Gaál Péter: Fátum és világháború

1914. június 28-án a boszniai Szarajevóban lelőttek egy nagy bajuszú, önfejű, mogorva, ötvenéves osztrákot. A középkorú osztrákot egy szerb siheder lőtte le, nem saját ügyességének, hanem véletlenek fatális összjátékának a következtében.

A sors fintora, hogy az ötvenéves osztrák, ha két év múlva trónra kerül, a dualista Osztrák–Magyar Monarchiát minden valószínűség szerint trialistává alakította volna át, leválasztva a magyar koronáról Horvátországot, amit később egy délszláv tömbbe rendezett volna Boszniával és Dalmáciával, kialakítva a trializmus harmadik tagját. Szerbia, aki a saját vezetésével képzelte el a délszláv egyesülést, természetesen ellenérdekelt volt. (A liberális Rudolffal, aki csak bábáskodni akart a délszlávokon, jobban járt volna, mert az az összes érdekelt fél nemtetszésével találkozott volna, beleértve a magyarokat is.)

Az ötvenéves osztrákot, a Monarchia trónörökösét tehát lelőtték. Ha a Monarchia nem a Monarchia lett volna, régi dicsőségek örököse, papíron még mindig európai nagyhatalom, hanem például a rivális, fiatal Szerb Királyság, egy felkapaszkodott parvenüvel a trónján, nem lett volna semmi baj. De a Monarchia az volt, ami. Ezer belső sebből vérzett, nem kis részben nekünk, magyaroknak köszönhetően, különös tekintettel a nemzetiségi politikára, és ezt az ezer sebet semmiképpen nem lehetett volna amputációk nélkül begyógyítani, még a Csodaturmixszal sem, ám formálisan, a térképre nézve mégiscsak egy fontos, Európa kellős közepén fekvő, elég népes birodalom volt, birodalmi tudattal.

Ez utóbbi két szót hadd ismételjem meg: birodalmi tudattal. Hogy ez a tudat a múlt melyik bugyrában gyökeredzett, melyik mély bugyrában, ez esetben mindegy. Létezett, ahogy az arculcsapás is létezett. Szerbiának volt egy hatalmas patrónusa, Oroszország. Ilyen véletlenül a Monarchiának is volt, a Német Birodalom. De Oroszországnak voltak más szövetségesei is, a félelmetes British Empire gazdája, Nagy-Britannia, és Franciaország. Adva volt két, (akkor) nagyjából egyforma erejűnek vélhető, szembenálló tömb. Adva volt egy esemény, amelyet akár el is lehetett volna simítani. Hiszen tizenhat évvel korábban az osztrák császár - magyar király felesége is merénylet áldozata lett, Ausztria-Magyarország (akkor) mégse üzent hadat Olaszországnak. Olaszország ugyanis, Szerbiával ellentétben, nem inspirálta semmire a Monarchia délszlávjait. Ez, és a nagyhatalmi tudat megtette a magáét. Ha ugyanis a Monarchia lenyeli a békát, akkor ezzel kimutatja saját eleve meglévő gyengeségét, és meggyorsítja az elkerülhetetlent. Nem sok választása volt. Ultimátumfélével kezdte, amiben már eleve teljesíthetetlen feltételeket szabott, majd, miután nem teljesítették, valódi ultimátum után hadat üzent, elindítva ezzel azt a reakcióláncot, ami az első világháborúnak nevezett összecsapás-sorozathoz, majd a világ mindenfajta vonatkozású átrendeződéséhez vezetett. Nem egészen úgy, ahogy bárki is szerette volna, de hát ilyen az élet.

Teljesíthetetlen feltételek. Ez a kulcs. Nem ez az ok, de ez a kulcs. A teljesíthetetlen politikai feltételek nem azért teljesíthetetlenek, mert nem lehet őket teljesíteni, hanem azért, mert elviselhetetlen presztízsveszteséggel járnának, olyannal, ami záros időn belül egyéb kellemetlen következményeket vonna maga után, orvosi kifejezéssel élve térszűkülést, annak mindenféle értelmében. Végül a tér teljesen elfogyna, és a gazdáról, mint szuverén létezőről csak múlt időben beszélhetnénk. A teljesíthetetlen feltételeket viszont általában egy olyan helyzet előzi meg, amit presztízsveszteség nélkül a feltételeket szabó nem viselhet el. Hogy ő maga lavírozta-e bele magát egy ilyen helyzetbe, vagy mások őt, innentől nem számít.

