Gaál Péter: A hörcsög és az esztergagép

Nem az a legnagyobb probléma, hogy az emberek egy része egészen hihetetlen ostobaságokat akár csak számításba is vesz reálisként. Még az se, hogy ezek a hihetetlen ostobaságok, melyeket hisznek, szinte kivétel nélkül értelmetlen mondatokon keresztül jutnak el a fogyasztókhoz.

Ezek eleinte legfeljebb csodálkozásra és értelmezési problémákra késztetnek. A legnagyobb probléma, és ezzel kilépünk az adatértelmezésből, hogy az emberek jelentékeny hányadának – közéjük tartoznak az említettek is – arról sincs fogalma, hányféleképpen lehet a „világhoz” közelíteni.

Volt nekem egy réges-régi barátnőm, aki egyszer kapott egy aranyhörcsögöt. Megpróbálta a hörcsög vélt társaságigényét kielégíteni, és betett hozzá egy kis játékmackót. Ez így nem fog működni, csóváltam a fejem. Maximum szétszedi, és a belsejét behordja a fészkébe, de mint élőhörcsögpótló játék soha nem fog funkcionálni. Volt hörcsögöd? – kérdezte. Nem, feleltem. „Akkor maradj csöndben. Mindent előbb ki kell próbálni, és ha nem funkcionál, lehet gondolkodni a következő variáción.”

Nem írom le a tapasztalati végeredményt a hörcsög esetében, Önök könnyűszerrel kitalálhatták.

Nos, ez az elfogadó – „honnét tudod?” – magatartás. Mert „lehet, hogy”.

Igen, lehet, hogy. Bármi lehet. Ha fogok egy vasgolyót, felemelem, majd elengedem, elvben lehetséges, hogy spirálvonalban kirepül az ablakon, megkerüli Budapestet, majd visszatérve a tenyeremben landol. Az is lehetséges, amit a mahajána (nagy jármű-) buddhizmus tételez, hogy mindenki lehet Buddha. Mindez elvben lehetséges, ahogy a fizika mondja: végső elviségében van némi valószínűsége.

De a fizika azt is hozzáteszi, amit említettek nem, hogy ez valójában... elhanyagolható.

Tulajdonképpen bármit hozzá lehet bármihez rakni, fel is lehet turbózni, akár fantáziaszüleményekkel, hiszen azoknak is van – kell lenniük – valamiféle tapasztalati alapjuk, majd ezt a konglomerátumot simán el lehet adni annak, aki vevő rá. Például azért, mert hiszen „honnét tudod, hogy nem így volt?”. Itt azért már megjelenik egy apró tisztázandóság: a „tudod”. Tudom azt, amit erősen vélek. Tudásnak becézem. Becézhetném Mariskának vagy Icukának, Bélucinak, Gézunak, de én tudásnak becézem. Szívem joga. Hiszen valóban van némi valószínűsége. Mondjuk inkább így: végső elviségében elképzelhető.

Képzelékenyek vagyunk, valamennyire mindenki.

De ez semmi más, mint egy sokféleképp kirakható puzzle, amiből sok minden kerekedhet ki. Rorschach-tintafolt. Ki így látja, ki úgy, és ez a „látás” rá és csak rá lesz jellemző, nem másra és végképp nem a foltra.

Próbálkozunk, kedves Watson, próbálkozunk.

S közben csak az egyik csatornánkat használjuk, amit racionális-diszkurzív csatornának lehet nevezni, kis jóindulattal, kinek-kinek képessége szerint.

Létezik azonban egy másik csatorna is: az intuitív. Ez az elnevezés is becsapós, mert valamiféle előzetes sugallatot feltételez, egyáltalán: sugallatot, holott nem az, legföljebb érzék, aminek előfeltétele a gondolkodás kikapcsolása. „De így hova lesznek a tények?” Hogy micsodák, kedves jó Olvasó?

Gimnazista koromban volt egy vitám a barátommal arról, hogy ez és ez a cselekedet elképzelhető-e erről és erről az emberről? Pontosan meg kell hozzá fogalmazni mind az embert, és mind az elképzelendőt, állította ő. Egy nagy lótúrót, mondtam. Az ember – és minden – esszenciája számunkra egy benyomás. Ez alól a legintellektuálisabb alkat se bújhat ki. A történések érzelmi vonalon minősülnek. Még a gondolkodás is érzelmi vonalon minősül. Ergo „fogom” az ember érzetét, és megpróbálom rápasszintani az illető cselekedet érzetét. Egy szót nem gondolok közben. Egy árva szót sem. Nem kell órákat szarakodnom: azonnal megkapom az eredményt. „Ami aztán vagy helyes, vagy nem”, ráncolják Önök a homlokukat. Így van. Vagy helyes, vagy nem, két apró hozzáfűzni valóval: a „helyesség” e „gondolkodás”, gondolkodás mögötti gondolkodás helyessége; e felvetés pedig már magában visszatérít az előzőekben felvázolt mentális hozzáállásba, tehát itt eleve felvethetetlen.

Most csak a csatornákról beszélgetünk, nem a mesterkurzusról.

Tehát az olyasmik, mint amit például a QAnon „ideológusai”, a laposföldhívők, reptiliánok baráti körei, ősmagyareredetmítosz-gyártók, Erich Anton Paul von Däniken lelkes rajongói, és a mindezeket – ez a leggyakoribb - egymással vegyítők („honnét tudod, hogy nem?”, „az orrod előtt vannak a bizonyítékok, csak össze kell őket rakni”, „itt és itt ezt találták, csak titkolják előled, szelektálják, meghamisítják, félremagyarázzák”) állítanak, végső soron elképzelhetők, van is valamennyi valószínűségük, de ez egyrészt tökéletesen elhanyagolható, másrészt egy olyan gondolkodás terméke, mely gondolkodás jószerivel soha nem érhet a végére, tudniillik nincsen vége. Mindig lesz valami plusz, olyan is, ami kilóg a sorból, és akkor ezek a jóemberek is azt fogják csinálni, amit az ellentáborban sérelmeznek.

Próbáljanak művészekké válni. Egy művésznek nem kell(ene) tovább cizellálni. Egy jó költőnek vagy írónak sem kell megmagyarázni, hogy mitől jó, vagy mitől rossz egy írás. Nem a tartalmától. Egyáltalán nem. A formájától. Attól, ami nem írható le. Ha még nem látták a Stílusgyakorlatot, Raymond Queneau színdarabját, sürgősen nézzék meg. (Queneau is azok közé a polihisztorok közé tartozik, akikről annyiszor írtam a Malomban: egyszerre volt matematikus és költő, író és esszéista.)

Próbáljanak meg nem gondolkodva gondolkodni. Nézzenek sok mindent sokáig, mint a csan- (zen-) buddhizmus alapítója, Bódhidharma a falat. Ő kilenc évig nézte.

Bármit nézhetnek. Állatokat, csendéleteket, akár egy esztergagépet.

Legyen egy esztergagép. És ha elég sokáig nézték, így és csak így megtudhatják, amit egy műszaki leírásból soha: hogy mi az az esztergagépség.