Gaál Péter: Fegyőr, Mijamoto Muszasi, a riporternők illata és a vloggerlét diszkrét bája

Jutúber leszek. Vlogger, vagy mi. Csupa veretes, magyar kifejezés, pártvonalon a Momentum specialitása, biztosan így akarják megnyerni a vidéki szavazókat, fiataltól az idősekig, az idősebb városiakat, különös tekintettel az áruházi polcrendezőkre és pénztárosokra, már persze, akik megmaradnak a járvány után.

Most mintha a fiatalokon lenne a sor. A vírus mintha megunta volna a rágósabb falatokat, nincs ebben semmi rendkívüli. A márciusi (januári, februári, áprilisi, et cetera) ifjak kevésbé fosnak, merészebbek, hogy úgy mondjam, és a kijárási tilalom csak rásegít. Ha húsz éves lennék, talán én is úgy gondolnám, hogy ez életem nagy lehetősége. Mennyit küszködtem, hogy az agyoncukrozott kannás bor-meleg tea (olcsó, gazdaságos és rendkívül hatásos, mert könnyen felszívódik) keverékével előkészített hölgyek – akkor még a kábítószerek maximuma a nejlonzacskós Technokol Rapid vagy a hamisított recepttel beszerzett Parkán plusz sör-bor-pálinka volt, előbbitől mindig irtóztam, utóbbihoz egyszer volt szerencsém, utána három napig beszélgettem a vízcsappal, nem mondom, érdekes beszélgetés volt, de éppen elegendő – feljöjjenek hozzám, és ott is maradjanak, legalább addig, ameddig leimádkozom róluk a gönceiket! A többi már könnyebben ment, tisztelet a kivételnek: emlékszem olyan esetre is, hogy reggelig kellett puhítanom, és végül azért sikerült, mert a lányka aludni is akart valamennyit.

Baromi fárasztó volt. Az én pihenésem se smafu.

Nos, ezúttal ott kell maradni.

Nem viccelek, bespriccelek. Bele a szívbe, nincs mese, jelképesen, de hát minden jelkép széles e világon, és minden valamiképpen egyben van.

A forma maga a tartalom. Nem az anyag, hanem az anyag. A többi, hogy is mondjam? sirókájá náródnájá másszá, ha a népről beszélünk, bez társadalom.

Amit közönségesen tartalomnak hívnak, nem tartalom, hanem hordozó. Nyers anyag. Tartalom a forma által lesz.

Próbáljanak megemészteni például bármely ehető gombát nyersen, noha – sózva különösen – egész finom. Vagy öreg, csírázó, esetleg zöld héjú nyers krumplit, benne a finom szolaninnal. Tán még sikerül is, mármint az utóbbit, de nemigen válik majd örömükre. És a többi? A sok vitaminnal, élelmezési rosttal? Tudják, mitől vitamin a vitamin, élelmezési rost az élelmezési rost?

Persze hogy tudják.

Lépjünk tovább a zsúfolt hétvégi lakásoktól és erkélyektől, mely utóbbiakat minden hétvégén kénytelen vagyok látni a Corvin-közben (is), érezni azt a bizonyos összetéveszthetetlen illatot, ami nem a dohányé, hallani az üvegcsörömpölést, aztán néhány nap múlva olvasni a megemelkedett koncentrációról, majd a megugró fertőzési rátáról. Meghalni csak az öregek halnak meg, legalábbis ez az ember érzése, ha a kormánysajtót olvassa, vagy Toroczkai mestert hallgatja. Ja, nem, de a valóság itt már rég nem érdekel senkit, egy-két idealista próbálkozótól eltekintve.

Akkor hát lépjünk tovább. Valahogy belenéztem egy nemrég (két napja) az MTVA-n Fegyőrrel készített riportfélébe Földi-Kovács Andrea terméketlen közreműködésével. Pártatlant is szívesen írtam volna, mert hát ezt a fórumot ugyebár köztévének becézik, de egy pártállamban a pártatlanság önellentmondó nonszensz. Fegyőr olyan volt, amilyen lehetett, mérföldekre távol az induló Orbántól, jó, azok más idők voltak. Fegyőrről azt gondolom, hogy egy tipikus zavarosban halászó politikus, elvek nélkül, iránnyal is addig, ameddig az neki hasznos vagy ameddig az aktuális szponzoroknak így lehet megfelelni. E tekintetben nincs különbség, a többi meg elmosódik majd az idővel, kivéve az Orbánéhoz képest mérsékelt tehetséget, de a feltételezett mai – és, ha maradnak, jövőbeni – szponzoroknak így jó.

Pont így jó. Mint Biden, hogy a nagypolitikát is belekeverjük.

Fegyőr legalább a repülőgép fellépőjét megússza majd bukás nélkül.

