy kényszer, hogy valaminek megfeleljen, vagy egy minőségi elvárás. Nem ugyanaz? De, végső soron ugyanaz. Valamilyen premissza. Elő-igazság. Nana, nana, nana, mosolyog az Olvasó. „Igazság?” Valóban. Nem igazság, csak „elő”. Mi is? Francba, kimondom: előítélet. Mit ítélünk ilyenkor „elő”? Azt, amire nem szeretnénk jutni. Anélkül, hogy megrágnánk, megpróbálnánk az ízét megérezni, elvetjük. Elvetésre ítéljük. László András pont ezt mondta a filozófiai szolipszizmusról (solus ipse: „egyedül önmagam”, latin). Ha valaki – egy filozófus – következetesen gondolkodva eljutott odáig, általában a legkülönfélébb bakugrásokat tette, hogy ne kelljen a megfelelő konklúziót levonnia.

Vagy egészen egyszerűen ejtette a témát.

A filozófusok szeretnek témákat ejteni. Fiatalkorukban nagyjából ugyanazokon a kérdéseken gondolkodnak, a boldogságon, az élet úgynevezett értelmén és célján, aztán általában elmennek egy résztéma felé. Egy részletre specializálódnak. Nem a megközelítés módjáról beszélek, az tulajdonképpen mindegy – hozzám személy szerint Heideggeré és különösen Wittgensteiné áll a legközelebb -, hanem arról, amibe beleássák magukat. Ez már rég túl van azon, amit a gyógyászat holisztikának hív. Ez már sebészet, belgyógyászat, azokon belül kézsebészet, agysebészet, hasi sebészet, endokrinológia, diabetológia, pulmonológia, gasztroenterológia, és így tovább. Orvostudomány, mondja a nagyképű modernitás. Specializálódott orvostudomány. Ugyanezt teszi a filozófia is. Van benne mindenféle. Ontológia, etika, vallásfilozófia, tudományfilozófia, bármi-filozófia, vagy a filozófián belül bármi. És még ez a mindenféle se volna baj, ha visszakanyarodna az egészhez.

De nem kanyarodik vissza, tisztelet a kivételnek.

A szolipszizmus viszont visszakanyarodik. Hogy hogyan, megint más kérdés. Nem is hogy „hogyan”, hanem, hogy hogyan lehet értékelni azt, amire jut. Nem nevetünk: persze, hogy sehogyan. De még ez sem pontos: sehogyan másképp, mint ahogy Buddha tette, bő két és fél évezreddel ezelőtt. Azt aztán fel lehet turbózni mint „valamit”, egy életművet is fel lehet rá építeni, mint Julius Evolának vagy László Andrásnak. És ezekből az életművekből semmit nem von el, hogy voltaképpen – esszenciálisan – semmiről nem beszélnek. Nem „a semmiről” beszélnek, hanem semmiről sem. Nem azt mondjuk, hogy egy üres pohárban „a semmi van”, hanem azt, hogy semmi nincs. Nincs benne víz, bor, sör, pálinka. Semmi nincs benne. Semmilyen „valami”.

A „semmi” és a „valami” ontológialag (lételméletileg) ugyanaz. A semmire nincs fogalmunk.

Én is írtam olyat, hogy a buddhizmus a vallási szolipszizmus. És még csak nem is elvetendő: tudniillik tényleg az, csak az a kérdés, ha már egyiket a másikkal definiáljuk, hogy mi a szolipszizmus? Egy identitás? Viszony? Tautólógia? Pontosan az. A tautológia „olyan állítás, amely a saját értelménél fogva igaz”. Persze nem „értelménél”, hanem „jelentésénél”. A kettő messze nem ugyanaz: az „értelem” tágabb.

Tágabb értelmű, hogy legyen itt egy kis vidámság is.

