Gaál Péter: Csilicsali Csalavári Csalavér

Ma nemigen lesz időm még a magam dolgát se írni, de ez azért kikívánkozik. Körülbelül tizenegy éve – amióta disznóormányomat beledugtam ezekbe a dolgokba – nem vagyok képes ésszel felfogni, hogy miért kell a politikai kommunikációban sablonokhoz ragaszkodni.

A nem politikai marketing – függetlenül a céljától – változik, ez alig. Illetve igen, a mai kormányoldalon. Ott van a pénz, mondják, Önök. Igen, a pénz nagy része ott van, de azért annyi a másik oldalon is akad, amennyi a tisztességes közvélemény-kutatáshoz, beszéd- és retorikatanárhoz kell(ene), mindenekelőtt pedig a legelsőre alapozva egy megfelelő stratégiához. Évek óta ugyanazt hallom-olvasom-látom, amit legelőször akkor olvastam, amikor az Országos Széchényi (így írják) Könyvtár Hírlaptárában volt szerencsém dolgozni, és olyan anyagokat is elolvashattam, amiket akkoriban csak a kutatók. Például második világháborús német és nyilas újságokat, különös tekintettel a háború végére. Arra az időre, amikor az utca emberétől a szétbombázott városokban kóválygó lovakig bezárólag mindenki előtt világos kellett, hogy legyen az elkerülhetetlen kimenet. A politikusok számára, akiknek akkoriban a feje volt a tét, különösen.

Persze a politikusok...

Volt idő, amikor kénytelen voltam találkozni némelyikükkel. A Fideszt például a kezdet kezdetétől van szerencsém ismerni. Még a hősidőktől, és első ámokfutásuk hajnalától. Utóbbi lényegében ugyanaz volt, mint a későbbiek, és akikkel összefutottam, sem csináltak mást, mint a mostaniak (illetve ők most, mert pozícióban maradtak, sőt): követték a Nagy Föld utasításait. A Nagy Földön pedig akadtak szakemberek. Ellenzéki (liberális) politikussal is találkoztam. Míg az előbbi esetben fel se merült, hogy az illető mit gondol, mert akármit gondolhatott, azt kellett mondania, amit mondattak vele, itt felmerült. Úgy véltem, rendkívül csavaros eszű emberekkel fogok találkozni, akik kizárólag azért mondanak annyi ostobaságot, mert több lépéssel előttem járnak, és látják azt is, amit én nem. Felmérték és tudják, hogy mit kell mondaniuk, de magukban egészen mást gondolnak, főleg pedig másra törekednek.

Most írjam le? Keservesen csalódnom kellett. Ezek az emberek tényleg azt gondolták, amit mondtak. Hiába kértem, nekem ne jöjjön senki a sablonszövegekkel, unom is, és vevő se vagyok rájuk: én nem a nép vagyok, csak néztek nagy bambiszemekkel és folytatták, ahol abbahagyták. Másodvonalbeliek voltak, de nem utolsó vonalbeliek. Ők alkották a had gerincét. Vagy gerinctelenségét, de inkább nem, mert nem voltak jellemtelennek nevezhetők: abszolút önazonosak voltak, és abszolút konzekvensen ragaszkodtak az ostobaságokhoz.

Soha nem látott, nagy győzelem közeleg. Mintha tizenkét éve ezt kellene mondani mindenkinek. Ha mást mond, elbizonytalanodik a szavazó. A következő kormány ezt és ezt fogja csinálni. Leginkább azt, amit akkor se csinál(hat)na, ha megjelenne a csodatündér, aki nem fog megjelenni, meglegyintené pálcájával az urnákat, és csoda lenne. Hadd legyen a következő – feltételezett – ellenzéknek egy kis muníciója, jó előre, ha mégis. Ha mégis van csodafegyver. Hátha. A Führernek mindig igaza van, vagyis igaza volt egy ideig, bár annak már jó néhány éve, azóta meg csak... inkább tíz orosz rajtam, mint egy amerikai felettem, mondták a német nők 1945-ben. Inkább tíz fideszes rajtam, mint egy liberális felettem, mondja majd a választópolgár, ha bekövetkezik a csoda.

De nem fogja mondani, mert a csoda nem így fog bekövetkezni, és nem most.

Be fog következni, hogy egy kis reményt adjak, de ezek az emberek csak a statisztái lesznek. Ugyanolyan rossz statisztái, mint amilyen rossz hírnökei, az interregnum apró kánjai, hogy Adyval is éljünk kicsit. Egy darabig fájón hiányozni fog a kagán, mert csak arra fognak emlékezni, amit lefestett nekik, nem arra, ami alatta volt. Arra meg végkép nem, hogy a két „rendszer” nem különíthető el. Nem lehet új utat kezdeni, még január elsején sem, csak a régit lehet folytatni.

A történelemben nincsenek cigarettaszünetek.

Ott sincsenek.

Higgyék el, legalábbis Önök, néha lehet igazat is mondani. De mi is az igaz? Az, ami megfelel a gondolatainknak. Akkor hát azok az ellenzékiek lennének a megfelelőek, akikkel beszélgettem? Akik hisznek a csodafegyverben? És abban, hogy tényleg jobb világot tudnak majd kreálni? Hogy ők kreálják majd? Akik azt hiszik, hogy tudják, mi folyik a kulisszák mögött? Talán belestek valahova, egy kompetensebb társaság beszélgetésébe, ami fölött természetesen van egy még kompetensebb társaság, afölött is, és így tovább. Ha így volt, akkor a cinkos kacsintás után maradnak a saját butaságok. Hogy hát azok ezt mondják, miközben belül dehogyis. Pedig lehet, hogy azok – maguk között – teljesen őszinték voltak. Ők meg maradtak saját hitükben. Soha nem tanulnak meg majd súlyozni, mert ahhoz ész is kellene, és segítség.

Az pedig nem akar lenni.

Nem kell arról fantáziálni, hogy mi lesz. Nem kell kijelenteni, hogy győzünk, amikor nem fognak győzni. Hagyjuk kétségben a választóinkat? Bizonytalanítsuk el őket? Nem. Akkor mit mondjunk erről?

Semmit. Vagy ha mégis, akkor azt, hogy reméljük. Hogy Önökön múlik.

S mi lesz így utána? Nem az, hogy hazudtam. Nem az, hogy tódítottam. Hogy felfújtam, holott tudtam előre. Nem tudtam előre, mert buta vagyok. Aki okosabb, annak meg a szeme se állt jól közben. Az lesz utána, hogy miattam alakult így. Mintha én választottam volna, ezer meg ezer példányban. Pedig nem. A Választó választott, még ha csűrcsavaros matematikai számítások torzították is el a végeredményt. A Választó pedig úgy fogja érezni utána, hogy becsapták.

Pedig még csak azt sem. Ez lesz a szomorú igazság, a becsapásnál is sokkal szomorúbb. Vigasztalja Önöket, hogy a történelmet a legjobb propagandista se tudja megerőszakolni: lesz változás. Ha tetszik neki, ha nem. Ha tetszik Önöknek, ha nem. Nem áprilisban, de lesz.

Csak nem így.