Még tanulnia kell a mellébeszélést, bár ahogy a riportban láttam, szépen halad előre e téren. És Andrea? Hát, Andrea ugyebár nő. Női logikával, ami már csak azért sem lehet az enyém, mert én nem vagyok nő. Ő érzelmi csattanókra vadászott. Meg is találta, amikor megkérdezte Andrásunktól, hogy amennyiben a Momentum „eltiltaná foglalkozásuk gyakorlásától azokat az újságírókat, akiket propagandistának vél”, vele mi volna a szándéka? Ez a bájos lény e sokkoló kérdés feltevése előtt mindössze egyet nem kalkulált be: hogy hol ül és milyen státuszban. Ha ugyanis ő egy közszolgálati televízió riportere, a „propagandista” kifejezés még csak fel se vetődhetne benne. De felvetődött. Fegyőr megpróbálta azt válaszolni, amit ilyenkor szokás, hogy ez nem az ő dolga még akkor se, ha ő a miniszterelnök, de a riporter asszonyság nem erre volt kíváncsi. Ő csak csattanót akart, amit félig-meddig meg is kapott (na, ez az egyik különbség egy erőemelő apán edződött, valóban tehetséges fiatalember és Fekete-Győr András között). „Rossz, aki rosszra gondol”, feleltem volna én, ha eszembe jut ott és akkor, és ha eszembe jut Mijamoto Muszasi, a kard egykori japán szentje, a leghíresebb Tokugava-kori kardvívó, bevett módszerével, az ellenfél kizökkentésével. Muszasi egy kivételével valamennyi párbajára késve állt ki (notórius késésére építve pont ebben az egy párbajban akarták tőrbe csalni, az eredményt kitalálhatják), koszosan, büdösen, volt, hogy egy evezőből farigcsált fakarddal, kivétel nélkül tiszta, pontos, tisztelethez szokott és tiszteletet megadó szamurájokkal, akiket rendre le is győzött. Ugyanezt teszi az Orbán tanította Fidesz és sameszai/samesznői.

Nem csak a pénznek nincs szaga, hanem a győzelemnek sem. Ez a hozzáállás tűnik célszerűnek, de csak addig, ameddig az ellenfél is át nem veszi, lásd például Al Capone elítéltetését, vagy a második világháborút, úgy szovjet, mint angolszász részről.

Na persze, a mai bajvívók és Muszasi között legfeljebb a baj a hasonló.

De hogy is van azzal a vloggerkedéssel? Sehogy. Pénzt lehet vele keresni. Potyka asszony, pardon, Potyka az bácsi volt, a másik kaptárból, azaz keltetőből, ő Ede, tehát Ede szépen laposodik, nem úgy, de mindegy, egyszer csak majd újra megcsillan, hátha, reméljük. Nekünk addig marad épp elég gyönyörűség, ma például a kassai bombázásról hallgattam meg valakit, aki méltánylandóan azzal kezdte és zárta, hogy ő dilettáns, és valóban annak bizonyult, nincs is mit a szemére vetnem. Hogy ki bombázta Kassát, fejtegette hosszan. A szovjetek? A németek? A románok? Talán a magyarok? Az első és utolsó elméletileg lehetséges, ő persze nem így mondta, de hát nem olvashat mindenki el mindent, ahogy én se megyek most ebbe nagyon bele. Csak amit kihagyott: a németek akkor még abszolúte nem akartak minket belevonni a mulatságba, mert nem akartak szövetségeseik terhére területtel fizetni érte, a románok pedig ugyanezért nem akarhattak, lévén, hogy ők voltak a legérintettebbek. Egy ájulás éppen elég egy évadban. Maradnak a szovjetek és mi. Hogy a Horthy-vezérkar mit kavirnyált és mit nem, nem tudni, ők akár megrendezhették volna, ha lett volna hozzávalójuk, ami nem volt, és ha nem lett volna előtte a kétségkívül szovjet részvételű vasúti affér, egy vonatszerelvény szétgéppuskázása, de sajnos volt. Maradnak hát az „oroszok”, a maguk orosz slendriánságával. Számomra kizárt, hogy be akartak volna minket vonni bármibe, megvolt a maguk baja, meg Molotov is megmondta, amit megmondott, de... de abban a kapkodásban – ami még a szokásos orosz kapkodást is megfejelte –, az egymásnak ellentmondó parancsoknak és megfelelni akarásnak abban a kaotikus zűrzavarában bármi előfordulhatott.

Például ez.

Mit tudta az a szovjet kötelék, hogy hol van, és mit csinál.

Mit tudja szegény riporternő, szegény választó, olvasó, néző, bulizó, egészségőr. De ők legalább boldogok, ideig, óráig.