Gaál Péter: A kicsi dolgok

Fogós, ravasz kérdés ez az ukrajnai háború. És nagyon visszás róla bármit nyilatkozni. Bármit, bárkinek, kivéve azt, aki átélte. Vagy átéli. Az ember, legyen újságíró vagy egyszerű újságolvasó polgár, kivéve, ha haditudósító, ül a biztonságosnak vélt távolban, és mond vagy ír mindenféle hülyeséget.

Mielőtt ebbe belefogtam volna, azt kérdeztem magamtól: én is be akarok lépni ebbe a klubba? Mit érek vele? Ha úgy teszek, mintha újságíró volnék, és elkezdem rágni mindazokat a dezinformációkat, melyeket mindenhonnan a nyakunkba öntenek, hozzáteszek néhány meddő okoskodást, leragadva a részleteknél....De én nem szoktam meddő okoskodásokat hozzátenni, sem leragadni nem szoktam a részleteknél! Pont azt nem szoktam! És mit értem vele?

Az Olvasó csámcsogni szeret, megvitatni a cimborákkal, hogy mi volna jobb: ha Putyin irtaná ki elsőbben Ukrajnát, majd talán a világot (addig azért legurítunk pár sört), vagy Putyint irtaná ki a világ? Esetleg egy puccs, egy mesterlövész, Lenin merénylője, a majdnem teljesen vak Dora Kaplan kései utódja is megteszi, csak találja el véletlenül, népfelkelés Oroszországban, bármi. És ha nem, te hogy csinálnád, Zsiga bátyám? Mer’ én azt mondom, Putyin jó ember. Az ukránokat kellene kiirtani, Ukrajna nincs is, sohasem volt, a kijevi Rusz, magától a tanító úrtól hallottam a sarkon, az meg tudja. Csak az a tesze-tosza orosz vezérkar csinálná a dolgát, úgy, ahogy kell. Ne finnyáskodjunk. Azok Ukrajnában mind nácik, nem kár értük. Én kellenék oda, abba a vezérkarba. Egymillió katona, nekiereszteném őket a zsidónak Kijevben, és már vége is. Nem piszmognék ott a határok körül. Vagy fognám, és ledobnám az atomot, ameddig őket nem éri, a nyugatiak úgyse csinálnak semmit. Nincs vér a pucájukban. Más f.szával szeretik verni a csalánt, ahogy mindig. Különben is ők kezdték. Putyin pontosan tudja, ahogy mi is pontosan tudunk mindent, még annál is jobban, igaz, Zsiga bátyám? Na, fenékig.

Én három esetben tévedtem eddig, dettó a fotelból, vagyis ebből a gurulós valamiből, amiben ülök. Az első nem volt nagy tévedés: egy nappal előbbre jósoltam az orosz inváziót. A második nagy volt: abból a logikából indultam ki, ami a rendszer logikája, és úgy véltem, Putyinnak meg kell mutatnia, hogy neki viszont van vér a pucájában, és azt teszi, amit a fenti kocsmai párbeszédben kikarikíroztam. Nem rögtön egy nagyvárossal, hanem kezdetben mondjuk valahol az ukrán sztyeppén, megmutatva, hogy Ő nem a levegőbe beszél. A harmadik tévedésem a lezuhant drón repülési iránya volt. El se tudtam volna képzelni, hogy fölöttünk repült át.

Mert a magyar légvédelem? Itt kezdődnek megint a találgatások, tanult és nem tanult kollégáimtól, a viccek, pedig lehet, hogy nem annyira vicces. Lehet, hogy hagyták, mert ki tudja, kié, és lehet, hogy nem vették észre, így a tanult kolléga. Privátim nekem felvetette, hogy talán a NATO légvédelmét tesztelte. Lehet, északon is tesztelnek (Baltikum, Skandinávia), nyugaton is tesztelnek (Nagy-Britannia), délen is tesztelnek, nem vagyok katona, de feltételezem, hogy a reagálás gyorsaságát, irányát, ilyeneket. „Eltévedt”, így a kolléga. Na de három? Mert hogy azóta volt két újabb észlelés. „Ukrán drónok voltak”, sulykolja a sajtó. „Az oroszok évtizedek óta nem használnak ilyet.”

