Gaál Péter: Gnóthi szeauton

„Ismerd meg önmagad” – ez nem azt jelenti, hogy: Figyeld meg önmagad.

Figyeld meg önmagad – ez a kígyó hívó szava.

Hanem azt jelenti: Tedd magad cselekedeteid urává.

De hát immáron az vagy: ura a cselekedeteidnek.

A szó tehát azt jelenti: Ismerd félre önmagad! Zúzd szét önmagad! - vagyis valami rosszat jelent -, csak ha nagyon mélyen lehajolsz, hallod ki belőle a jót is, ami ekképp hangzik: „Hogy azzá lehess, aki vagy!”(Franz Kafka)

Így, kézműtét után különösen jól kiviláglik, hogy közönségesen ki az ura és minek. Na de Kafkának minden bizonnyal nem volt kézműtétje. Voltak viszont illúziói és nézetei. Elsőre elolvasva ez több szempontból is egy bődületes baromság. A „gnóthi szeauton” nem azt jelenti, hogy „tedd magad a cselekedeteid urává”, pláne nem, hogy „zúzd szét önmagad” (az „ego” nem csak azért nem áll az ujjamra, már ami maradt, mert olyan coelhói, hanem azért sem, mert alapból nincs vele semmi baj, csak ha bajjá teszik: azaz összekeverik az ember lényegével). Mindezeket természetesen bele lehet látni, mert mindent bele lehet látni mindenbe, csak nem jutunk vele semmire.

Az „azzá lehess, aki vagy” és hasonlóktól mindig felállt minden képzeletbeli szőr a hátamon. Hát ki a lófasz lehetek más, mint aki vagyok? Ha szerepet játszom, ha nem, ez már megint Coelho, mert mindig szerepet játszom. Nem csak én, Kegyedék is.

Ebben a siralomvölgyben más dolgunk, mint a megismerés, nincs. A valamilyen tapasztaláson keresztüli megismerés. Hogy ez a tapasztalás egy esemény, egy tárgy, egy élőlény, egy betegség (sőt, a halál), vagy akár a saját gondolataink tapasztalása, édes mindegy. No és a realizáció? – kérdezné az Esterházyba oltott Hamvas. No és a realizáció. A realizáció a felismerés. A „meg”-ből a „fel”. Így, e szép jelképiséggel megfűszerezve.

A magamévá tett, elégetett világ, amelynek személy szerint én is része vagyok. A tűz az istenek kiváltsága, őrizik is erősen, olvassák csak el Prométheusz történetét. És akkor elég velem együtt, ha elég? Mégis visszakanyarodtunk a coelhói Kafkához, akit egyébként nagyon szeretek? Nem kanyarodtunk vissza. Tudják, abban az egyetlen regényben, amivel harminc éve megpróbálkoztam, volt (van) egy erdő. A Feenis Ill, Tükörerdő, tele mindenféle vadállatokkal, farkasokkal, medvékkel, amik egy európai erdőben lehetnek. Üldözékeny lényekkel, akik teszik kötelességüket a betévedőket illetően, s e betévedők dettó, ami a menekülést illeti.

Csak hát e lények nem az erdőben vannak.

Így – e felismerésen keresztül – lehet valaki valamiféle úrrá/úrnővé, vagyis még csak nem is „lehet”, hiszen minden pillanatban az. Akkor hát mit tesz a felismerés? Az, kérem semmit és mindent.

A felismerés aktualizál.

Jó, rossz, kígyó, nemkígyó, önmagamság, Önmagamság, mellek, csókok - et cetera, et cetera.

Bolond ez a világ, akár a tavasz, pláne a mostaniak. Vagyis nem pláne, de tényleg ne bonyolítsuk.