Gaál Péter: Én felgyújtom a temetőt

Még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy tele van kollaboránsokkal és önjelölt evangelizátorokkal. A legnagyobb baj a színlelés és az elvárások, amelyek mindezek mögött állnak.

Kronológiailag megöregedtünk.

Azért mondom ezt, mert az öregség is egy fikció. Azt feltételezi, hogy volt valamiféle kezdet, aztán valamiféle csúcspont, majd következett a hanyatlás, ami után a vég vár. Az origó, mondom én, és innentől akár egybe is írhatom: végvár. „Szómaszlag”, legyintene rá egy volt osztálytársam. Jó, legyen neki szómaszlag.

Ötven éve érettségiztem. És most lesz a fél évszázados találkozó, az iskolában, amit tizenkét évig utáltam rendületlenül. Persze ettől még akár nosztalgikus is lehetne, ráadásul két gyerekem anyukája az iskolatitkár jó pár évtizede. Hogy is írta József Attila?

Mi emberek, sötét erők, érezzük, napjaink letelnek. S ha érezzük, a vég előtt, mint dögöt légy, a világ ellep. Eszmék északi fénye mellett mért őriznők hát az időt? Miért piszkálnánk hunyt szerelmet? Én fölgyujtom a temetőt.

Nem csak hunyt szerelmet nem piszkálunk. Semmit, ami elmúlt. Halottnak kuss, írja Csányi Vilmos. Hadd temessék el a halottak a halottaikat, írja Lukács evangélista. Jézus, javítana ki a térítő orvos. Nem, kérem. Lukács evangélista. Bár oly mindegy.

Vannak az elvárások. Uszkve ötvenkét éve deklaráltam (1972. október 27-én) magamban a felrúgásukat, aminek a tagadása egyenlő volna a színleléssel. Ha nem muszáj, nem színlelek. És ha színlelek, akkor sem azért színlelek, mert muszáj. Olvassák össze a kettőt.

Lehet, hogy ez az önsorsrontás. Bizonyos szempontból, hogy az örök kibúvóra apelláljak, mint Pál apostol egykoron a császárra. Van nekem aztán még egy bajom: hogy megpróbálom a lehető legőszintébben és legünneprontóbban elmondani, amit gondolok, miközben fel se fogom, hogy ez milyen töréseket okozhat. A törések az én szememben ugyanolyan leckék, mint az egybeforrasztások. A nehéz élet nehéz lecke. Súlyos, és minél súlyosabb, annál súlyosabb a tanulsága is. A halál a végtelen súlyú lecke, egyben végtelen lehetőség végtelenül kis idő alatt. Hogy ez is paradoxon? Az hát. Itt van a szómaszlagok értelme. A szómaszlagokban nincs lacafacázás. Nincs értelemkeresés. Ez az értelmük. Már a gimnáziumban sem volt, amikor magyarórákon különböző műveket elemeztünk. Erről az értelmetlenségről szólt, ha akkor nem is tudtam. Azért nagy ötösöket lehetett rá kapni. Ha az említett osztálytárs, aki akkor még örömmel igénybe vette ebbéli segítségemet, még ott tart, hogy „a krumplileves legyen krumplileves”, arról én igazán nem tehetek.

Hatvannyolc év landol vele a szemétben.

Van az osztálytársaim között, akit szeretek, van, akit nem. De nem teszek úgy, mintha szeretném őket. Az orvost, aki beállt politikai propagandistának, a fideszimádó angoltanárnőt, aki a legutolsó állami munkahelyem később Orbán Viktorral fényképezkedő párttitkárára emlékeztet, civilben „A minden lében két kanál című filmre”, mint Roger Moore és Tony Curtis egy személyben. Vannak okos emberek – butát nem ismerek közöttük –, bölcsek is, és vannak „eredmények” („büszkeségeink”, írta egyszer az angoltanárnő), ilyenek is, olyanok is. A legnagyobbak valahogy elromlottak, félresiklottak a „gyakorlatban”, veszekedésekbe torkollottak. Kár értük? Nem kár. Erre mondaná a Kohelet (a bibliai Prédikátor), hogy hiábavalóság. Minden hiábavalóság, ha mint „valamit” nézzük.

Szómaszlag ez is, ugye? Tanulság, mondom én, így, hatvannyolc évesen.

Van egy filozófus is. Nem valószínű, hogy bármiféle érzelmeket táplálna irántam, voltaképpen nem ismerjük egymást. Voltaképpen az osztálytársaim kilencven százalékával még a leghétköznapibb szinten sem ismerjük egymást. Nem baj. Van még ember a világon. Szóval, anno utánanéztem a filozófus osztálytárs szakterületeinek (ha jól tudom, egy angliai egyetemen professzor). „Szervezetelmélet, szervezetszociológia, logikai modellek.” Látszólag száraz, és „gyakorlati”. És valóban gyakorlati, és valóban száraz, az én definícióm szerint. De még mennyire. A filozófia sűrítménye lehet. Ámultam és bámultam, amikor belenéztem.

Nekem itt kezdődik a „tisztázás”.

Azokról, akiket szeretek, nem írok, mert minek. Én szeretem őket, és az az én saját személyes gyarlóságom, amint minden amit gondolok (ez is), írok, mondok, csinálok. A lényeg a kifutás, ezek meg még futnak. Vannak tehát szeretettek is, a traumatológus, a nőgyógyász, a volt közgazdásznő, a volt terepfutó, még az evangelizáló orvos is, bár sokat fikáztam, tény s való, de hát ő ilyen. Így kell szeretni. Még az evangelizációival se lenne baj, ha nem szarás közben kellene hallgatnom és nem nekem. Már, ha egy osztálytalálkozón rájön az emberre, van vécé, lehet szarni, és oda is beszűrődik. Szóval, ha lehet(ne) vele másról is beszélni, és ha ezt a mást a másról szóló alkalmakra adaptálná.

Például az osztálylevelezésre vagy az osztálytalálkozókra.

No de nem adaptálja. No de ott lesz az angoltanárnő, a kollaboránsok, meg mindazok, akikhez még az se fűz, hogy négy évet eltöltöttem velük egy tanteremben. Meg másutt. Már a négy év bizonyos részeit.

És nem, kérem. Nem vagyunk megöregedve, olyan értelemben bizonyosan nem, hogy semmi tennivalónk. A tennivalók most kezdődnek. Mindazoknak a példáknak az összegzései, amelyeket eddig kaptunk. Hogy honnét, arra nem térek ki. Mindegy is. Az ember fizikai életének a vége nem a pihenésé. Ha azé, akkor ezt kedvenc szavammal időstrukturálásnak hívják. Időelbaszásnak, na. Annyi a különbség az ezelőtti időelbaszásokhoz (és ez is csak visszafelé tűnik érvényesnek, ahogy Thornton Wilder regényében – Szent Lajos király hídja – le van írva) képest, hogy most talán nincs szükség Buddhára („azt hiszed, van időd”) a sürgetéshez. Mert hát hatvannyolc év. Régen bárki a fenekét a földhöz verte volna örömében, ha eddig él.

Elmondanám én ezt szíves-örömest a találkozón is, ha elmennék. De ennek is látom a végét. Meg a közepét. Talán az elejét nem. Egy hete azt álmodtam, hogy valamilyen gumibotfélével agyonverem az anyukámat. Soha nem álmodtam még ezt, és nem az agyonverés ténye nyomasztott benne. Kell nekem még egy ilyen álom, amiben csak a személyek változnak?

Dehogy kell. Déja vu.

Gaál Péter