Gaál Péter: A hang

Egy belső hang – nem az ő hangja – megszólította. Sokszor szerette volna, ha ez a hang – vagy inkább egy hang – megszólítja, ritkán mintha meg is szólította volna olyankor, de ez most hirtelen jött. Most sem ő döntött, hanem a hang tulajdonosa.

Ha volt ilyen egyáltalán.

Amikor a művész játszik egy hangszeren, kié a hang?

Itt most ő volt a hangszer.

Talán sokkal többször történhetett volna ilyesmi, ha figyel rá. Lehet, hogy történt is, nem „lehet”, hanem inkább „biztos”, de eleresztette a füle mellett. Akkor figyelt, ha a hang jót mondott, pontosabban azt, amit hallani akart. Ezt a hangot elnevezte Istennek.

Mást ugyanis nem tudott Istennek elnevezni.

Soha nem gondolkodott rajta, hogy a hang jósol, vagy cselekszik. Szimplán tud, vagy azért tud, mert tesz. Az azonban többször is eszébe jutott, hogy ha tesz, akkor nem csak jót tesz. Nem hasította ketté a hang tulajdonosát (ki is az?) jó- és rossztevővé, még kevésbé tételezett fel egy másik (ha magát is beleszámolja, valahova középre, egy harmadik) entitást, aki a „rosszért” felelős. A „jót” és „rosszat” viszonylag könnyen tudta definiálni: a „jó” azért jó, mert egybevág a vágyaival, a „rossz” azért rossz, mert olyan, amit el akar kerülni. Csakhogy nemegyszer előfordult, hogy az öröme megkeseredett, az elkeseredése megédesedett. Az addigi tendencia, mindegy, merre tartott, hirtelen megfordult. Hogy mikor, nem befolyásolhatta, de szinte mindig pontosan be tudta azonosítani. Délelőtt tíz óra ötvenkét perc, tizenegy-húsz, délután tizenhat-negyvenhárom. Csak meg kellett néznie. Ha megkönnyebbült, hálát adott, ha megijedt, könyörgőre fogta. A hang talán ilyenkor is mondott valamit – köszönetet soha nem mondott –, de az ritkán lehetett olyasmi, ami megnyugtatja. Azt is megfigyelte, hogy amit ő rossznak gondolt, kimenetele szempontjából mindig jó, amit ellenben jónak, az nem mindig. Nem mindig kellemes. Nagyon sokszor beleesett ebbe a csapdába, hogy a kellemest a jóval azonosította. Álmok tudnak ilyenek lenni, tele olyasmivel, amitől ébren az ember háta borsódzik, de valahogy mégis jó hangulat marad utánuk. És fordítva.

De ezek csak hangulatok.

Most, hogy visszapergette az emlékeit, rájött, hogy nem a tárgyi tartalom, hanem a hangulat a fontos. Amit a tárgyi tartalom ott és akkor jelképez.

A hangulat a jelkép személyes megélése. A tárgyi mivolt nem számít.

Érdekes módon tudta, hogy a hang mindig igazat mond. Mindig azt mondja, ami lesz. És úgy mondja, hogy az nem lesz, hanem van.

Ez nem volt hit. Ő csontja velejéig hitetlennek született, olyannyira, hogy ezt is mindig megkérdőjelezte. Nem merte elfogadni. Nem is akarta. Ha kérdezték, úgy tett, mintha az ellenkezőjében hinne.

Miközben tudta, hogy nem úgy van, nem mondta ki. És most, hogy ezt is visszapergette, eszébe jutott az egykori zsidó főpap, akinek egyedüliként volt megengedett Isten nevének a kimondása, évente egyszer, a Szentek Szentjében, ameddig létezett olyan. Hogy valóban kimondta-e a Nevet, nem tudni, mert ott nem lehetett vele senki más.

Talán nem mondta ki. Talán nem mondott semmit. Talán neki sem mondtak ott semmit. Miért pont ott mondtak volna? És miért pont akkor? És ha mondtak, mert innentől ez a történet is három szereplőssé válik: a főpap, „Isten”, és minden/ki más egy személyben, tehát ha mondtak, mondott a hang és mondott a jelkép, akkor arról, ha az jó volt, kilépve a profánumba.... hallgatni kellett (volna). Mert ha nem hallgatott, azzal az a bensőség veszett el, ami elveszett az összes próféciánál, attól kezdve, hogy kimondták. A gőz csak addig hajtja a gőzgépet, ameddig ki nem eresztik.

