Gaál Péter: A háború szomorúsága

Három idézet jár Önöknek a Facebookon minden napra, ha már nekem nincs mit mondanom az aktuális hírekről, de most tegyünk kivételt. Nem az orosz–ukrán háború okán, hanem úgy minden okán.

„Az ember Föld és Ég iránti kötelessége, hogy éljen, nem pedig az, hogy feláldozza az életét.”

Tökéletesen banálisnak hangzik, talán egy kicsit dagályosnak is. Egy Bao Ninh nevű vietnámi írótól származik, az 1990-ben írt „A háború szomorúsága” című könyvéből. Ez az egyedüli, amit eddig tőle magyarra lefordítottak, ezt is némi – pontosan harminc éves – késéssel. Hazájában tizenhat éven keresztül volt tiltólistán, az író ma sem a hatalom kedvence, és ezzel még igen finom voltam. Itthoni boltban sem találtam, meg kellett rendelni. Körülbelül fél évet vártam rá.

Bao Ninh tizenhét éves korától részt vett a vietnámi háborúban, mint északi katona. Erről a témáról még a mai Vietnámból is olyasmit lehetne várni, mint a Nagy Honvédő Háborúról szóló szovjet regények voltak (tisztelet a kevés kivételnek, ha voltak egyáltalán, a Lovashadsereg egy emberöltővel elébbi), de Ninh nem ilyet írt.

Nagyon nem ilyet.

Nincs benne sem hazafias pátosz, egyáltalán, semmi „hazafias”, D. D. sem ebből fog idézni a pulpituson, ha idéz bármiből is, a bedarálás már inkább sanszos volna, amennyiben ismerné, amit biztosra veszek, hogy nem. A szerző sem emlékeztet arra a képre, ami egy vietnamiról a magyarokban él, pláne, ha ez a kép a gombamód szaporodó vietnami vendéglők személyzetéből indul ki, akik nagyobbrészt úgy vietnamiak, ahogy én spanyol vagyok. A koreai vendéglők is kezdenek felfutni, de lehetnének laosziak is, kambodzsaiak is, talán azokra is rákerül a sor, ha a többiből túl sok van.

Én népem barátságos, otthonom kellemes hely, hogy szegény néhai Halász Petárt (Pétert, de így nevezték) idézzem A kínai-ból. Kevéssel a halála előtt színpadon megrendezte és eljátszotta saját temetését, láttam is, aztán, hogy a másik valóságban is olyan volt-e, azt már nem tudom.

Valószínűleg nem volt olyan, mert két ugyanolyan dolog ugyanaz a dolog.

Csíkszemű-csíkszemű, az európainak mindegy. Fekete férfi diszkrét, sárga férfi leleményes.

Ninh maga egyébként engem Jimi Hendrixre emlékeztet (meg merem kockáztatni, hogy vannak egyéb rokon vonások is köztük), oké, Ho apó is inkább emlékeztetett egy kínai riksakulira, mint Észak-Vietnám mindenható urára, majd apoteózisa után kommunista szentjére, olyasmire, mint a Szovjetunióban Lenin volt, vagy Kínában mindmáig Mao, nem kommunista kivitelben Törökországban Kemal pasa. Túlfutottak ezek a dolgok az ideológián: végtére a mai embernek is kellenek szentek, ha ő maga, mint fogyasztó a sertéshez áll is közelebb. De Jimi meghalt, a hetvenéves Ninh pedig még él. Ötszázan vonultak be hatvankilencben az egységéhez, ebből túlélte a háborút tíz, a tízből rövid úton megőrült vagy öngyilkos lett kilenc, maradt az író, talán azért, mert író.

Nem is talán: biztos. Ezt is meg merem kockáztatni.

Néha elfog a vágyódás, hogy ilyeneket írjak, mint ez is, amit olvasnak. Sokszor elfog a vágyódás. Nem pamfleteket, de nem is olyat, mint az Őrölj, malom, őrölj, vagy amilyen A jó király lesz (egy trilógia részei, a sci-fibe ágyazott Párhuzamos dimenziókkal, ami már kész, csak nem foglalkozom a kiadásával még – a különböző témák ellenére azért trilógia, mert ugyanúgy a dolgok mélyére szeretne hatolni mind a három, és ugyanúgy a nullát találja ott), hanem valódi szépirodalmat. Aminek viszont...

... nem mindig kell szépnek lennie. Elég, ha irodalom. Elég, ha megérint.

A háború szomorúságá-ról azt mondják, hogy „tudatfolyam-regény”. Mint az Ulysses, bár attól nagyon messze van. E tekintetben – így jobb – olyan, mint az Ulysses. Én nem nevezném tudatfolyamnak, sokkal inkább gondolatfolyamnak. Ami hozzám is közelebb áll. Ezt a – mit is? –, ezt az írást is elkezdtem valahol, az idézetnél, és ide jutottam. Ide jutottunk. Vissza fogunk kanyarodni, de még időzünk pár sort másutt.

Tehát a gondolatfolyam. Ha tudatfolyam volna, akkor egy másik világot teremtene. „De azt is teremt!” Nem a vietnami háborúról olvasunk, hanem egy másik vietnami háborúról, sőt, egy harmadikról, ami nem Ninh háborúja, hanem a miénk. Nem is háború, hanem valami más. Csak szomorúság, háború nélkül.

Eddig Ninh szomorúsága volt. Már a mi szomorúságunk.

Akkor mégis, miért gondolatfolyam? Azért, mert ez nem csinál valamit, hanem előjön. Csak úgy, ahogy a folyam a föld alól. A tudat nem az író tudata, hanem az olvasóé. Az Olvasó a Teremtő. Most is az, ha valami értelmeset ki tudnak ebből hámozni, amit írok. Én csak papírra vetem, azaz monitorra.

A tudat visszakanyarodik. Ez tegnap jutott az eszembe, amikor a buddhista „csittamátrá”-n, a „csak tudat” irányzaton gondolkodtam. A tudat, mint funkció, és az ego, mint viszony, két iker, ami voltaképpen így kettő, de visszakanyarodva már egy, azaz nulla, mert ha nincs se előtte, se utána semmi, akkor ő maga sincs.

„A Rombusz kifürkészhetetlen

Tanításával kezded

S ezzel is végzed egykor...”

A 113. kórust sokan ismerik. Kerouac azon kevesek egyike volt, aki talán megértette.

Visszatérünk az Ősanyába, akit csak azért nevezünk Anyának, mert még a dipólusok világába képzeljük magunkat.

Mert a világ dipólusos.

De akkor miért kötelessége az embernek, hogy éljen? Nem az, hogy „legyen”, mert az adott, azt a halála se tudja befolyásolni, hanem, hogy éljen? Azért, hogy a szomorúsággal szembeállíthassa a szomorúság tagadását, nem feltétlenül a vidámságot, sokkal inkább a nem-szomorúságot, és a kettőt összevonhassa. Ha késő öregségére, akkor késő öregségére. Mert ezt...

... ezt – a Föld és Ég összeadását – neki kell megtennie. Nem másnak.

És ha nem teszi meg? Ha nem teszi meg, akkor is megteszi.

Valahogy, valamikor. Hiszen kötelesség, ahogy Ninh is megírta.