Bő tizenöt éve még azt gondoltam, egy következő világháborúhoz semmi sem adott. Nem adott a két szövetség, nem adott a nagyjából egyformának vélhető erő, ok sincs, és indok sincs. Az okban már eleve tévedtem. A második világháborúra a megelőző Versailles-i diktátum adta a fő okot. Ha az nincs, vagy nem olyan, amilyen lett, például meghagyja Németország délkeleti-keleti részét olyannak, amilyen a háború kezdete előtt volt, Elzász-Lotaringiát még lenyelik, és Hitler hatványozottan kevesebb eséllyel indult volna. De ért itt valakit ehhez hasonló sérelem az utóbbi húsz-harminc évben? Húsz év, mert Foch francia marsall jóslata is húsz évre szóló tűzszünetnek nevezte az 1919-es szerződést, de lehet harminc is, az egy emberöltő. A marsallnak évre pontosan igaza lett.

Tehát ért itt valakit, egy Németországhoz hasonló egykori nagyhatalmat hasonló sérelem? Ért bizony. Teljesen irreleváns, hogy ezt a sérelmet ő maga okozta saját magának: az egykori Szovjetunió 1991. utolsó napján szűnt meg. Békében, nem háborúban, megállapodásokkal, legalább annyira szükségszerűen, amennyire Ausztria-Magyarország is szétesett volna előbb vagy utóbb, de ez is mindegy. Van-e két szövetség? Van: a NATO és Oroszország-Kína. Mindkettő kényes ügy, szerintem az utóbbi sokkal kényesebb, és hosszú távon semmiféle jót nem tartogat Oroszország számára, de ma nem jósolunk.

Maholnap az is kérdéses, hogy mit értünk hosszú táv alatt. Hogy érthetünk-e bármit alatta.

Mindazt, amit eddig e témában írtam, fenntartom. A mögöttes hatalmakkal, azzal, hogy az országok csak díszletek, a hadseregek csak eszközök, mégpedig végső eszközök (az egyik fél végső eszközei, lásd Clausewitzet), de most arról van szó, amit MI érezni fogunk. Szívesen írnám, hogy bár ne éreznénk, írom is, nem mintha változtatna bármin. Eddig tanult barátaim egymásra licitálva győzködtek, nem ma, hanem ezt is legalább tíz éve, hogy nem lesz nagy háború, világháború különösen nem. Hiszen annyi más eszköz van, már zajlik, csak a virtuális térben, nincs szükség ilyen durvaságokra, mert másképp is el lehet intézni, és így tovább.

Bizonyára most is győzködnének, ha már a háború kitört, és arról tovább nem tudnak győzködni, bár azt is megpróbálták, pedig minden hozzávaló ott lógott az orruk előtt. Még a retorika se volt más, mint a történelemben megszokott, nem sokat, elég lett volna nyolcvan évet visszalapozni. Semmi nem volt más, a földkerekségen semmi. A Fidesz uralomra kerülésekor is egészen pontosan meg lehetett mondani, mit fognak csinálni, meg is mondtuk, nem utána, hanem előtte, aztán (én legalábbis) csodálkozva olvastam éveken keresztül, hogy csodálkoznak, miután meg is csinálta. Hitleren is csodálkoztak, pedig ő még le is írta.

Az emberek tehát szeretnek csodálkozni.