Az igazi próféta saját szájával csak átkot és a vigasztalást mond. A kibúvó a szent könyv. Az írás, és azért kibúvó, mert az írást olvassák. Innentől majdnem ugyanaz, mint...

... mint a Hang hallgatása. Már, ha éppen megszólal.

Ezért csak „majdnem”. Vannak pillanatok – hívhatjuk őket ihletett pillanatoknak –, amikor az olvasás és a Hang hallgatása egy és ugyanaz. Amikor a Hang betűkön keresztül szólít meg. Amikor ő is úgy volt hangszer, mint egy szerszám, ami kinyit. Ő volt a hegedűvonó.

Kinyitotta a hangok tárházát.

Nem mindegyik szólt neki. Nem mindegyik volt fontos, akkor és ott. Ha viszont ez tényleg ihletett pillanat volt, akkor mindig ott volt a kéz is, ami mozgatta. Akkor csak azok a hangok jöttek elő, azok a szavak, amelyek neki szóltak. E nélkül a kéz nélkül bármit is várt, abból csak kakofónia kerekedhetett ki, értelmen túli semmit mondás.

Fiziológia és pszichológia? A jelenségek anyagelvű magyarázatával az a baj, hogy a materiális jelenségek nem magyarázatok, hanem transzformációk. Ez és ez itt és itt ennek és ennek megfelelően mutatkozik meg. Ugyanaz, másképp. Valamiképp, mosolygott magában. Mint a régi vonalas telefonokban a hanghullámok hatására az áramerősség változása, majd a membrán rezgése, amely lényegileg ugyanolyan hanghullámokat generál a vonal túlsó végén. A manifesztum azért manifesztum, mert ebben a világban így lehet látni.

És hallani.

Az általa hallott hang nem volt befolyásolható. Nem tudta meglágyítani. Vagy eleve lágy volt, vagy semmilyen. Azért, mert ő nem akarta hallgatni, vagy azért, mert meg sem szólalt. Igazából sohasem szólalt meg, csak ő nevezte hangnak. Olyan hangszerű volt. Nem betű, nem kép, nem betűkép. Olyan beszéd, amiből nem ő csinált beszédet, tudatosan legalábbis biztosan nem. Valamiféle mögöttes énnel ugyanannyi értelme volt azonosítani, mint Istennel, neki mégis az utóbbinak tetszett. Isten, mint tartalom ugyanolyan biztos tartalom volt, mint amiket meghallgatott, és biztos tartalmaknak bizonyultak. Nem azért, mert annak vette. Azért, mert annak érezte. És mert annak érezte, annak is vette. A konszenzusos fikció definícióját nem rombolta semmi: a konszenzus ugyanannyira önmagával kötött konszenzus volt, mint amennyire a hangot is csak ő „hallotta”, és amennyire kimondhatatlan volt, amit mondott.

Nem hit ez, hanem empíria. A tapasztalás dalai, mondaná William Blake. Akkor élvezi őket az ember, ha rájuk hangolódik. A nyelvújításkor a német „der Stimmung” mintájára alkotott „hangulat”, mondja a Magyar etimológiai szótár, a „stimmen”, „hangol” szó képzett alakja.

A Hang – mint hang – se nem jósolt, se nem cselekedett. Kijelentett. S innentől egyelőre a nagy bizonytalanság. Semmi oka nem volt azt tartani, hogy a hangnak van tulajdonosa, semmi oka nem volt azt sem tartani, hogy nincs, mint ahogy arra sem volt semmi oka, hogy azt mondja, a feltételezett tulajdonos teszi, amit kijelent, és arra sem, hogy nem teszi. Egyelőre csak annyit tudott, hogy szeretne úgy lenni, ahogy a Hang.

Csak hallgatni, ahogy a vonó gyönyörűségesnél gyönyörűségesebb, fájdalmasnál fájdalmasabb dallamokat játszik, egyedül, egy akármilyen hangszeren.