Gaál Péter: Entrópia

Volt nekem anno – akkor még csak – két kutyám, (akkor még csak) mindkettő bobtail. Ez egyébként a mondandó szempontjából teljesen irreleváns, egyedül annyiban nem, hogy a bobtail szőrös. Nagyon szőrös, ha nem nyírják le.

Mármost e nagyon szőrös állatok esetében a hasmenés különösen kellemetlen. Nem annyira nekik, mint a gazdájuknak. Ezért aztán, ha az orvos diétát írt elő, nem volt pardon. 2×2 Bolus Adstringens per nap és sós rizs.

Nem tartották ínyencfalatnak.

S mivel nem tartották ínyencfalatnak, nem is igen ették meg. Éhesnek viszont éhesek voltak, így aztán étrendjüket az utcáról igyekeztek kiegészíteni. Csontokból, egyéb maradékokból. Mikor mit találtak.

Hát én megsajnáltam itt a kedves Olvasókat. Ne csak idézeteket kapjanak, és ne csak lerágott csontokat. Ukránok, oroszok, Novák Katalin, Orbán füstbement konferenciája, káposztatorzsa, karalábélevél, uborka, uborka, uborka. Nem akarom a darálót én is tömni szeméttel. De valahogy mégis megsajnáltam a kedves Olvasókat.

Mi legyen?

Elemezgetni nem szeretek. Megteszem néha, ha belecsempészhetek valami magvasabbat, amit persze nem szoktak érteni, legyen ez az én hibám, de nem szívesen teszem. A tendenciák azok, amik számítanak. Nem az, hogy hány jelentéktelen diktátor bitorolja a főhatalmat néhány évre, horribile dictu évtizedre, az se, hogy pontosan eltalálom-e a dátumokat. Nem feledtem, hogy 2021-22-re mondtam a Fidesz végzetes megingását, tavaly ez még elképzelhetőnek látszott, most inkább az ellenkezője képzelhető el, bár nem feledjük a fáma szerint Iulius Caesarnak adott, Krisztus előtt 44. március idusára vonatkozó halálos jövendölést sem, amire Krisztus előtt 44. március idusán az érintett mosolyogva megjegyezte, hogy március idusa eljött, de ő még mindig él. „Március idusa valóban eljött” - felelte a jós –, „de még nem múlt el!”

Szóval semmit nem feledünk (dehogynem), de nem akarunk semmit belemagyarázni, és lehetőség szerint nem foglalkozunk a nap apró-cseprővel. A kérdés sokkal inkább az, ha már átmenetileg politikára adtuk a fejünket, hogy merre tart a történelem: a társadalmi entrópia kiteljesedése felé, vagy a már megkezdett entrópia visszafordulása felé?

Kérdezzenek meg inkább egy fizikust.

A diktatúrák szerkezete sokkal jobban hasonlít egy politikai rendszerhez, mint a valódi politikai rendszerek gazdasághoz való konvergálásának fedősztorijai, a „demokrácia”, „emancipáció”, és így tovább. Nem azért, mert demokrácia vagy emancipáció nem lehetséges, hanem azért, mert ezek fedősztorik. Ilyenkor mindig jusson eszükbe az uniformizálás (minden különbség tagadása), a „nemnélküliség” (nem csak szexuális értelemben), és onnét az a fránya entrópia. Az egyenletes eloszlás. A rendszer leépülése.

Persze, hogy egy „kézben tartott” társadalom jobban működik. De kérdés, hogy mikor működik jobban? És ha jobban működik, meddig működik jobban? Miért kérdés ez? Azért kérdés, mert ha a valódi „kézben tartott”, hierarchikus társadalmak felett eljárt az idő, akkor annak már csak a látszatát lehet produkálni. Nézzenek körül Magyarországon. Gondoljanak vissza Horthy Magyarországára, és tegyék hozzá, hogy az is egy elérhetetlen álom a maihoz képest. Az még legalább itt-ott működött, értem ezalatt főleg a gazdaságot. Még léteztek gátak. A többiről nem is beszélve: a mai magyar hadsereg talpig fehér lepedőbe burkolódzva, csókra nyújtott ajakkal masírozna ki a Dunai Vasműből a legelső orosz puskalövés hallatán.

