Gaál Péter: Gourmet Fesztivál

Nein, nein, nein. Nem fogom felhúzni magam többet, hogy egy riporter miért nem tud írni és riportot készíteni.

Én, ha egy újabb városba/utcába/helyre jutok, elsőnek még Párizsban sem a Louvre-t (két óra alatt végigszaladtam) vagy Londonban a British Múzeumot (dettó két óra volt) fogom megnézni, hanem az összes utamba kerülő étlapot és az összes cukrászdát, utóbbiakat kívülről és belülről. Pékség is jöhet.

Hogy mi van?

Engem a legkevésbé sem érdekel a Nagykálló határában talált régi sarkantyú, még kiállítva sem, a rozsdás kardlapok (Európában, mert az ugyanolyan idős szamurájkardok valahogy nem rozsdásak, mert azokban nem csak anyag volt – úgy százezer hajtogatás után –, hanem valami más is, materialisták lapozzanak), forgók, pitykegombok, vagy a viking hajó deszkamaradványa. A képtárakban még elvagyok valahogy egy kis ideig, azok voltak egyébként az egyetlen helyek, ahová még a nagypapám mint szakbarbár orvos is elment, mert nézegethette a kórtüneteket lefestve, jó, néha komolyzenei koncertre is el lehetett hurcolni – engem nem –, de csak akkor, ha beteg volt a karmester.

Ez van, kérem. Az anyai dédnagypapám egy szerb disznókereskedő volt, hát ezt is megörököltem, úgy tűnik. Most már így is marad ebben a földi szakaszban.

A múzeumokon keresztül a büdös életben nem fogja senki megízlelni (megismerésről szó nincs) egy mondjuk mediterrán város életét. Üljön be valahova. Ha tud, elegyedjen szóba az emberekkel, de legalábbis nézze őket. Néz, hall, szagol, ízlel, tapint.

Hatalmas ágyban

Hófödte csúcsról

Egy néger nővel

Lecsúszni, s újból.

Hozatni bárból

Az ikrás szendvics,

Locsolni nőre

Pezsgőt, mer’ szexis.

Csak turistának

Jó a világban,

Soha nem állni,

Csak menni, hátha

Közbejön egyszer

Valami fontos...

Kispál és a Borz, de hát ismerik.

Sziesztázik.

Nekem is azt kellene most, ehelyett az írás helyett. „Ilyen élményekkel vár a 10. jubileumi Gourmet Fesztivál”, írja az Origo hamvas kis üdvtelenkéje. Jó, legyen üdvöske, velem lehet beszélni. Ha én – híresen jó magyartanárnőm volt – az Apáczaiban általános iskola nyolcadik osztályában (az enyém volt az utolsó általános iskolai évfolyam, de gimiben is ott folytattam) ilyen dolgozatot adok le, örülök, ha kettessel megúszom, de az egyes sanszosabb lett volna. Az élmények, drága Nagyélményű Publikum. Az élmények. Melyekkel gazdagon, legyen az a Millenáris, ahol ez a gasztronómiai haknisorozat zajlik, mély zsebbe nyúlással, a Lajos-forrás (a Vértes földrajztanárnővel, aki ott ment nejlon blúzban), vagy akár a birnami erdő.

Az még megy is, emlékeznek.

Akar a hóhér egy kétszemélyes proletár jóllakás áráért szarvasgombareszelékkel megszórt lángost (a reszelő nagyon gyanúsan emlékeztetett az én mindig elgörbülő, filléres kínai reszelőmre, van jobb is, de mit tehetek, ha ezt szeretem) huszonhat órán keresztül fermentált gezemicéből, meg a többit, a riporternőnek minden valószínűség szerint ingyér, hogy az ideálishoz képest milyen állagban, az a várakozó sortól és a napszaktól függ. Ő végigette, mondja, én meg meghallgattam és kötve hiszem. Hacsak úgy nem.

Városban is van róka.

Ilyenkor valahogy mindig a háború után segélyként Magyarországra érkezett norvég bálnakonzerv jut az eszembe. Nézi, nézi a parasztbácsi, mi ez?, hát bálnakonzerv, mondják neki, erre ő fogja, és nagy ívben a folyóba hajítja: „Legyen a Dunában is bálna!”

Ne kössenek belém, ma én kötözködöm. És tudván tudom, hogy eléggé prosztóra vettem a figurát, azt is tudván tudom, hogy kell ez is, hogy egyáltalán nem árt, ha a gasztronómia fejlődik, új dolgokat hoz, én ugyan jobban szeretem a Buja Disznókat – azt is jegyzik különben, és az se olcsó, jó, nem is nagyon drága –, de ez én vagyok. Viszont üzletember korom óta (harminc évig voltam három cég ügyvezető tulajdonosa) megvan az a rossz szokásom, hogy bármit kínálnak nekem, legelőször nem azt nézem, hogy milyen előny származik belőle számomra, hanem azt, hogy számára milyen. (Írjak már én is slendriánul, na.) Politikától a mindennapi életig, és ez a vendéglátásra is vonatkozik. Ha borzongani akarok, elég kisétálnom a Váci utcára. Itt van egy köpésre.

Különben meg felbosszantottak, ha még nem mondtam volna.

Még csak nem is a séfek. Hanem ez a rettenetes lecsúszása az írott szónak. Meg a beszélt szónak, mint tudósítás. Sőt, a megcélzott közönség lecsúszása, akiknek ilyen riporter és ilyen fércmunka kell. Ha már nem telik thai gulyásra, legalább nézze. Velőscsontra biztosan telik, és képzeljék, olyan is van a Millenárison, mint zsíroskenyér. Hát pedig akkor már inkább Szindbád ebédje. Úgy, szalvétával, pirított kenyérszeletre („a zsömle ilyesmire nem alkalmas”, fejből, tudják, a filmekből is megjegyzem ezeket) kenve, sóval, pirospaprikával, ámbár én a borsot jobban kedvelem, hogy Latinovits-Szindbád stílusában folytassam. Aztán jöhet a szárnyas, Vendelin fiam, valami jó vörösbor, olyan félliternyi, a ser már megvolt, a gazdag korcsmáros is, aki bőven méri a habot, s aztán

hazamentünk.