Gaál Péter: A snájdig úr, a lemondóember és Bukephalosz, aki Füles

Most Medgyessy Péter, tegnap Fodor Gábor. Egy volt miniszterelnök és egy volt kétszeres párt-, kétszeres bizottsági elnök, háromszoros párttag. Egy talpig elegáns úr és egy profi lemondóember. Hogy miért, ű tudja, meg mi is, de nem szeretnénk belebonyolódni semmibe.

Hiszen 2022 van, számomra a konfliktuskerülés éve. Móricka most így gondolja. Aztán majd a Puskás-arénában... de ne fessük Pinochetet a falra. Ne.

Adva van tehát egy volt miniszterelnök, és az én szigorúan távoli magánvéleményem, hogy szegény megboldogult Andrassew Ivántól is orozzak valamit. A magánvélemény pedig az, hogy mindabban, ami azóta történt, Péterünknek oroszlánrésze van. A durva faragás az ő keze munkája, a többiek (egykori elvtársai, az ő egykori ellenzékükkel karöltve) csak finomították és csiszolgatták, szinte tökéletesre, ha a gazdából csicskává válást tökéletességnek lehet nevezni. Ez is jövedelmező, bár korántsem annyira.

Colleen McCullough regényében volt Iulius Caesarnak – még Sulla idejében – egy lova, amit Nagy Sándor „Ökörfej” nevű lova után Bukephalosznak nevezett el. (A ménesben, ahonnét a ló származott, ökörfej formájú billoggal jelölték meg az állatokat.) Amikor a Caesart enyhén szólva nem kedvelő Sulla diktátor lett, megtiltotta Caesarnak, hogy lovon járjon, ő pedig, engedelmeskedvén a parancsnak, átült egy öszvérre. „Ezt is Bukephalosznak hívod?” – gúnyolódott Sulla. „Nem”, válaszolta szelíden Caesar. „Fülesnek.”

Füles tehát megérkezett, fényesre suvickolt bundával, két és majdnem fél évig úgy csinált, mintha az egyre nehezebbé váló szekér, ami elé fogták, egyre könnyebb volna, aztán eltűnt a politikai süllyesztőben. Caesar se tett volna másként.

Komolyra fordítva a szót, Medgyessy katasztrofális kommunikációját katasztrofális gazdaságpolitikával kombinálva csak bukni lehetett. A régi – és ma sem elfelejtett – politikai marketingsablonok megmutatták, hogy mire képesek: az a máig élő berögzültség, hogy csak a jót szabad elmondani, a rosszról pedig úgy kell tenni, mintha nem volna, megbosszulta magát. Nyilván – nem tudhatom – alkuk sokasága kísérte, nem csak az MSZP-vel és SZDSZ-el, hanem az akkori ellenzékkel is, ez némileg megköti az ember kezét, bár ilyenkor mindig egy szúfi gondolat jut az eszembe: a kockázat vállalásában benne van a megváltás egy része. Ha elmondta volna, hogy ígértünk, ígértünk, megfűszerezve azzal a füllentéssel, hogy „azonban nem tudtuk, mi a valós helyzet”, így még a Fideszt se kellett volna nagyon felpiszkálni (mert a ténylegesen valós helyzet már vastagon a büntetőjog kategóriájába tartozhatott, nem annyira vastagon, mint most, de elég vastagon), tehát ha ezt elmondhatta volna, megúszhattuk volna 2006-ot. 2010-et nem, de a kétharmadot valószínűleg szintén. De ő nem mondta, ellenben bevette a kormányába Gyurcsány Ferencet. Hát kérem, volt nekünk egy kis lobbista SZDSZ-ünk, ilyenkor adhatnak hálát Istennek, hogy már nincs. Ne könnyebbüljenek meg, mert haló poraiban is kísért. A szemlélet ugyanis megmaradt.

Ezt a szemléletet pedig egy háziasszonyoknak szóló középkori intelem foglalja össze a legjobban: magad szeme kívánja magad javacskáit látni.

Szervezet nincs, emberek vannak. Magukat liberálisnak tartó emberek, akik szerint a liberalizmus azt jelenti, hogy a legcsekélyebb fegyelem nélkül lehet bármit locsogni, következményekre való tekintet nélkül. Szabad a vélemény, szabad a gazda.

Pardon, gazda nincs. Mármint liberális gazda. Van viszont helyette nemliberális, a lemondóember egykori harcostársa, kérdés, mi is volt e harc célja.

Mit kérdés, talány, legalábbis a lemondóember szempontjából.

Bukephalosz megint a régi Füles lett, azzal az apró különbséggel, hogy már a szőre sincs olyan fényesre pucolva. Vagy van, csak megöregedett. Hogy miért nyitja ki a száját, azt meg a lemondóemberhez hasonlóan ű tudja. Azonban sajnos kinyitja. És e két kiérdemesült hadfi nagyjából úgy tesz, mintha még aktív korában, felakasztása előtt az aradi tizenhárom Görgey baklövéseinek ecsetelése mellett Haynau kiváló stratégiájáról tartott volna törzskari előadást.

Nem mintha számítana. Némileg számít (emlékeznek a régi szocialista almareklámra? „Ma egy lyukas fog is sok, Laci”), mert páran még olvasnak újságot, jó, leginkább Kulcsár Edina és Csuti házasságáról, aminek vége (ne kérdezzék tőlem, hogy kik ők), meg ilyenekről, de nem nagyon. Ez is olyan, mint a lélek: valami íz, valami hang, fanyar, sós, kellemes, kellemetlen, valami eszencia, a többi nem számít. Spiró csirkefeje helyett Orbán far-háta, ne értsék félre, nem az övé, abból egy regiment kannibál jóllakna, hanem a bolti, majd, elsejétől.

Színház az egész világ, írta a Hattyú. Tényleg, mindjárt megnézem őket, mert mára elolvadt a Balaton jege, sajnos. Az szép szokott lenni.

Ez számít. Hogy mennyire, még nem egészen látjuk, a március tizenötödikei „Békemenet” meghamisítja kicsit, meg a csapból közpénzen folyó propaganda, de számít. Az ellenzéki önfikázás – farkas farkasnak farkasa, hányszor kell még Esterházyt idéznem? – is számít, de nem sokat. Ez a szerencse. Ez az egyetlen szerencse, hogy azok a helyezkedő nímandok, akikkel tele a politika, emblémától függetlenül, csak befolyásolnak, de nem határoznak meg. Elodáznak, de nem azért lesz vagy nem lesz valami, mert ők ezt és ezt csinálják, hanem azért, mert megengedett, illetve nem megengedett. A megengedettséget ki lehet használni, ezt teszi profi módon a Fidesz, de a meg nem engedettség ellen ő se tehet semmit. Ha lejárt az idő, akkor lejárt. Ezek most utóvédharcok.

Akkor hát ellenzékiként lehet nekünk rossz véleményünk az ellenzékről? Lehet. Kimondhatjuk? Kimondhatjuk. Csak nem mindegy, hogy kinek, hol, és miért.

Hiszen egy lyukas fog is sok, Laci.

Mindent hajlandó vagyok megsaccolni, kivéve a miértet. A fogadalom, tudják.