Tehát mi van akkor, ha baj van? Akkor az van, hogy azok a rendszerek, melyek kvázi mindenkinek azonos lehetőségeket kínálnak, kitermelhetnek kiugró vezetőket, és kitermelhetik azt a hierarchiát, amely békeidőben teljességgel hiányzik, de a békeidőben diktatórikus rendszerek csak akkor, ha legalább a nyomait még tartalmazzák valamiféle ideológiának. (A „demokrácia” is lehet ideológia, különösen, ha kontrapélda áll vele szemben, fel is használták mindkét világháborúban.) Sztálin ezért lehetett sikeres, és Hitler is ezért lehetett sikeres eleinte. Mussolini azért nem lehetett sikeres, mert a fasizmusban a kutya nem hitt az olaszok közül („A lányok sajnos nem szeretnek minket, / mióta felvettük a fekete inget...”), vagy maximum a kutya.

Pár kutya. Ember, na.

Egy sztálini vagy hitleri érában az „annak ellenére” a domináns. És ez a diktátorra is vonatkozik, mert a diktátornak saját magán kell erőt vennie, hogy teret adjon a tehetségeknek. Mindig saját magán kell erőt vennie. Sztálinnak sikerült, Hitlernek nem sikerült. A háborút pedig valójában – nézzenek körül a világban – az angolszász szövetségesek nyerték meg, és nem csak az ipari kapacitásukkal.

Az is csak következmény volt.

Szó mint száz: a diktatúrák és kvázi-diktatúrák sokkal jobban hasonlítanak az emberi társadalom természetes felépítéséhez (a hordához), mint a „demokráciák”, de csak hasonlítanak. A „demokrácia” békeidőben egy csődtömegnek tűnik, egy hatástalan, összevissza működő, haszonelvű masszának, háborús időben viszont behozhatatlan előnyt jelent(het). Ehhez mindössze annyi kell, hogy a „demokrácia” mint ideológia használható ellenponttá váljon. A többi – a háborús rémtettek – csak kiegészítők. Egy totalitárius rendszer ezeket mindig elmossa (ha nem mossa el, csak azért nem, mert túlságosan nagy nyilvánosságot kaptak, vagy mert a diktatúra saját magát is veszélyeztetve érzi az elkövetők által, ez még békeidőben is így van, lásd Borkai-Völner, stb.), egy „demokratikus” rendszerben viszont van némi esély némi retorzióra. Másképpen fogalmazva: az esély a retorzióra a rendszer természeténél fogva adott.

És már ez is valami. A semmihez képest mindenképpen.

És ha két, nagyjából hasonló rendszer ütközik, mint most Ukrajnában? Hasonló mentalitású emberekkel? Akkor életbe lép az ideológia. Vagy valami olyasmi, ami azon a síkon mozog. „Az ukrán nacionalizmus kontra putyinista-pánorosz nacionalizmus?” Nem, kérem. Az a bizonyos hordaösztön. De mondhatjuk fennkölten is.

A hazaszeretet.

Ami most nem egy opció a sok közül, hanem kötelező választás.

Már csak a megszégyenülés elkerülése végett is. Ez meg a gyakorlati része a dolognak. Minket már Mohácsnál elkezdtek emészteni, ők meg ukránként akkor még nem is léteztek.

Na persze, történelmileg ezek is nüanszok. Hosszú távon marad a kulimász, és utána... nos, erre szoktam írni, hogy „foglalkozzanak inkább magukkal”.

Én is ezt teszem, ha nem sajnálom meg éppen a kedves Olvasót.