Hát Gliwicében, leánykori nevén Gleiwitzben is lengyelek támadtak, nemde. Katyń (Harkov, Kalinyin, Kijev, Minszk, hogy mai ismerőseink se maradjanak ki), ahol viszont a németek öldököltek, vagyishogy, azaz, de hatvanöt évig a németek voltak, vagy nem is volt semmi. Inkább semmi, az biztonságosabb. Most sincs semmi különös, csak egy kis rendszabályozás. Mivel is zárta le Oroszország Legfőbb Katonai Ügyészsége a nyomozást? „…a lengyel katonatisztek internálása, fogvatartásuk módja, a bánásmód velük szemben megfelelt az azokban az időkben kötelező normáknak, bár a megölésük bűncselekmény volt, de jellegében nem a lengyel nép kiirtását célozta.” Semmi bajuk, csak a nyakuk véres. A nép pedig, az istenadta nép oly boldog, Sire.

Ide a sörömet, Pista.

És a másik két drón? Mi van velük, Zsiga bátyám? Hát azok eltűntek, mindenhonnan. Talán nem is drónok voltak. Egy valamirevaló drón küldetése végeztével felrobban, kivéve a vörös csillagot a farkán, ezek meg felszívódtak. Ki nem szarja le. Putyin különben is elvesztette a háborút, mondja az ellenzéki bédekker. Lóf.szt, így a kormánypárti bédekker. Azt csinálja, amit az amerikaiak dolgoztak ki, de ŐK valamiért nem csinálják. Amúgy elvesztette, ha meg is nyeri, de még azt is el tudom képzelni, hogy nem nyeri meg. Ezek már közelebb járnak a használható elmélkedésekhez, nem merülnek bele részletekbe, csak a világ irányába, innét mindössze egyetlen lépés a söröskancsó földhöz... hogy mondják a szesztestvérek? b.szása, és akkor

b.sszuk is a földhöz.

Akkor mi a használható elmélkedés? Ami azt mutatja meg, hogy mit nem érdemes csinálni, ha. Amit nem érdemes csinálni, az pont az, amit eddig csináltam itt. Csináltunk, drága egyetlen Olvasó, tényleg drága, mert egyetlen, az egyetlenkék egyike, hiszen nem csámcsogunk se külföldi híroldalakat, se magyar híroldalakat, néha, azért, mert jobb dolgunk nincs, vagy azért, hogy teljen a felület, jobb esetben, hogy rájöjjünk, milyen tökéletesen értelmetlen is ez az időtöltésen és riadozáson kívül. Miért is? Ez a lényeg, kedves publikum. Azért, mert ennek az egésznek nem az a veleje, hogy ide-oda pattogjunk a dezinformációk között, hanem, hogy ne pattogjunk ide-oda a dezinformációk között. Tudom, hogy falra hányt borsó. Tudom, hogy Önök szeretnek borzongani. Tudom, hogy mindenkinél okosabbak, mert én is okosabb vagyok mindenkinél.

Látják, megkapták a mai paradoxonjukat is. Mindannyiunk mai napi paradoxonját.

Külön öröm az ürmökben, hogy a dezinformáció pont annyira dezinformáció, mint amennyire információ. Tevés kérdése. Nem az egy- két- sokpúpú állatgondozóé, hanem a felhasználóé. És itt lent vagyunk a büdös, hulla- puskapor- rakétahajtómű- csatornaszagú életben, szerencsére a fotelből, akarom mondani guruló izéből. Még. Egyelőre. És ha nem? Akkor nem azon fogunk okoskodni, hogy melyik politikus, mit, miért, miért nem, van-e Ukrajna, ha nincs, mi van helyette, mi volt, mi lesz, hanem azon, hogy van-e még lakásunk. Ha pedig arra jutunk, hogy nincs, van-e még egyáltalán valamink? És ha az sincs, meddig élünk még? És ha eljutunk idáig, akkor eljutottunk abba az állapotba, ahonnét nem kifele néz az ember, hanem befele. Képzeljék el, hogy látnak valakit, aki pestisesen fekszik egy ágyon, tele felfakadó, almányi bubókkal. Vagy ne legyünk ilyen durvák: bármivel, ami Önökben undort kelt. Képzeljék el ezek után, hogy önök fekszenek ott azon az ágyon. Akkor is viszolyogni fognak?

