Gaál Péter: A különbség

Az Amerikai Egyesült Államok bizonyos értelemben az egykori Római Birodalom mai megfelelőjének tekinthető. Nagyjából annak a mintájára is szervezték meg, beleértve a közintézmények elnevezéseit is.

A Római Birodalom a kezdetektől egy brutális katonaállam volt. Úgy is mint Regnum Romanum (Római Királyság), úgy is, mint Res Publica Romana (Cicero után Római Köztársaság, eredetileg Senatus Populusque Romanus, S. P. Q. R., „A szenátus és a római nép”), úgy is, mint Imperium Romanum (Római Császárság, először principatus, később dominatus), mindkét (későbbi) felét, az úgynevezett Nyugat- illetve Kelet-római (azaz bizánci) Birodalmat illetően is. Nemkülönben az volt a Pártus Birodalom, Róma legnagyobb keleti riválisa, majd a Hun Birodalom, nyugaton a különböző törzsek lakta, nem egységes, utólagos elnevezéssel Germánia is. Mindezekkel szemben azonban a Római Birodalomnak – és az általa képviselt szellemnek – még császárkori (önkényuralmi) korszakában is megmaradt egy behozhatatlan előnye: a (valamelyes) kiszámíthatóság. (Jogbiztonságot szándékosan nem írok, mert az csak egy vetület.) Hogy van valamiféle szilárd mag, amire lehet támaszkodni.

A Nyugat nem azért élhetőbb a Keletnél, mert békésebb, jobb indulatú, humánusabb, mert ezek (is) korfüggők, hanem azért, ami a nyugati és keleti brutalitás (elnyomás) közti különbség. Ami a római és a pártus, hun, germán „jogalkalmazás” (ha lehet utóbbiaknál ilyenről beszélni) közti különbség volt. Vagy mondjuk ami a Habsburg és oszmán brutalitás közötti különbség volt. Hogy ki lehetett-e számolni, minek mi lesz a következménye. Hogy volt-e valamilyen szilárd kapaszkodó a császár-kán-király-szultán pillanatnyi hangulatán kívül. Hogy meddig lehetett elmenni a hatalmon levőknek itt és amott. Hogy volt-e valamilyen korlát és voltak-e valamiféle irányelvek. Ne a vallásra gondoljanak, mert a vallás csak egy támasz az uralkodó mögött. Egy kölcsönös legitimáció: az uralkodó legitimálja a vallást, a főpap az uralkodót. Egy diktatórikus rendszer a vallást éppen olyan „rugalmasan” kezeli, mint bármi mást, akár saját alaptörvényét is. Nem kell messzire menniük példáért.

Csak ezt célszerű szem előtt tartaniuk. Nem kell védeni se ezt, se amazt azért, amit csinál. Mindegyik a maga pecsenyéjét sütögeti. Nem ez a döntő különbség.

Hanem az, hogy mennyi lehetőségük van itt vagy ott, hogy saját magukkal foglalkozzanak az „állam” helyett. Ahelyett, hogy a privát jövőjüktől rettegnek. Hogy van-e bármilyen érdemi (amit nem lehet hivatalból kikerülni) hivatkozási alapjuk bármire, ha sérelem éri Önöket.

Nem kell belebonyolódni se világrendekbe, se világtrendekbe, se inváziókba, se eszmékbe, se áleszmékbe, se senki személyiségébe, se pro se kontra. Lehet, de ez maradjon meg az Önök szórakozásának. Csak annyit döntsenek el, hogy mit szeretnének inkább: azt az érzést, hogy bármikor bármiért – bárki szeszélyéből – bármit tehetnek Önökkel, vagy azt, hogy bármilyen csekély is, de van mire apellálniuk. Hogy egészen triviális és hétköznapi legyek: hogy lehet-e bármilyen következménye annak, ha egy sürgősségi osztály folyosóján ellátatlanul fulladnak bele a saját vérükbe, vagy legfeljebb annyi, hogy nincs mit kiszámlázni a társadalombiztosításnak, és még kevesebb jut az intézmény további vegetációjára.