Azt is leírtam, hány éve? legalább három? folyamatosan, hogy a Fidesz 2021-22-ben rendül meg végzetesen. Hozzátettem, hogy ebben a magyar „ellenzéknek” semmi szerepe nem lesz. Jön Vrangel? Kolcsak admirális? Partra szállnak az amerikaiak Tihanynál? Fogalmam sincs, mondtam akkor és mindig. Valahogyan. Valahogyan és nem belülről. Persze az „ellenzék” is kell majd hozzá, pontosabban megjelenik, mert miért ne jelenne meg, mindig megjelenik valaki, ahol valamit meg lehet kaparintani, de nem ő csinálja. Nem ő lesz a rengető. Hogy pont Putyin, nem gondoltam volna, de most ő az, aki erősen esélyes az ősok szerepre. Nem, nem ő fogja Orbánt leváltani, de ő lehet az, akinek a következtében leváltódik. Ő, és amit okoz. Már, ha.

És ezért a „már, ha”-ért írtam ezt az egészet.

Mindenekelőtt meg kell követnem Szele Tamás barátomat. Elfeledtem, hogy mit írt tavaly karácsonyestére. Tamás újságíró, ő elsősorban a híreket nézi, hogy ki mit csinált, mondott, és ebből következtet, én nem. Engem a folyamatok érdekelnek. A függvények, nem a hozzárendelt értékek. És mivel nem figyelek a történésekre, csak nagy vonalakban, kételkedtem Tamás felvetésének helyességében, amely a világháborút prognosztizálja, három lehetséges kifutásból legalább kettő esetére.

A harmadik az isteni csoda, de ha akarják, lehet negyedik is.

Elolvastam azonban még egyszer, benne Putyin karácsonyi ajándékával (ez is az írás címe), azzal, amiket mondott, és ami így összességében felér minimum egy ultimátummal. Egy NATO-nak címzett, teljesíthetetlen ultimátummal. Azzal, hogy Oroszország határai mentén nem lehetnek NATO-csapatok. akkor, azaz két hónapja, sőt, két napja, két balti köztársaságot kivéve (Észtország és Lettország) Oroszország gyakorlatilag nem volt határos egyetlen NATO-országgal sem. Ha Ukrajnát megszállja, ha Ukrajna bizonyos részeit szállja meg, ha Ukrajna beleolvad Oroszországba, akkor viszont bőven lesz közös határ. Románia, Magyarország, Szlovákia, Lengyelország. Ha innét nézzük a dolgot, akkor ezeknek az országoknak a határai mentén csak orosz csapatok lennének. Nem ezt mondanák, de lennének, arra mérget vehetnek. Abban az esetben, ha ezt így bárki elfogadná.

Csakhogy nem fogadhatja el.

Felvetődött a gondolat bennem, hogy hátha csak kupeckedés? Egy jobb alkupozíció? Mint amikor valaki el akar adni valamit, és felsrófolja az árát, hogy legyen miből engednie. De nem. Ez nem úgy hangzott. Visszaolvasva a történtek fényében, hozzácsapva a legújabb, nem is annyira burkolt atomfenyegetést, még kevésbé hangzik úgy. Ez úgy hangzik, mint aki háborút akar. Nem kicsit, hanem nagyot. Mint az Osztrák–Magyar Monarchia anno, vagy mint Hitler anno, már a csehekkel is. Kifejezetten csalódott, hogy anélkül is megkapta őket. Lengyelország megtámadása előtt ki is nyilvánította: nehogy valami disznókutya elfogadható békejavaslattal álljon elő az utolsó pillanatban, mondta. Nem állt elő.

Végezetül egy abszolúte szubjektív és esetleges észrevétel. Én szeretek a konkrét emberből kiindulni. Tarzuszi Pált se tudom tarzuszi Pál nélkül olvasni, a hölgyekre vonatkozó passzusait se, ahogy Schopenhauer hölgyekre vonatkozó nézeteit is csak Schopenhauerrel együtt tudom nézni. Putyin nyilatkozatait és cselekedeteit pedig a hetvenéves Putyinnal. Akire ha ma ránézek, nem csak a botoxot látom, hanem valami mást is. Olyan puffadást, mint szegény Antall Józsefen láttam harminc éve. Bármit is akar, igyekeznie kell. Ha mindez igaz, nincs vesztenivalója. És nincs sok ideje.

Ez az az eset, amikor azt kívánom, hogy még annyi se legyen.