Ha nem volna tükör, hetvenévesen hetvenévesként élnének Önök az Önök gondolataiban? És ha van, de nem néznek bele?

„Örökkön háborog a tenger

örökkön zúgnak a lombok

örökkön fájdalmas az ember

örökkön kicsik a dolgok.”

Huszonkét éves korában írta ezt József Attila. Ha valaki, akkor ő értené, mit akarok mondani.

A kicsi dolgok. A kicsi dolgokat éljük át. Nem statisztikákat. Putyin szintjén statisztikákban gondolkodnak, vonalakban, irányokban, lépésekben, mennyiségekben. Nem látják a Radnóti is megénekelte dolgokat. Nekik AZ a kísértés. Egy gazdagnak a gazdagsága a kísértés. Egy kibombázottnak a kibombázottsága. Egy nincstelennek a nincstelensége. De ez még csak a kísértés. A veszély a belefeledkezés. A belefeledkezés egy adott állapotba. A játék adott állásába, elfelejtve a játék játék mivoltát. Hogy van valami, amit semmiféle helyzet nem érint, kizárólag akkor, ha a helyzet válik számunkra primerré. Ilyenkor teszi fel a szerencsejátékos – mert ez is az, és többek között ezért írtam le néhányszor, hogy a szerencsejáték modellezi legjobban a világ működését – az utolsó fillérét, válik boldoggá, ha nyer, és ugrik le a hídról, ha veszít. Putyinnak nehezebb, mint Önöknek. Nehezebb, mint a kibombázottaknak. Nem szemforgatás és nem okoskodás a távolból: ahhoz, hogy a putyinok (orbánok, mészárosok) csak a starthelyre jussanak, játékosból figurává kell transzformálódniuk. Ez nem a felismerés netovábbja, de a felismerés kezdete. A befelé nyíló kapu innét nyílik. Itt van.

De hogy jönnek mindehhez a történelem vonalai? A vonalakban (tendenciákban) való gondolkodás? Nem mond-e ez ellent mindannak, amiről eddig beszéltünk? De, ellentmond, ha itt leragadunk. Ha nem ragadunk le, akkor – összevetve az előzőkkel – meg fogunk könnyebbülni. Azért könnyebbülünk meg, mert a világ – az emberi világ – az entrópia felé halad. A hús-vér vezetők nélküli szétesés felé. A kvázi egyenletes eloszlás felé, ami a rendszer vége. Sokan felismerték, hogy csak kettőt mondjak közülük: Jean-Paul Sartre és Martin Heidegger. Ha Önök a társadalom megváltását tűznék ki célul, akkor semmiben nem különböznének a szenvedélybeteg kaszinóvendégtől. Putyin vagy Orbán embereitől, legyenek bár szimpla pénzvadászok, vagy lelkes nacionalisták.

(Hogy legyen kis szórakozásuk is mára, vessék ezt össze Putyin ukrán-vádjaival, a „náci”-val, és jusson eszükbe az orosz Alekszandr Galics Táncdal-a, még a Putyin favorizálta szocialista érából:

"Fehér kenyéren sűrű ikra,

És forrón hulló könnyek.

A hóhér is lehet kibukva,

Ember, neki se könnyebb!

Szegény hóhér hóhért dobál,

Ha álmatlan forog,

És hóhér hóhért ver pofán:

Keserves egy dolog.")

Tehát hagyjuk a társadalmat a csudába? Nem ezt mondtam. Azt mondtam, amit már Weöres Sándor is mondott (úgy látszik, ma ilyen költészeti napom van), hogy ne akarják megváltani. Nem lehet. Dafke se lehet. És innét tulajdonképpen mindegy, hogy mit csinálnak. Ha Önöknek erősebb hatásokra van szükségük, akkor próbálják meg, és a reménytelenségén keresztül meg fogják kapni az erősebb hatásokat. Ha viszont eljutottak odáig, hogy befelé figyeljenek, akkor szorítsanak, hogy az erózió tegye a dolgát. Tenni fogja, ne aggódjanak. Egy orosz vagy amerikai bíróság előtt több izgalom várná Önöket, mint egy svéd bíróság előtt. Az orosz rulett izgalmasabb, mint a svéd rulett.

Az ember a csőre figyel, és nem magára. Nem arra, amire kéne, hogy úgy mondjam.