És ezzel ugyan mit kezdjünk? Itt válik el az „értelem” a „jelentés”-től: amit csak akarunk. Okosan ráncolhatjuk hozzá a homlokunkat. Összekeverhetjük – már amennyiben a szolipszizmusról van szó – az egoizmussal. Ezzel persze lerontjuk a homlokráncolás hatását. Kitörölhetjük vele a fenekünket. „Én vagyok én, az utca közepén.”

Ki más, és hol másutt? Ugye, felesleges hozzátennem, hogy „a magam számára”? Nincs annyi homlokráncom, pedig van elég.

A „dolgok valódi összefüggései” nem a dolgok valódi összefüggései, hanem az ÉN valódi összefüggéseim. A „dolgok” - számomra - nem valamiféle tőlem különálló izék, hanem az általam tapasztaltként elkönyvelt [saját] világlátásom részei. Minden baj egyik kútforrása, ha itt elkezdek általánosítani és kiterjeszteni, tudniillik egy fantomot hozok létre, és egy fantomra fogom kiterjeszteni. Nem azt, ami, mert ahhoz először azt a valamit mint tőlem abszolút különbözőt kellene tudnom konstatálni, erre pedig mindaddig, ameddig én vagyok én, nem lehetek képes. És ha már én nem leszek én?

Sajnos, az sem lehetséges. Se időben, se térben, se iszonyban, se viszonyban. Nem képes rá sem a fej, sem a farok, sem a pálma, sem a káka, ahogy Ézsaiás mondotta Egyiptomról.

Ezért aztán a dolgok időrendje az, ahogy bennem megjelennek. Nincs „valódi” – tőlem független – időrend. Nincs „valódi” sorrend. Ha ezt a sorrendet megcserélem, csak annyit csinálok, hogy kiherélem az egészet. Nem az értelmét veszem el, mert az értelem – célirányosság – csak utána – minekutána célt adtam magamnak – következik, hanem az értelmezéshez szükséges jelentését. E tekintetben „önkényes” az önkényes, mert egyébként, mint minden konstatálás (mint minden konstatálás veleje) már ab ovo önkényes. Már a „valódi” kontra „nem valódi” megkülönböztetéssel a jelentés tőgyét célzom meg a két szarva között. Innentől válik az összes jel babonasággá, komolytalansággá, „véletlen” egybeeséssé.

A mai témánkról se gondolják, hogy felesleges agyjártatás. Annyira nem az, hogy nap nap után beleeshetünk abba a hibába, amit, ha megértettük, megpróbálhatunk elkerülni: a legyintés hibájába. Abba, hogy ez és ez „nem fontos”. Hogy olyan, látszólag véletlenszerű (ami itt – is – csak annyit jelent, hogy nem véltük, azaz nem gondoltuk, hogy találkozunk velük) tapasztalások, történések, álmok (az álom már önmagában megérne egy külön misét, a nagy pszichiátereknek/pszichológusoknak is megért), szájakon kicsúszott szavak, kifejezési ficamok semmilyen különösebb jelentőséggel nem bírnak, amelyek pedig nemhogy bírnak, de analógjaként felfogva és megfeleltetve, minden előítélettől és erőszakos besorolástól (sorba rendezéstől) megszabadítva az egyedüli segítségeink a mindenrendű illúziók e kavargásában. Hogy minden úgy jó, ahogy van, és úgy van, ahogy van, nem úgy, ahogy a rögeszméinket és kényszereinket követve szeretnék, hogy lenne.

Fekete István: Téli berek című regényében Tutajos és Bütyök hivatalos volt egy disznótoros vacsorára. A természetes Bütyök jóízűen evett, Tutajos addig, ameddig ételt látott. Bütyök kiválóan aludt, míg Tutajos... kitalálhatják, hogy mivel töltötte az éjszakát. Annyit elárulhatok, hogy egy vérben forgó szemű bika előli futással kezdte.

Hát, kérem, nem erőszak, ahogy a nép mondja.